2017. október 21. szombatOrsolya
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mítosz vagy statisztika: valóban "öngyilkos nép" a magyar?

kérdezett:Gyöngyi Annamária 2009. április 09. 15:14, utolsó frissítés: 15:15

Közel 20 évig a magyarok álltak az öngyilkossági világranglista első helyén, de 1987-ben valami történt. Interjú dr. Zonda Tamás pszichiáterrel.





Létezik-e öngyilkosság az állatvilágban?

Ma már egyértelműen tudjuk, hogy az állatok „értelmes cselekvéseit”, még az emberszabású majmokét is, olyan ingerek és érzékletek irányítják, melyeket jobb kifejezés híján ösztönszerűeknek kell neveznünk. Adott esetben a tanulékonyságnak csodálatos és meglepő teljesítményei jönnek létre, s ezek, önmagukban tekintve, gyakran az ítélőképességen alapuló, belátó viselkedés látszatát keltik. Az állat azonban nem rendelkezik a jövőorientáltság képességével, ami viszont az öngyilkosság eltervezésének és végrehajtásának „sine qua non”-ja, ezért nincs az öngyilkosságnak állati analógiája. Az öngyilkosság humán specifikum.

Vannak-e olyan kultúrák, amelyekre egyáltalán nem jellemző az öngyilkosság? Nevezhetjük-e kulturálisan meghatározott jelenségnek?



Dr. Zonda Tamás pszichiáter,
öngyilkosság-kutató (fotó: zondatamas.hu)
Nem tudunk olyan kultúráról, civilizációról, amelyben ne fordult volna elő az öngyilkosság. Lényegesen eltérő lehet az egyes társadalmakban az öngyilkosság súlya, megítélése és gyakorisága. Ez kétségtelenül kultúrafüggő, mely bonyolult utakon hat az adott társadalom tagjaira. Egyik legerősebb tényező a vallás tiltó ereje és túlvilági optimizmust sugárzó hatásának intenzitása.

Fontos, hogy a világi hatalom milyen mértékben „kanonizálja” a vallás tiltását és tiltja-torolja meg adminisztratív úton is. A tiltás élő példái az iszlám országok, ahol igen alacsony az öngyilkossági gyakoriság. Megtévesztő a médiában használt ún. öngyilkos terrorakció, ami rossz zsurnalisztikai szóhasználat csupán, mivel az akciót végrehajtó célja egyáltalán nem a saját élet kioltása. Fontosak egy adott társadalom tradíciói, konfliktusmegoldó mintái és ezek szociális átörökítése. Egyszóval a kulturális meghatározottság markáns.


Valóban boldogtalan, pesszimista nép a magyar? És ennek következtében tényleg hajlamosabb az öngyilkosságra? A probléma komplex, és Ön több könyvet is szentelt ennek a témának, de ha össze tudná foglalni, hogy melyek a kérdésfelvetés alapszempontjai.

A hazai sajtó és a külhoni orgánumok egy része is gyakorta emlegeti, hogy a magyar nép depresszív alkatú, nem bízik jövőjében, borúsabban lát, ítél meg mindent. A két jelenség, – depresszív alkat és öngyilkosság – között kétségtelenül van összefüggés, ezért érdemes röviden elidőzni felette. Öngyilkos nép-e a magyar? című könyvemben remélem sikerült bizonyítani, hogy a magyar népességben sem korai, „antropológiailag” homogénabb összetétele idején, sem később nem volt jelen az önpusztítás. Nem ősi turáni átok, nem néplélektani sajátosság.

A 18. század közepe felé találunk először jelzéseket, a reformkor elején kezdett számuk szaporodni, és komoly problémává a 19. század végétől vált. Személy szerint meggyőződésem, hogy a magyarság az osztrák illetve német kultúrából vette át, a kulturális transzmisszió iskolapéldájaként.

Térben és időben vizsgálódva azt látjuk, hogy még Európában is erős eltérések tapasztalhatók az öngyilkosságok gyakoriságában. A 17-18. században Anglia és Franciaország lakosai körében volt ugyancsak igen intenzív az önpusztító hajlandóság. Öngyilkos nép-e az angol vagy a francia? – tehetnénk fel a kérdést. Joggal tiltakoznának.

A 19. század elejétől az öngyilkossági gyakoriság kelet felé kezdett terjedni: főként a német nyelvterületen emelkedett jelentősen az öngyilkosságok száma. Aztán az ismeretlen okú, járványszerű keletre terjedés folytatódott, és a 19. század második felében elérte a Monarchia nagyobb országait (Ausztria, Csehország, Magyarország), de Ausztria vezetett egészen a második világháború végéig. Öngyilkos nép az osztrák?

Magyarországon az 1960-as évektől kezdett el emelkedni az öngyilkosságok száma, olyannyira, hogy 1968 és 1987 között csaknem folyamatosan miénk volt a szomorú világranglista első helye. Öngyilkos nép-e a magyar? Az egész ország népességére kijelenthetjük, hiszen a nyugati megyékben jóval alacsonyabb, nyugat-európai értékek észlelhetők?


