Hálaadás -- könyvbemutatóval
Daczó Kati 2002. szeptember 30. 17:42, utolsó frissítés: 17:42#b#[fotóriport]#/b# Őszi hálaadáskor az unitárius hívek úrvacsorát vesznek, és köszönetet mondanak a termésért. A Székelykeresztúr közelében található Kissolymoson sem történt másként, csakhogy itt a templomban könyvbemutatót is tartottak.
A harminc esztendővel ezelőtt elhunyt kissolymosi Simó István paraszti önéletírása a napokban jelent meg a csíkszeredai Hargita Kiadónál. A kéziratot Simó István utódai őrizték meg és bocsátották közlésre, és most a kötet szereplőinek utódai, azaz a falu lakói vehették elsőként kézbe a könyvet.
"Úgy néz ki a kaláka, mint egy háború, fogy a búza, mint a harmat, szaporodnak a kalangyák, a gyermekek hordják a kévéket össze, egy rész korsóval, csiporral itassa a népeket. A kalangyálók nem is számolják, huszonhat kéve legyen, mert akkora kévék vannak, mint egy hordó, huszonhatot egy karóba nem lehet belerakni, addig rakják, amíg megtelik a karó, akkor teszik a tetőkévét. Ha kevesebb a kéve, úgyis kiteszi a kalangyát." (Simó István)
*Ha kevesebb a kéve, úgyis kiteszi a kalangyát -- ezzel a mondattal szakadt meg Simó István visszaemlékezése. De Simó István kötete is egyféle aratás, csakhogy ő gondolatkévékből rakosgatta kalangyáját, és halála megakadályozta abban, hogy a tetőkévét feltehesse.
Az első kéve: a szerző tudatossága. Simó István, mint egy tapasztalt író, úgy fogott hozzá könyvének megírásához, hogy határozottan tudta, mit akar bemutatni, tudta, az élet mely területeivel foglalkozik részletesebben és témái jól elhatárolódnak egymástól.
A második kéve: bár a szerző önéletrajznak nevezi művét, mégsem ő maga az állandó középpont. Simó István Kissolymos hétköznapjait, életvitelét örökítette meg, kitér arra, ami általános, de feljegyez számtalan egyedi eseményt, jellemez különleges embereket, szereplői gyakran ismerőseinkké válnak.
A harmadik kéve: a lélektani ábrázolás. A könyvben nem az események, a helyzetek száraz leírása található, végig jelen van a gyermek, az ember a maga érzelmeivel, gondolataival, rettegésével, bánatával.
A negyedik gondolatkéve: a felismerés, annak felismerése, hogy nem elegendő a régi jó világ nosztalgiájával élni, látni kell azt is, ami rossz volt benne, és egészében, napos és sötét oldalaival együtt kell értékelni azt. Éppen ezért pártolta gyakran az újat, a modernet, és például a gazdálkodás terén ez vezethette arra, hogy a kollektivizálást lássa megoldásnak.
Nem festett idillikus képet, de értékelte a múltat, tanúság rá ez a könyv, amelyben felelősséget érzett arra, hogy egy soha vissza nem hozható világ leírását az utókornak hátrahagyja. Őszintén sajnálhatjuk, hogy Simó István nem fejezhette be könyvét, nem kerülhetett fel művére a tetőkéve, de azt hiszem, feljegyzése így is kiteszi a kalangyát.
Ezt a kötetet szerkesztve, újból és újból elolvasva, személy szerint nem tudom, azt sajnáljam jobban, hogy az én szülőfalumban nem akadt senki hozzá hasonló, akinek segítségével időutazóként róhatnám falum száz esztendővel ezelőtti utcáit, vagy inkább azt fájlaljam jobban, hogy nem vagyok én magam is kissolymosi.
*Elhangzott vasárnap, a kissolymosi templomban tartott könyvbemutatón.