„Kötelező” barátkozások rituáléja a szocialista turizmusban
Lénárt András 2010. június 18. 14:18, utolsó frissítés: 2010. június 20. 19:24Mi történik akkor, amikor a budapesti Metró fiatal dolgozói vendégül látják az épp a magyar fővárosba látogató Moszkva környéki kolhozparasztokat?
A szocialista társadalmak állampolgárai számára a külföldi utazás a gyakorlatban nem jog volt, hanem kiváltság. Az állam útlevél- és devizapolitikájával önkényesen határozhatta meg, kit és milyen feltételekkel enged utazni.
Az útlevélkérelmek elbírálásakor a kérelmezőket munkahelyükön is „lekáderezték”, hogy vajon az illető politikailag kellően érett-e a külföldre menetelhez. Magyarán nem fogja-e disszidálni? A szocialista állam képviselői tartottak attól, hogy az emberekben, ha haza is térnek, túl jó benyomásaik maradnak meg a kapitalista világról, elsősorban az ottani árubőségről.
Létezett ugyanakkor néhány szakma, amely révén lehetőség nyílott az átlagnál gyakoribb külföldi utazásra. A politikusok, művészek, sportolók, külkereskedők és szállítók (hajósok, kamionosok) mellett az idegenvezetők is rendszeresen utazhattak külföldre. Azokat, akik szabadabban utazhattak, megfigyelték,
igyekeztek együttműködésre bírni, információkat vártak tőlük.
A szocialista időszakban az idegenvezetést csak részben tekinthetjük professzionalizált tevékenységnek, hosszabb-rövidebb időre ugyanis rengeteg egyetemista diák, tanár, esetleg nyugdíjas próbálkozott vele. A nagy fluktuáció ellenére minden utazási irodánál kialakult egy főállásban, teljes munkaidőben foglalkoztatott törzsgárda.
Az idegenvezetők a szocialista időszakban kiadott útikönyvek beszédmódjának megfelelően bemutatták az utasoknak a munkásmozgalmi szempontból kiemelkedő jelentőségűnek számító emlékhelyeket. Az ő feladatuk volt, hogy a turistáknak ismertessék, hogy az adott országban milyen fogyasztási tárgyakon jelennek meg – könyv, szobor, diasorozat, leporelló stb. – a munkásmozgalom kiemelkedő figurái vagy fontosnak tartott hősei.
Az utasok azonban gyakran más jellegű, földhözragadtabbnak számító fogyasztási cikkeket akartak vásárolni, amiben szintén segítették őket az idegenvezetők. Az emléktárgyak az otthoni térben, a mindennapokban is jelenvalóvá tehették a munkásmozgalmi múltat az emberek számára, de az otthon nem kapható, különlegesnek számító fogyasztási cikkek felbukkanása is a világlátásról, a viszonylagos jólétről, kényelemről árulkodott vendégeknek.
A csoportos utazások során tehát az idegenvezetők jelentős mértékben közreműködtek a kultúr- és fogyasztási javak beszerzésében, illetve a sikeres, nem mindig legális behozatalában és kivitelében. Az Express szervezésében Magyarországon
1957-ben még csak néhány száz turista utazott
külföldre, de a hetvenes években már több tízezres forgalmat sikerült elérni. Az Express az ifjúságpolitika egyik eszköze volt, az alacsony árakkal és a szolgáltatások színvonalával az igénytelenebbnek tartott munkás- és paraszt fiatalokat célozták meg.
Nézzünk egy konkrét példát vonatkozóan, hogyan beszéltek az idegenvezetők a hivatalos ideológia szempontjából kiemelkedő jelentőségűnek tartott közösségépítő programokról, a druzsbázásról! Hogyan alakították a turistacsoportok tagjai az estét olyanná, hogy jól érezzék magukat, felszabadultan örülni tudjanak?
Annál formálisabb és mesterkéltebb ún. „kötetlen beszélgetési” formát nehezen képzelhetünk el, amikor két vadidegen csoport, mondjuk
a budapesti Metró fiatal dolgozói vendégül látják
az épp a magyar fővárosba látogató Moszkva környéki kolhozparasztokat. A találkozók első felében a vállalati KISZ-szervezeteket meglátogató csoportok alaposan kikérdezték egymást a helyi KISZ- és pártélettől a termelési számadatokig mindenről. Az este folyamán végig az idegenvezetők tolmácsoltak.
Mikor véget ért a hivatalos rész, orosz szokás szerint elkezdtek tósztokat mondani, és „folyt az alkohol vég nélkül”. A „druzsbázás” egyik korabeli résztvevője így emlékszik vissza a történtekre: „– A szovjetek annakidején átvették az oroszoktól, hogy az italozás kulturált formája az, ha tósztot is mondanak az ivás előtt. (…) És akkor megkérdeztek finoman, hogy ha a magyar elvtársak megengednék, mi hoztunk egy kis vodkát magunkkal, hogy azzal megvendégelnénk Önöket. Magyar elvtársak azonnal egyetértettek. (…) Mindenki fölállt, fenékig kiitta. (…) És akkor jöttek a tósztok sorai(…) És mindig volt téma!
Jellemzően politikai töltetűek voltak. Aztán ahogy szép lassan elmúltak a politikai ötletek, mert előbb a háborúban elesettekre kellett inni, (…) Szóval marha komolyan vették, hatalmas akciók voltak (…) Aztán amikor már lazult kicsit a dolog, akkor «most pedig elvtársak engedjék meg, hogy a jelenlevő hölgyek egészségére igyunk!»
Akkor minden férfi felállt, a hölgyek ülve maradtak, akkor megint fenékig a jó megbuggyantott vodkát. (…). Én is tudtam egy-kettőt annakidején, aminek hasznát is vettem, hogy mit tudom én, a férfierőért igyunk! De ahhoz egy hosszú mesét el kellett mondani, aminek az volt a lényege, hogy a férfiember ötször egymás után meg kellett, hogy erőszakoljon egy nőt az erdőbe, mert a medve kényszerítette rá, de a végén a hatodikat már nem tudta, és megette a medve.
«Elvtársak, igyunk azért, akiket nem eszik meg a medve!» (…) És akkor aztán kis zene, tánc, és a fiatalok egymás között. Mindig nekem volt a legtöbb dolgom: «gyere má’, fordítsd le.» (…) A magyar KISZ-titkár már ott ölelgetett egy orosz lányt, de a szovjet még meg akarta tudni, hogy milyen (…) a termésátlag abban a TSZ-ben, ahol éppen voltak. (…)
«Druzsba». (…) azt jelenti, hogy barátság, és (…) minden ilyen találkozót úgy hívták, hogy druzsba. Lesz druzsba? Lesz druzsba? És akkor mentünk. (…)És volt, amikor egész elfajultak a dolgok, amikor má’ annyira belelkesedtek, hogy a végén fölállt mindenki, és mint az 50-es években, elkezdtek tapsolni, hogy KISZ, KISZ, Komszomol! KISZ, KISZ, Komszomol! És hülyére vidultak rajta.”
Az idegenvezetők a druzsbázásra általában mint egy erőltetett, de mégis jópofa programra emlékeznek vissza. Az intézményes italozás azonban mintha oldotta volna a gátlásokat, és a munkahelyi környezetben, a táncoló párok közt rohangáló idegenvezető tolmácsolásával
néhány órára valóban „barátkoztak” a fiatalok.
A párt, illetve az ifjúságot felügyelő KISZ ennél nagyobb sikert látszólag nem is érhetett volna el, de minden körülményt figyelembe véve a jelenetnek ironikus, parodisztikus jellege kellett, hogy legyen. Ahogy a magyar fiatalok belementek a jelvénycserélgetésbe, és eljátszották, hogy mennyire megtisztelőnek tartják az ajándék mozgalmi kitűzőket, az ütemes tapsolásban – ami a hetvenes évekre már rég kiment a politikai divatból – is a játékot, a hivatalos elvárások kifigurázását értékelhetjük.
>> Ide kattintva az újságcikk kinagyítható >>
Tehát az idegenvezetők privilegizált helyzetének, utazási, döntési, kapcsolatépítési szabadságának a szocializmusban ára volt: a hivatalosan közvetített értékeket kellett átadniuk az utazás során, annak megfelelően kellett bemutatniuk a látnivalókat, és
a druzsbázásból nemhogy nem vonhatták ki magukat,
hanem nekik kellett szorgalmazniuk, megszervezniük és végső soron levezényelniük. Azt is mondhatjuk, hogy szinte észrevétlenül váltak a hivatalos ideológia közvetítőivé. A Kádár-rendszer bizonyos politikai nézeteivel többnyire azonosultak, és korosodva egyre jobban magukénak érezték főnökük definícióját: „ők Magyarország kultúrdiplomatái.”
Az idegenvezetők helyzete talán az úttörővezetőkéhez volt hasonlatos: az, hogy a gyakorlatban a kötelező ideológiai részek mellett milyen tartalommal töltötték meg a programokat, már egyértelműen rajtuk múlt.
>> Eltűnt idők: a történelmi sorozat összes anyaga >>
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