Napjainkban is folytatódni látszik ez a keletre terjedő tendencia?

Az önpusztító hajlam keletre terjedése az elmúlt 15 évben tovább folytatódott: ma Oroszország, Fehéroroszország, Ukrajna és a három balti állam magasabb rátákkal rendelkezik, mint hazánk. Öngyilkos nép az orosz, litván, észt stb.? Ráadásul az elmúlt évtizedben már a három balti államból már csak Litvániában igen magas, jelenleg ők a világelsők.


Maguk a magyarok hogyan élik meg a róluk szóló „öngyilkos nép” sztereotípiát?


Nem vitás, hogy a Mohács óta átélt megnyomorító történelem, a kizárólag lehangoló és tragikus élmények, vereségek után valóban hajlamos a magyarság a rezignációra, szkepszisre. A külső szemlélőben ez depresszióként fogalmazódhat meg. Ez az attitűd talán gyakrabban mondatja polgárával, hogy nem csinálja tovább. Ilyen értelemben a magyarság azon európai népek közé tartozott, tartozik, melyeknél az önpusztítási hajlam markánsabb.

Ehhez a kérdéshez szorosan kapcsolódik a másik: vajon depressziós nép-e a magyar? Ha el is fogadjuk, hogy hajlamos a magyar a fentebb említett borúlátására, sorsának kilátástalanabb megítélésére, kudarcközeli érzelmekre, melankolikus feldolgozásra, abban magunk nem nemzetkarakterbeli sajátságot, depresszióra való hajlamot látunk, hanem egy igen keserű, csak kudarcokban gazdag, sorozatos kollektív traumákat hozó 500 éves történelem megélt tapasztalatát - s az erre adott reflexiót, rezignációt, szkepszist. Az orvosi értelemben vett depressziós megbetegedés aránya a népességben egyébként megegyezik a többi civilizált országban mértekkel.


2006-os könyvében statisztikai adatok alapján vizsgálta, milyen más demográfiai jellemzőkkel állhat összefüggésben az öngyilkosság. Milyen jelentősebb korrelációkat sikerült feltárnia?

Ezek a változók tulajdonképpen mind a kultúra részei, s mint ilyeneket már sokat vizsgálták. Én könyvemben a viszonylag újabb adatokat mutattam be és főként összehasonlító szándékkal. A nemi eloszlás régen ismert: sokkal több a férfi elkövető. Az időskor, az özvegyi és elvált állapot hajlamosító tényező, a rossz szociális helyzet Magyarországon nem akkora kockázati tényező, mint nyugati államokban. A magyar már nagyon hozzászokott a nélkülözéshez és fejlett túlélés technikákra tett szert. Az alacsony iskolázottság viszont rizikófaktor, miként a falusi lét is, noha ez pl. Magyarországon csak a 60 évek közepétől fordult, előtte a főváros és a nagyvárosok vezettek.

Egy-két magyar sajátságot is igyekeztem feltárni. Így pl. egyedülálló kutatás az, mely kimutatta, hogy a hazai cigányság jóval kevésbé hajlamos az önpusztításra, mint a „magyar” lakosság, míg a kísérletek terén fordított a helyzet. Külön fejezet szól a különös területi különbségről, ami több mint 160 éve ismert: a déli, dél-keleti országrészben kétszer-háromszor magasabb az öngyilkosság gyakoriság, mint a nyugati megyékben. Ez a különbség automatikusan terjed tovább a volt magyar területek magyar lakosaira, itt tehát valami igen mély és konok, a kultúrában gyökérző okok munkálnak. Az a régi tapasztalat is egyértelmű, hogy a protestáns lakosok körében gyakoribb az öngyilkosság, mint a katolikusok körében.


1987 után jelentős csökkenés következett be az öngyilkossági esetek számában. Ennek kapcsán alakult ki egy szakmai vita, amelyben egyes szakértők azt állították, hogy az ok az antidepresszáns gyógyszerek forgalmának növekedése volt. Ön hogyan magyarázza ezt a jelenséget?


A magyarországi öngyilkossági ráták és az antidpersszívumok
forgalmának alakulása 1982-2006 között (grafikon: Zonda Tamás)


[A nagyobb felbontású grafikon itt megnézhető!]

Nehéz ezt a kérdést laikusoknak pontosan és a „helyén” elmagyarázni. 1987-ről 1988-ra fordulóra igen markánsan csökkent az öngyilkosság Magyarországon minden korcsoportban – a fiatalok körében kiemelten – és minden megyében. A maga rendszerváltása idején csaknem minden volt szocialista országban észlelhető volt csökkenés.

Az egész társadalmat megmozgató történés Romániában a forradalom volt, mely után két évig csökkent az öngyilkossági ráta, Lengyelországban a Szolidaritás sikereinek éveiben. A nagy társadalmi-politikai-gazdasági változásokat látjuk csak olyan eseményeknek, melyek az egész társadalmat érintik, egyidőben a történésekkel. Magyarországon 1988-ban már egyértelműen jelentkeztek azok a történések, melyek egy, végre valóban alapvető változást jeleztek. Sokunknak meggyőződése, hogy a markáns csökkenések elsődleges és alapvető oka nálunk is ez volt.

A biológiai pszichiátria egyes képviselői az öngyilkosok csaknem mindegyikét depressziós betegnek tartják, és úgy gondolják, hogy az öngyilkossági ráták alakulása és a depressziót gyógyítani hivatott szerek kereskedelmi forgalma között szoros az összefüggés. Ez egy meglehetősen leegyszerűsített, mechanikus elképzelés. Lehet ez pusztán szakmai meggyőződés, de ebbe erősen besegítenek a gyógyszergyárak is, melyeknek érdeke a minél magasabb eladási arány. A gyárak intenzív szponzorálása és menedzselése következtében – amiben saját szempontjukból igazuk van – elindult Európa-szerte egy hatalmas kampány a depresszió elleni szerek eladása irányába. A kampány arról szólt és szól tehát, hogy minél több ilyen szert adnak el, annál jobban csökken az öngyilkosság.

Ebben a legfontosabb mozzanat az, hogy a pszichiátria segítségével hatalmasan kiterjedt a depresszió diagnózist kapó betegségek száma, egyre nagyobb számú beteget minősítenek depressziósnak és adják a csodás ellenszert. A patikai forgalom valóban többszörösére is nőtt Magyarországon is. Két jelenség együttfutása azonban nem jelenti azt, hogy összefüggés van köztük. De számos ellenérv is van, mely e két dolog – gyógyszereladás és öngyilkosság csökkenés – szoros összefüggése ellen szól. Egy-két érv mindenki számára evidencia.


Ismertetne néhányat ezen érvek közül?

Az öngyilkosság csökkenése Magyarországon 1987-ről 1988-ra csökkent hirtelen és váratlanul, míg a depresszióellenes szerek eladásának felfutása 1995-ben kezdődött. Miért csökkent akkor 1988-1995 között? Az antidepresszív szerek 1966-tól ismertek Magyarországon, kiváló hatásúak, ma is használjuk azokat. 1966-től 1988-ig miért nem csökkent az öngyilkosság, hanem inkább növekedett? Az új szerek 30%-át nem depresszió betegségre írjuk fel; továbbá nincs adat arra nézve, hogy akiknek felírtuk, beszedik-e, ha igen, hány százalék hagyja abba idő előtt a mellékhatások vagy hatástalanság miatt.

További érv, hogy a depressziós betegek kb. 25-30%-a nem reagál az antidepresszív gyógyszerekre. Ugyanakkor miért nem csökkent számos országban az öngyilkosság, noha a gyógyszereladás emelkedett és viszont: miért csökkent több országban, ahol nem történt emelkedő gyógyszereladás? Az érvek sora még folytatható lenne, az „antidepresszív teóriának” egyre több nyugati kritikusa is van. Természetesen a valóban depressziós és egyéb pszichiátriai betegeket meg kell gyógyítani, mert jócskán magasabb közöttük az öngyilkossági veszély.


Az újabb adatok szerint a negyedszázados folyamatos csökkenés után 2007-ben stagnálás mutatkozik. Véleménye szerint mi lehet ennek az oka? Mik a legújabb tendenciák?


Az utóbbi években romlott a magyarországi pszichiátria helyzete, az ideggondozók forgalma, csökkent az orvosok száma stb. Eddig nem hallottuk azt, hogy emiatt változott volna a hazai öngyilkossági ráta. A 2006-2007 években stagnál, noha a depresszió elleni szerek eladása ugyanolyan magas. Most azzal kommentál a szakma egy része, hogy lám-lám máris stagnál a 20 éve egyenletesen csökkenő magyar öngyilkossági ráta, mert romlott a hazai pszichiátria helyzete. Demagóg és szakmaiatlan érvnek tartom ezt is, mert a magyar pszichiátria helyzete évek óta rossz, pl. ágylétszám, csökkent a pszichiáterek száma, többek közt a külföldi munkavállalás miatt.

A pszichiátria magyarországi helyzete (grafikon: Zonda Tamás)


Mellesleg a jelenlegi magyar ráta-mozgásoknál sokkal nagyobb spontán fluktuációk észlelhetők az egyes országok, területek rátáiban, egy év stagnálásából semmiféle következtetést nem lehet levonni. A jövőt nem látni, jóslásokba nem szívesen bocsátkozom. Karl Jaspers, a 20. század nagy pszichiáter-filozófusának aligha cáfolható szavait szoktam idézni: „Az öngyilkosság valódi oka az egyén közölhetetlen titka marad”.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS