2023. június 1. csütörtökTünde
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Hol nyaralt a Dolgozó Nő? I.

Tóth Eszter Zsófia 2010. augusztus 14. 10:25, utolsó frissítés: 2010. augusztus 16. 11:01

1980-as évek elején már tömegek álltak sorba a palacsintás-lángosos bódéknál. A parton „hattyúlábon forgó” nyaralókat is építettek, amelyet a sátortáborban nyaraló munkások irigykedve figyeltek.


„Nekem a Balaton a Riviéra, Napozni ott szeretek a homokon, Nekem csak jó estét a buona sera, nem töröm más szavakon a kobakom” – énekelte Felföldi Anikó és Németh Lehel az 1960-as években. Ez az életérzés is visszaköszön azokban a kortárs Nők Lapja cikkekben és visszaemlékező interjúkban, amelyben munkásnők meséltek balatoni nyaralásaikról.

1945 után a dolgozók szervezett üdülését alkotmányos alapjogként deklarálták, tartalommal azonban csak részben tudták megtölteni. A Nők Lapjában és a gyári lapokban a munkások és munkásnők nyaralásáról szóló cikkeket azzal a céllal is írták, hogy az olvasókat arra buzdítsák, hogy ők maguk is vegyék ki részüket a szabadidő eltöltésének korábban inkább más társadalmi rétegekhez, így a polgársághoz kötődő formájából: az utazásból, fürdőzésből.

Akárcsak az élet más területein, így a szabadidő hasznos eltöltésével kapcsolatban is a hivatalos diskurzusban javaslatokat tettek az embereknek arra vonatkozóan, hogy mi a helyes viselkedés. Így az, aki „évi rendes” szabadságát tölti, leghelyesebb, ha üdülni megy, és ott feltöltődve, újult erővel tér vissza a munkába, hogy ismét a társadalom hasznos tagjaként buzgólkodjon a szocializmus építésén. A munkásnők


nemzeti identitásának is része



a Balaton szeretete, mivel visszaemlékezéseikben úgy is megjelenítették a tavat, mint olyan helyet, amely a tengernél is jobb, mert édes a vize. A szocialista időszak hivatalos diskurzusában az üdülés is egy olyan tematika volt, amelyben szembe lehetett állítani a Horthy-korszakot a szocialista időszakkal: az ellentétpárban a kapitalista időszak szimbolizálta az elmaradottságot, a szocialista időszak a modernitást.


A Balaton-ábrázolás toposzaihoz tartozott a napsütés, a magyar tenger, a növekvő idegenforgalom és a „négerbarná”-ra sült csinos lányok „lastex”-ban vagy bikiniben emlegetése. Azonban, ha a cikk fotósa időjárás tekintetében kevésbé volt szerencsés, a változékony idő miatt csak tréningben és pulóverben a parton bosszankodó nyaralókat kaphatott lencsevégre.

Az üdülési lehetőségek (beutalók száma) azonban korlátozottak voltak a szocialista időszak egészére vonatkozóan. Csak a nagyobb üzemeknek rendelkeztek saját üdülővel, a kisebbek az ágazati szakszervezet tulajdonában levőkbe kaptak számarányosan beutalási lehetőséget. 1951 nyarán országszerte 350 szakszervezeti üdülőben 120 ezren nyaraltak. 1959-ben 475 700 fő vett részt szervezett üdülésben, 1970-ben 664 ezren, 1983-ban 388 ezren. A Nők Lapja egy 1957-es cikkében arról számolt be, hogy a Martfűi Tisza Cipőgyárból azok, akik nem kaptak beutalót, letáboroztak a Balaton partján Révfülöpnél. Az újságíró ironikusan jegyezte meg, hogy ennél olcsóbb nyaralási forma nincs is, a reggeli mosakodáshoz a fürdőkád maga a Balaton, s a tóban egymásra zúdított lavór víz a hidegzuhany.


A turizmus gyakorlata a Balatonnál a munkások számára azt is jelentette, hogy fizikai munkájukkal értéket hoztak létre, üdülőt építettek. A munkásnők számára a nyaralás olyan értelemben nem jelentett kikapcsolódást – legalábbis elbeszéléseik szerint – hogy csak pihentek volna az üdülés időtartama alatt. A Balatonnál is megfeleltek a velük kapcsolatos női szerepelvárásoknak, reprodukciós munkákat végeztek: főztek, sütöttek, mostak, azonban mégis boldog időszakként jelenítették meg elbeszéléseikben a nyaralás időszakát.


Voltak azonban olyanok is, akik nem nyaraltak. Ők a szabadság ideje alatt is dolgoztak, például vidéki rokonoknál művelték a földet, vagy a telekre jártak, netán Budapesten maradtak és strandra mentek, és még sohasem voltak a Balatonnál vagy a Mátrában. Ezeket a munkásnőket úgy jelenítette meg a Nők Lapja egy 1970-es cikke, mint akik


„egyéni korlátaik miatt”

nem tudnak élni a „társadalom által biztosított lehetőségekkel”. A cikk szerzője megemlítette, hogy vannak olyanok is, akik még ennyit sem engedhetnek meg maguknak, mert szabadságuk év közben elaprózódik: tüzelőre, szerelőre várva, tanácsi ügyintézéssel, OTP-ben, Merkúrnál vagy szeretteik betegágya mellett.

Az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején egy Nők Lapja cikk szerint sokan választották hétvégente az oldalkocsis motort arra, hogy családostul gyorsan lejussanak a tóhoz. A képes riport szerzője vasárnap hajnalban alig egy óra alatt több mint 100 motorost számolt meg a kamaraerdei kanyarban. A „révbe értek”-ről közölt kép aláírása szerint a Balaton szerelmesei nézik a vizet csendben, nyugalomban, még a fényképezőgép kattanására sem fordítanak hátat a tónak. Arról, hogy a Balatonra autóstoppal is el lehet jutni, a Nők Lapjában 1961-ben jelent meg először fényképes tudósítás. Az újságíró kommentárja szerint: a „diákság új, népszerű sportja az autóstop.” Múltja alig van, jövője annál nagyobb. Egyszerű, gyors, kényelmes és legfeljebb másnak kerül pénzbe”.

Egy 1972-es Nők Lapja cikk már arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire veszélyes az autópályán stoppolni és biciklizni is. „A stoppos lánykák közül két szelíd-ijedt veréb került lencsevégre. A rendőr megértő: mit tehetnek ők arról, hogy csak idáig fuvarozták, és pont itt, az M7-es torkolatában tessékelték ki őket. Egyikük az igazolványával együtt a büntetéspénzt is nyújtja, 50 forintot. Ennyit spóroltam meg- szipogja… A stoppolással „kiérdemelt” bírságból amúgy is futná vonatköltségre.” Az újságíró tehát, akárcsak a korabeli hivatalos diskurzus, elítélte a stopposokat és megtévedt lányoknak ábrázolta az így utazókat. A riport elkészültének napján kivételesen korábban indultak haza a nyaralók a Balatonról: 5 órakor. Ennek az volt az oka, hogy aznap Fradi-Vasas meccset közvetített a televízió.



Egy 1977-es nyári hétvégéről már úgy tudósított a Nők Lapja, hogy „Siófok főútvonalán a gépkocsik csak araszolni tudnak. Az edzettebbek beletörődve legyintenek. Csak türelem, semmi hisztéria… Tömeg a strand bejáratánál, bent 10-12 ezer fürdőző. Sorbanállás, kemény küzdelem a lángossütőnél, a bisztrónál, az illemhelyek előtt.” E leírás, mely már-már harciasnak festi le a körülményeket, nem éppen egy önfeledt pihenőhétvége ábrázolása.

Egy másik cikkben az utószezon beköszönte kapcsán az újságíró annak az előnyeit ecseteli, hogy a nyaralótömegek hazatértével végre lehet nyugodtan pihenni. Az írásban úgy idézte fel a nyári kellemetlenségeket, hogy azt ábrázolta, mire nem vágytak a nyaralók: „Azok jönnek most, akik igazán pihenni vágynak. Akiknek nem hiányzik a


strandok bömbölő szívküldije.”

1981-ben egy újságíró azt firtatta, miből futja egyeseknek „hattyúlábon forgó nyaralók”-ra, míg mellettük továbbra is sátortáborban nyaraltak a munkások. A szerző egy „jómódtól testes nyugatnémet család mellett” ülő „zavaros kinézetű fiatal társaságtól” hallott rigmusban vélte megtalálni a kérdésre a választ: „briftasnijukban hangosan zizeg a márka, ezért viszket a széplaki tulaj marka.” Ugyanezen a nyáron egy Nők Lapja cikk szerzője is azt hangsúlyozta, hogy egyre drágább a „mi tengerünk mellett a nyaralás. Miközben a „tó világoskék, sötétzöld, türkiz, a szokásos szépség”, ez nem mindenkit nyűgöz le. A srácok inkább a dollárbolt kirakatát bámulják, az üvegen át áhítoznak a számukra elérhetetlen dobozos sörre.

Az újságíró meginterjúvolta Gombos Róbertet, az IBUSZ Balatoni igazgatóságának igazgatóját, aki szintén azt hangsúlyozta, hogy „az utóbbi időben árainkat kissé felemeltük.” A cikk írója szerint ez nem járt együtt a szolgáltatások színvonalának javulásával: utalt a „gyenge és hideg” kávéra, amiért 12 Ft-ot fizetett.

Egy 1983-as Nők Lapja cikk felütésében arra az ellentétpárra épített, hogy egy külföldi ismerős a Balatont jelentéktelennek és kicsinek ábrázolta a tengerhez képest. Ezzel szemben az újságíró úgy vélekedett, hogy egyetlen és páratlan a tó, mivel ez a magyar tenger. Az írásban idézett statisztikai adatok szerint a nyári csúcsban hétvégente 1 millióan utaztak a Balatonra, hét közben 600 ezren üdültek. Szakszervezeti üdülőben 186 ezren laktak, 80 ezren fizetővendég-szálláson. Az ország nyaralóépületeinek egyharmada volt ekkoriban a Balaton-környéki településeken. Egy 1985-ös képes riport szerzője ezért ironikusan jegyezte meg, hogy az emberek az „otthoni zsúfoltságból mennek az üdülőhelyi nyüzsgésbe”, tehát végülis


mindenütt tömeg van.

Azonban a balatoni forgatagot kedélyesebbnek, színesebbnek jelenítette meg, ahol „lazul a feszültség, lezserebb lesz a tartás és nemcsak a pocak buggyan ki a nyári trikóból.” A napok a fürdésen kívül „kedélyes borozgatással telnek a fűben és sorbanállással, hogy végre megkaparinthassunk egy adag tejszínes-csokis palacsintát vagy egy habos vattacukrot. A ma már mostohának tűnő körülmények ellenére a munkásnő visszaemlékezők mégis felejthetetlen élményekként ábrázolták a balatonszéplaki nyaralásokat. Ennek oka lehet az is, hogy az interjúzás időszakában, 2000 körül már nem engedhettek meg maguknak utazásokat, de az is, hogy akkoriban voltak fiatalok. „Csodálatos volt ott Széplakon. Felállítottuk a sátrakat, vittük az unokákat. Rengeteg palacsintát sütöttem, fürödtünk a Balatonban, jókat röhögtünk. Esténként szalonnát sütöttünk.”

A balatonszéplaki telket a munkások úgy is megjelenítették, mint amely az övék volt, két kezük munkájával hozták létre. A visszaemlékezésekben az üdülő rendszerváltás utáni sorsát különösen fájdalmas emlékként jelenítették meg a munkásnők és munkások. A rendszerváltás után az üdülőt privatizálták és eladták. A visszaemlékezők ezért úgy vélik, hogy befektetett munkájuk semmibe veszett, mivel már nyaralni sem tudnak, de az üdülő eladásának árából sem részesültek.


Összességében a Balaton központi szerepet töltött be a munkásnők nemzeti identitásában is, mivel az utazási korlátozások miatt alig jutottak el a tengerhez. A korabeli, üdüléssel kapcsolatos Nők Lapja cikkek elemzéséből nyomon követhető volt az a változás is, amely az üdülési szokások átalakulásával járt: a motorizáció hatására hétvégente autósorok kígyóztak, a 60-as évek elején kuriózumnak számító autóstoppolás minden hivatalos rosszallás ellenére elterjedt és az 1980-as évek elején már tömegek álltak sorba a palacsintás-lángosos bódéknál, mindemellett a víz minősége romlott. A parton „hattyúlábon forgó” nyaralókat is építettek, amelyet a sátortáborban nyaraló munkások irigykedve figyeltek.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS