Mit nézünk mi? Függők, akik akarnak beszélni róla
szerk. 2009. február 23. 13:45, utolsó frissítés: 17:32Aki azon kapja magát, hogy a párhuzamosan követett sorozatok első száz leecherje közt van, s akár tíz cím is szerepel a rendszeresen nézett kedvencei között, az tuti, hogy nehezen szokik le.
Kezdjük egy kis kategorizálással: van, aki néhanapján megnéz egy Futuramát vagy South Parkot – ők a hétvégi sorozatnézők. Előnyben részesítik az egymáshoz csak lazán kapcsolódó részekből álló sorikat. Mások a tévében követik a gyilkosok és nyomozók versenyfutását, esetleg néha kivesznek egy dvd-t; egykor Dallast és Melrose Place-t néztek, ma már az ciki lenne – ők klasszikus tévésorozatnézők. Vannak a dzsánkik, akik rss-en követik, mikor jelenik már meg a torrenten a legújabb rész. A multiple junkie pedig már listát vezet arról, melyik nap mi jelenik meg. Önvallomások:
Mr Blue
Párhuzamosan nézem a Dr. House-t és a Lost-ot és függő vagyok. Eleinte lelkiismeretfurdalást éreztem, miután napi egy évadot végeztem ki, de aztán beletörődtem, mert elfogytak és azóta be kell érjem a heti egy epizóddal. Mindent torrenten szerzek be, mindig benne szoktam lenni a friss részek első száz leecher-je között. Megjelenik, zbang!
Megjelenik, zbang! Így működik ez...
Tv-t nem nézek. Mi az?
Dr. House egy nagyon szimpatikus antiszociális személyiség, aki szerencsésen megtalálta helyét az életben. Kimondja helyettünk is frusztrációnkat, megengedi magának azt, amit mi nem engednénk meg. Általa átélhetjük a szókimondás szabadságát, a társadalmi normák átlátszóságát. Dr. House a legjobb tanfolyam azoknak, akik le akarnak számolni mindennel, ami álszent bennük, körülöttük. Aranyat ér. Előre félek az utólsó évad utolsó részének utolsó 10 percétól ...
A Lost - bár nem tudom hova akarnak a forgatókönyvírók kilyukadni - az első évadban semmi különlegeset nem nyújtott a Kate nevre hallagtó főszereplő elképesztő szépségén kívül. Ahogy egyre izgalmasabbá kezdett válni a sorozat, úgy én is kezdtem megnyugodni, hogy mégsem időtöltés. Egy pszichológia tankönyv az egész. Személyiségtípusokról tanulhatunk, tiszta és randa érzelmeket élhetünk át. Ennek köszönhetően volt már olyan érzésem, hogy nekem is a Szigeten a helyem.
Ms Orange
A történetek végtelenbe nyúló folytatásra áhítoznak, s ugyanígy a mesélők és a befogadók is a lelkük mélyén. Akár azért, mert nem tudnak aludni, mint Sahrijár király; akár mert az életüket féltve Seherezádéhoz hasonlóan így vásárolnak időt maguknak, egy teljesen más valóság- és idődimenziót hozva létre, ahol közvetlenül nem az ő sorsuk a tét, hanem a hősöké, szereplőké, gonoszaké és igazaké.
Persze, mindennek vége lesz egyszer. De amikor a néző a ki tudja hányadik évadkezdést várja, nem erre gondol, hát persze, hogy nem, hanem az épp aktuális folytatásra. Forgatókönyveket állít fel,
próbál belelátni a sorozat készítői, producerei,
forgatókönyvírói, sőt a csatorna műsorpolitikáját alakító, a háttérben álló személyiségek fejébe. Mert tudja, hogy a történet evolúcióját ezek a tényezők, sőt ő maga is befolyásolja. Hihetetlenül intenzíven megélt cselekvő-befogadói szerep ez; hasonló ahhoz, amikor a kisgyerek rákérdez a mesélő pozíciójára (“miért meséled így, és nem másként?”) vagy egyenesen instrukciókat ad az elbeszélőnek. A sorozatnéző egy esti mesére váró gyerek.
(Egy remek blog, a Sorozatjunkie.hu
a függő számára az egyik legjobb hely kibeszélni... no nem a függőséget, hanem a legújabb híreket, részeket, nézettségi adatokat, évadkezdéseket stb. A dzsánki tehát nemcsak hogy függő, de nem is akar változtatni különösebben ezen az állapoton. Mint önálló életforma, a dzsánkiság is saját elismertetésére, de legalább az élni és élni hagyni elv betartatására törekszik.)
Érdekes, valószínűleg a dél-amerikai szappanopera-dömping miatt a sorozatnézőről rögtön azt feltételezik, hogy a romantikus vagy családi, vicces-komikus történetek szegezik a képernyő elé. Hogy tipikusan háziasszony vagy nyugdíjas, és agymosottan, mosogatás és bevásárlás között bevágja magát a fotelbe, és így lazít, ahelyett, hogy urambocsá’ olvasna.
Ez városi legenda. Soha nem nézem tévén a sorozatokat; a magyar szinkront utálom, és különben is, a tévében mindig mindent később adnak itt nálunk. No és itt vannak a kedvenc karaktereim, az önbíráskodó sorozathősök: Dexter Morgan és Jack Bauer. Semmi sem áll távolabb tőlük, mint az agyatlan poénkodás vagy az eltúlzott romantika.
Egyikük olyan sorozatgyilkos, aki gyilkosokat gyilkol
– elvei pedig egyáltalán nem a romantikus „természetes morálból” gyökereznek, neki nincs ilyen, nincs kis belső hang, ami lelkiismeretként megszólal és a helyes útra téríti, neki „kódja” van, amiről megtanulta, hogy ne kérdőjelezze meg: csak azokat öli meg, akikről bizonyítékokat talál.
Dexter elbűvölő, zseniálisan színleli azokat az érzelmeket, amelyek „normálissá” teszik a normálisak között, be tud illeszkedni a közösségekbe, de végig kettős életet él. Érdekes végigkövetni, ahogy számára is észrevétlenül színlelt érzelmekből valódiak lesznek, szeretet, ragaszkodás, felelősségvállalás – a háttérben pedig ott figyel mégis, mindig a dark passanger.
Bauer, az ex-FBI-os módszerei nyersek, de hatékonyak: egész konkrétan kínzással szed ki infókat emberekből. Az amerikai társadalomban nagyon aktuális téma ez, hogy meddig lehet elmenni a biztonság és a terrorfenyegetések elhárítása érdekében, és a cél meddig szentesítheti az eszközt; a 24 Baueren keresztül megmutatja, milyen következményekkel és eredményekkel járhat, és
milyen logika áll a bűnözők emberi jogainak csorbítása mögött.
Mindezt úgy, hogy nem rágja a szájunkba, hogy a kínzás szükségszerű volt; más szereplők erre állandóan reflektálnak, ellentmondanak, alternatívákat állítanak. S mindez pörgő, 24 real time órában elbeszélt évadokban.
Önbíráskodónak ott van még Sam és Dean Winchester, akik természettfölötti jelenségeket nyomoznak, Ghost Busters-módra, kíméletlenül nyírják a szellemeket, élőhalottakat, vérfarkasokat és egyéb édes dolgokat, ám néha ráébrednek: a másik világ saját belső szükségszerűségei diktálták e lények tetteinek logikáját. A Supernaturalban ezeket a részeket szeretem, ahol kilépnek ebből a klasszikus szellemvadász-szerepből, és belekóstolnak a túloldal paradigmájába.
Mi van még? Természetesen Lost – vele kezdődött minden. Nem is akartam nézni, aztán egyszer ledaráltam az első évadot. Majd Heroes, Terminator – The Sarah Connor Chronicles, Kyle xy, Euréka... volt még Prison Break, Stargate Atlantis, de minek sorolnám. A sorstársak tudják: hideg téli estéken nincs jobb egy bögre forró kakaóval a kezedben a sokadik átváltozáson keresztülment szuperhősök, a fiát
oroszlánként védelmező anya
történetein a székbe szegeződni vagy éppen felháborodni, ha valami ordító baki van a filmben. (Apropó Sarah Connor: hát persze hogy ez is abból táplálkozik, hogy miután a nagyfilmek kifulladtak, kell valaki, aki hitelesen és nézhetően folytatásokat gyárt belőle. S tényleg nézhető. Mintha képregényt olvasnál, az a fíling.)
Kyle, a köldöknélküli srác sztorija már inkább családi-romantikus, az Eurékán, vagyis a szuperintelligens tudósok közé bekeveredő átlag-IQ-s nyomozó vicces történetein pedig egész egyszerűen ki lehet kapcsolódni. És kell, mindig kell az esti mese.
Mr. Pink
Midsommer Murders: miért nézem? Mert a feleségem imádja. Mert annyira brit nyugalmat áraszt az egész, hogy az teljesen elvarázsolja. Persze, itt is vannak gyilkosságok, de ahogy mindez tálalva van... legalább annyira fontos itt a brit vidék hangulata, mint a cselekmény. A házak, a szobabelsők, a bútordarabok, a ruhák:
messze túltesznek a színészi teljesítményeken,
ami azért nem annyira nehéz egy Hallmark-sorozat esetében. A történet középpontjában egy bácsi-korú felügyelő áll, akinek van egy fiatal és mindig szívó segédje. A vidéki angolok potyognak, mint a legyek, ők meg kiderítik, miért. Egyszerű és tiszta, ráadásul nagyon jól bele lehet aludni.
CSI New York: a nagyvárosi helyszínelők igazi high-tech detektívesdit játszanak. Nem kis bravúr izgalmasan bemutatni a labormunkát, de nekik sikerül. Amit ők csinálnak, annak már nem sok köze van ahhoz, amit Agatha Christie regényei nyomán a krimiről tudunk, de ez csöppet sem baj. Pörgős, fordulatokban gazdag, nem lehet a felénél abbahagyni.
CSI Miami: na, ez már nem ugyanaz. Bár alapjáratban ugyanarról szól, mint a CSI: NY, sajnos a szereplők miatt kevésbé élvezhető. David Caruso szörnyű ebben a szerepben, és
nem tudom, ki találta ki, hogy attól lesz izgi a film,
hogy Caruso leveszi a napszemüvegét, és a semmibe mered, de nagyon mellétrafált. Ha ezt a karaktert kihagyták volna, talán még rá is lehetne szokni, mint CSI: NY-pótlóra.
NYPD Blue: csak most szoktunk rá, DVD-n kölcsönözzük ki. (Sorozatot soha életemben nem néztem számítógépen, csak amikor elromlott a dvd-lejátszónk, és a gépen kellett megnézzük a kölcsönzött lemezt.) Az NYPD egy teljesen más világ, mint a CSI-ok, semmi high-tech. Helyette vannak emberi kapcsolatok, magánélet, alkoholizmussal küzdő detektívek, izzadság és irodai zuhanyzás. Életszagú, kusza szálakon futó, a magánéletet is bekeverő sorozat. Na itt viszont egészen hiteles ugyanaz a Caruso.
Ms. White
Még emlékszem azokra az időkre, amikor az utca falun és városon egyaránt kihalt, az autók nem közlekedtek, és megállt a légy a levegőben, mert éppen ment a Dallas kétszázvalahányadik része.
A Dallasról való értekezés akkoriban képes volt helyettesíteni
az időjárás-beszélgetést is, és én erős késztetést éreztem arra, hogy minden egyes részét megnézzem, márcsak azért is, hogy a másnapi beszélgetés fő témájához képes legyek hozzászólni. Bár az ős-sorozat összes részének (357!!! – ez akkoriban eszméletlen számnak tűnt, és úgy gondoltam, ennél hosszabb filmet soha nem készítenek) levetítése után további, sokkal érdekesebb sorozatokat kezdett sugározni a közszolgálati tévé, ennek ellenére mintegy húsz év távlatából is gond nélkül képes vagyok felidézni a Dallas szereplőit, minden tulajdonságukkal és arckifejezésükkel együtt.
Futottak még a kedvenceim között a Bundy család lehetetlen történetei, amik képesek voltak könnyekig kacagtatni, vagy a Seinfeld, amelyiknek a finom, abszurd humora hálózott be. Vajon még emlékszik valaki a M.A.S.H.-re, a háborús vígjáték-sorozatra? Akármikor beneveznék egy maratonra. Ma már nemhogy a szappanoperák estek ki a kegyeimből, hanem a tévé is száműzetett a lakásból. Azok a sorozatok, amikre kíváncsi vagyok, (például a Futurama vagy a South Park) megtalálhatóak a neten is.