2019. július 20. szombatIllés
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A lecke. A szabin nők elrablása. Kövekkel a zsebében...

összeállította:Bodó A. Ottó 2002. június 24. 12:03, utolsó frissítés: 12:03

...és más előadások a #b#Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja#/b# második és harmadik napján.





MÁSODIK NAP

A lecke

“Ezt ugye nem gondolták komolyan?” torpan meg a temesvári színház előadására érkező néző, szembesülve a számára odakészített iskola- és (kis méretei miatt egyszersmind) kínpaddal. Megrökönyödéséből még fel sem ocsúdhat, máris újabb figyelmeztetésben részesül: a padok közt sétáló, stilizált főkötőt és ruhát viselő hölgy ugyanis tanítónő módjára bánik vele, figyelmezteti: ne firkáljon a padra. Semmi kétség: Victor Ioan Frunza rendező a közönség számára is osztott szerepet Eugéne Ionesco Leckéjében -- a néma tanú, illetve a potenciális áldozat szerepét. És itt már nem a szűk padok okozta fizikai sanyargatásról van szó -- azt szerencsére elfeledteti az előadás magával ragadó lendülete és sajátos szépsége -- hanem a tanítvánnyal való azonosításról. A Tokai Andrea által alakított diáklány ugyanis a nézőkkel együtt jön be és keres helyet magának, ahonnan majd később egy csengőt rázva besiet a játéktérre. Ennek a kis előjátéknak párja is van: a fináléban a szobalány/tanítónő kiválasztja a közönség egy tagját és ugyanazt a csengőt elé téve köszönti, mint új tanítványt, majd megnyugtatja: a tanár úr rövidesen érkezik. Mindebben csupán annyi a nyugtalanító, hogy a tanítványok fogyókellélnek számítanak: épp a negyvenedik lecke és diák van soron...

Valóságos ékszer-ötlet egy kékre festett polcos-fiókos komód, amely önmagában egy külön világ. Ez az egyszerű konyhaszekrénynek kinéző bútordarab átjáró egy más világba, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt -- igaz, csak egyirányú. A felső részének ajtói, illetve a közöttük levő üveglap mögött néha meseszerűre rajzolt világ jelenik meg, egy zongora és hegedű sajátos érzelmeket ébresztő, szuggesztív zenéjére, majd maguk a zenészek is meg-megjelennek az ablakszemekben. Az alsóbb rekeszek súlyosabb titkokat (pl. iskolatáskák), az egyetlen zárható fiók pedig a végzetes kést rejtegeti.

A kredenc a helyszíne az elkerülhetetlennek, a (kéj?)gyilkosságnak is. Ez a furcsa, kétértelmű jelenet egyidőben szeretkezés, erőszak és mészárlás. A holttestet természetesen a szekrény, illetve az annak egyik beugrójában felhalmozott anatómiai szemléltetőeszközök, műtestrészek halmaza nyeli el.

A szabin nők elrablása

A szabin nők elrablását tekinthetjük egy szilveszterre bemutatott “habos kakaó” típusú előadásnak. Ám ismerve a kolozsvári színház körül fellángoló és mára hatalmas sajtóanyagot termelő vitát, ez az előadás némiképp másképp fest egy igazán lokális művészet, a színház termékeként. Mintha a produkció válasz lenne a művészszínház versus populáris színház vitában. Népszerű színház kell nektek? Nyílt színi tapsokat akartok, teltházat, sikert? Megcsináljuk. Nagyközönséget célzó, sikerorientált színház ez; be is jön -- bejött, tegnap este.

Mégis a rendező és társulat ambíciója nem merül ki eme “zenés bohózat” pusztán a populáris színház regiszterében való megszólaltatásában. Művészszínházi esztétikával próbálják meg ötvözni. Itt ugyanis nem valami hagyományos Szabin nők szállnak római síkra. Keresztes Attila rendező hisz is ennek a műfajnak, meg nem is. Bízik a történetben, meg nem is. A műfajt, a habosat, a bohózatot, gyakran idézőjelbe teszi. Olykor parodizálja. Megtűzdeli színházi referenciákkal. Keményen töri a stílust. Telerakja “lokális” utalásokkal, idézettekkel. És sok kortárs humorral.

Ujjé, kabaré

A kabaré vidám, mozgékony műfaj, az, ha azzá teszik, ha nem rontják el. A Csíki Játékszín Ujjé Kabaréja nem mindig adott okot az ujjongásra, pedig nem kezdődött rosszul ez a produkció. Ciugulitu Csaba és Kozma Attila dülöngélései amolyan Chaplin-es hangulatot idéztek. Jó rendezői ötlet volt, hogy a magas Ciugulitu és a zömökebb Kozma párosban jelentek meg, előbbi széles mozdulatokkal próbálta követni a másikat, nem sok sikerrel.

Kozma egyébként jó párost alkotott Ördög Miklós Leventével is, különösen a Szomorú vasárnap eléneklésekor. Talán ez a duettben elénekelt dal mutatta meg, mi is fekszik igazán a csíki csapatnak. A Szomorú vasárnap szomorkás hangvételét teljesen átvitték önmaga paródiájába. Az, hogy felváltva énekelték és különböző hangfekvésben, pont olyanban, ami illet testalkatukhoz, (Kozma zömökségéhez és Ördög lírai, hosszú hajzatához) már nevetésre ingerelte a közönséget, amikor aztán elkezdték felváltva hip-hop és rock stílusban énekelni ezt a borongós hangvételű dalt, teljes volt a siker.

Ha ezt a parodisztikus vonalat kierősítik az előadás során, a produkció íve sokkal egységesebb marad, elviselhetővé téve talán még a zeneszámok és jelenetek közötti túl hosszú szüneteket is. Lehetséges megoldás lehetett volna az is, ha teljesen komolyan veszik a dolgot, például így: ha a szomorkás dallamok szomorúak, a vidámak mosolyt fakasztanak, a kabaréjelenetek pergő, vidám cselekvéssorokként működnek. De nem így történt.

Talán ha a rendezői elképzelések határozottabb formát öltenek, mégis egy vidám kabarét kapott volna a közönség. Vagy legalábbis egy jó előadást.


HARMADIK NAP

Rómeó(k) és Júliá(k)

A bevezető felkonf megadja az előadás hangütését: az angolul elhangzó és több nyelvre tolmácsolt prológ a mindennapi és a színházi valóságra utal. A színpadi történések első percei után azonban az ember kénytelen megnézni a műsort, hogy nem tévedt-e el, mert az ígért Shakespeare-darab helyett infantilis ökörködésnek vagyunk tanúi. A tampon használati utasításának megjelenítése után előbb-utóbb felhangzik az első Shakespeare-mondat is, a játék jellege azonban változatlanul tizenévesek játszótéri életét idézi, amelyben a dráma helyzetei a fiúk és lányok álközösségén belüli, illetve e csoportok közötti játszadozásként jelennek meg.

Időnként megáll a történetmesélés, s például Romeo és Júlia megismerkedésének jelenetekor öt pár az adott témára született helyzetgyakorlatokat mutat be. Máskor mai számok hangzanak fel, sőt maguk a szereplők is dalra fakadnak. Divatos dolog ez, gyakran találkozunk ezzel a technikával főiskolákon is, színházainkban is.

Amikor megtörténik a kettős gyilkosság, az előadás is hangot és stílust vált: egyre kevesebb lesz a kollektív jelenet, egyre inkább kijelölt szerepek formálódnak, sorsok kezdenek alakulni. Ekkor derül ki, hogy az osztály erősebb a kollektív, improvizálásból született jelenetekben, mint az emberábrázolásban, hogy a rohangálás, az expresszív megmozdulások túlburjánoztatása többüknél elfedi, hogy karakterformáláskor nem ritkán kliséket alkalmaznak.

Az angyal álma

Az Ábrahám Pál életéről szóló előadás ritmusát és felépítését az ellenpontozás teszi érdekessé. Az előadás operettszerű hangvételét, Ábrahám Pál népszerű slágereinek keserédes hangvételét minduntalan ellensúlyozzák a rideg külvilágot jelképező szereplők: a hirdetőoszlopok. Mezei Kinga és Körösi István f.h., a két hirdetőoszlop jelenetével kezdődik az előadás, akik sehogyan sem illenek bele egy klasszikus operettbe. Teljesen fehér ruhában -- de görkorcsolyával a lábukon tűnnek fel a színpadon. Zenebohócok ők, akik mindig eltompítják a különböző jelenetek tragikus részeit, kérdésessé teszik az érzelemdús dalok létjogosultságát. Például: amikor Ábrahám Pál (Kovács Nemes Andor f.h.) és Halász Sári (Jankovics Andrea) a családi gyűrű miatt vitatkoznak, olyannyira, hogy a zeneszerző erős szitokszavakig is eljut, a két zenebohóc a Te rongyos életet kezdi énekelni.

A hirdetőoszlopokon kívül más játékelemek is ellenpontozzák a hagyományos operett hangulatát, a számtalan táncjelenetben a keringőző, vagy éppen polkázó színészek mozdulatai megtorpannak egy pillanatra, szögletesekké válnak, ami burleszk jelleget kölcsönöz egyes jeleneteknek.

Kövekkel a zsebében



Két ember egy üres térben. Színházi minimálhelyzet. De a létezésé is. Fizikai szükségleteket ki lehet elégíteni egyedül, de élni csak egy másik lény mellett lehet. Mégis oly ritkán találkozunk meztelen emberi valónkban. Ha viszont sikerül, akkor a történet már szinte mindegy, a körülmények és ok-okozati indokok pedig eltörpülnek a megérintés és megérintetettség mellet.

Ez a színtiszta kötés jellemzi a Marie Jones darabot játszó Bíró József és Hatházi András viszonyát. Többek ők, mint két barát, akik elmesélnek a történetet, és megelevenítenek néhány jelenetet, mint az hasonló jellegű előadásokban látható (De mi lett a nővel vagy Alexanderplatz). Az itt és most játéka náluk átalakul az ott és most történik valóságává. De ez az ott egy behatárolhatatlan hely, illetve színháznyelven gondolkodóknak félelmetesen pontos koordináták szerint határolható be. Két rongyos éhenkórász, amint egymást szórakoztatják...Vagy csak az időt töltik? Egyikük nagyon nehezen szánja rá magát a játékra az előadás kezdetén, társa egy teljes jelenetet lejátszik, majd lelombozódik: feldobott labdája magányosan pattog a földön... Emberünk csak e szomorú, fancsali pofa láttán hajlandó beszállni a játékba, de akkor aztán teljes erőbedobással. Olyan teljesítménnyel, amit technikából nem lehet megoldani.

A váltások lélegzetelállítóan gyorsak, egyetlen mozdulat kezdő- és végpontján akár két teljesen különböző figura is állhat. A szerepcserékhez a Keresztes-rendezésekből már jól ismert fergeteges humor is társul, amely kihasználja a nyelv és helyzetkomikum-potenciál összes adandó alkalmát, azonban e szituációk humora egyre fanyarabb, különösen Hatházi András szomorú-bohóc statisztájának esetében. Bíró József figurája pedig a történetben bekövetkező tragédia (egy narkós barát halála) hatására lesz egyre drámaibb.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS