2017. november 23. csütörtökKelemen, Klementina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A romániai magyar tanügy olyan, mint egy dinoszaurusz

Bakk-Dávid Tímea 2008. március 21. 12:05, utolsó frissítés: 10:18

#b#Minőségbiztosítás:#/b# mire jó? Csak újabb papírmunka, legyintenek a pedagógusok. De akkor mitől lesz jó az oktatási rendszer? Ki a jó tanár, ki a jó diák, miért jutnak be az egyetemre funkcionális analfabéták is?





Miért vannak egyáltalán a középiskolában funkcionális analfabéták? Mi ez az egész, amit oktatási rendszernek nevezünk, kik a szereplői és mit gondolnak minderről? Mi van a tanfelügyelők fejében? Hogyan készülnek a továbbtanulásra a középiskolások?

Ha a Cammogás – Minőségkoncepciók a romániai magyar középfokú oktatásban című, nemrég bemutatott kötet nem is ad minderre választ, egyfajta diagnózist és alapot a vitához mindenképpen. A Kolozsvári Egyetemi Intézet (KMEI) szervezte szakmai beszélgetésen többek közt felmerült, hogy nincsenek szakmai műhelyek, nincs megfelelő szakmai felügyelet, és hogy


válságban van a pedagógusképzés.

A kutatók – Fóris-Ferenczi Rita, Mandel Kinga, Márton János és Papp Z. Attila – abból a “sokak által érzékelt és megfogalmazott” problémából indulnak ki, amely az oktatás minőségi romlását mondja ki. Szolgáltatók (tanárok, igazgatók, tanfelügyelők) és felhasználók (diákok) motivációit, igényeit, fenntartásait térképezték fel erdélyi iskolavárosok gimnáziumaiban.

Fóris-Ferenczi Rita, Horváth István, Papp Z. Attila


A kötet hároméves kutatás eredménye, amelynek első évét az Arany János Közalapítvány, majd az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogram) támogatta.

“Arra voltunk kíváncsiak, a romániai magyar felső középfokú oktatásban milyen mértékben jelenik meg új minőségszemlélet, milyen mértékben képes reagálni a külső kihívásokra, illetve eleget tenni az elvárásoknak” – mondta el Mandel Kinga, a kötet egyik szerzője és szerkesztője a március 7-i bemutatón.

Az oktatáskutatók diákokat, tanárokat, igazgatókat és tanfelügyelőket (“a rendszer belső vevőit”) kérdeztek, hogyan értékelik a változásokat, illetve milyen esélyt látnak arra, hogy a felső-középfokú oktatás minősége javuljon. A kötetben részletes iskolastatisztika is helyet kapott, ebből kiderül,


1990-től 2006-ig 25%-kal csökkent a magyarul tanulók aránya.

>> A kötet fejezetei elérhetők a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének honlapján >>

Mandel Kinga, Gábor Kálmán, Márton János


Minőség, színvonal, hatékonyság – a jelzőket szinonimákként használjuk, ám a háttérben különböző koncepciók keverednek. A hatékonyság gazdasági fogalom, a cél elérését jelenti minél kevesebb erőforrás felhasználásával, a színvonal teljesítménycentrista szempontra utal – a minőség ezeknél jóval inkább emberközelibb, az emögött álló koncepció szolgáltatásként fogja fel az intézményt.

A kutatás eredményei azt mutatják, a minőségkoncepciók a szolgálat és a szolgáltatás közötti ingamozgásként írhatók le a pedagógustársadalomban – a kisebbségi közösség szolgálata mint hivatás mellett már csírájában megjelenik a szolgáltatói szemlélet is, miszerint meg kell felelni a külső és belső követelményeknek.



A kötet címötlete az egyik interjúalany hasonlatára utal, mely szerint a romániai magyar tanügy olyan, mint egy dinoszaurusz,


két évbe telik, míg az inger eljut az agyáig,

és újabb kettőbe, amíg válaszreakció is születik rá. Papp Z. Attila, a kötet szerkesztője és egyik szerzője elismerte, a címválasztás hátterében provokációs szándék is van. Annak, hogy két évtized alatt szinte semmiféle egyértelmű változás nem történt a romániai magyar oktatás világában, elsősorban rendszerbeli okai vannak – állítják a kutatók.

“Hogy az oktatásban annyira mélyreható változások nem történtek, mint mondjuk az erről való diskurzusban, többek közt annak a számlájára is írható, hogy az oktatás olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá, legalábbis mindenki szeret róla beszélni” – állapította meg a kutató.

Fóris Ferenczi Rita szerint rendkívül sok minden kiderült a tanfelügyelőkkel és igazgatókkal készült interjúkból, nemcsak a minőségkoncepciókra vonatkozóan, hanem a közoktatásról általában, az intézmények belső logikájáról.

Elmondta, hogy közben azóta megalakultak Románia-szinten is a kötelező minőségbiztosítási bizottságok az iskolákban és a minisztériumban is, ám ez az önértékelésen, önfejlesztésen, a fogyasztó- és vevőszempontú megközelítésen alapuló minőségkoncepció nagyon érdekesen csapódik le. Amit értenek belőle az emberek egyelőre, az az, hogy


az egész csak egy újabb óriási papírmunka,

és nem elég, hogy kapnak egy csomó szempontot, hogy mi alapján kellene minősíteni, de borzasztó, hogy még ők maguk is ki kell találjanak újabbakat, kigondolni újabb szempontokat, ami szerint a saját intézményüket minősítik.



Minőség elsősorban azt jelenti, hogy az adott intézmény saját minőségfogalmat dolgoz ki: nem gondoljuk, hogy létezik egyetemes minőségfogalom, a minőség fogalmát mindig egy adott intézményi stratégiába beágyazva kell érvényesíteni. Fontos különbséget tenni minőség és színvonal, minőség és hatékonyság között, s a könyvben erre is támpontokat lehet találni – hívta fel a figyelmet Papp Z. Attila.

Mandel Kinga elmondta, az az oktatáspolitika, amely ezt a minőségfogalmat a középpontba állítja, a rendszer hierarchiájának csak bizonyos szintjére jutott el, legalábbis egyelőre: a tanfelügyelőkére. Bármennyire propagálnák a belső és külső értékelések koncepcióját,


az iskolák ezt egyelőre újabb adminisztrációs kényszerként élik meg.

Nyugat-európai példák vannak arra, hogy ilyen átalakításokkor az iskolaigazgatókat próbálták meg felkészíteni és kiképezni arra, hogy ez zökkenőmentesebb legyen, de itt erre még nem került sor, valahol ezen a ponton akadt el – mondta Mandel.



Gábor Kálmán szerint a kötet fogódzót ad azon felsőoktatás-kutatók számára, akik többek közt azt firtatják: egyáltalán ki kerülnek be az egyetemre, az egyetemre való bekerülésben milyen szerepe van a középiskolának? És ami Magyarországon mára vitává gyűrűzött: kikből lesznek pedagógusok? A könyv egy óriáskutatás kezdő lépéseit teszi meg, és mint ilyen, egy nagyon jó összefoglaló – mondta rövid értékelésében a kutató.

Jól rendszerezett, áttekinthető bevezető olvasmány lehet azoknak, akik most kezdenek foglalkozni romániai oktatási témákkal, és politikusok is haszonnal forgathatják. A szereplők közül azonban


hiányolta a szülőket – az ő reflexiójuk nem jelenik meg a kötetben.

Mandel szerint nemcsak ők, hanem a munkavállalói, önkormányzati, civil és a felsőoktatási szféra sem, ahol az érettségizettek elhelyezkednek. De ha mindezeket a szempontokat megjelenítik, szétfeszítette volna a kutatás kereteit – magyarázta.

“Ha a tanárok helyzetét szociológiailag próbáljuk értelmezni, azt látjuk, hogy a tanári pálya válságos helyzetben van. A tanároknak és a diákoknak is megvannak a maguk elvárásai, és ha ezt a két elvárásrendszert ütköztetem, ezek nagy valószínűséggel kioltják egymást. Az ifjúság is átalakulóban, erre történik is a könyvben utalás: egyrészt elterjed a drogfogyasztás mint feszültségoldó technika, másrészt megjelentek és mindennapi használati tárgyakká váltak a multimédiás, modern technikai eszközök.

Utóbbinak a bevezetésétől az oktatásba sokan csodákat remélnek, pedig a tapasztalatok azt mutatják, önmagában ez nem oldja meg a problémákat, ha nem jár együtt az oktatás jelelggének átalakulásával, demokratizálódásával, a viszonyok átalakulásával. A drogfogyasztás világszerte növekvő trendet mutat, és növekedni is fog. Ha az ehhez hasonló problémakörökkel nem számol egy oktatási rendszer, hatástalan lesz, bármennyire jól ki van találva. Ezért


manapság az ifjúsági kultúrára próbálnak építeni

oktatási rendszert” – magyarázta Gábor Kálmán, aki ifjúságkutatóként a magyarországi Szigetfesztivál-kutatásokat vezeti.

Papp Z. Attila ehhez kapcsolódóan elmondta, öt év alatt a középiskolás korú romániai magyar fiatalok körében háromszorosára növekedett a drogfogyasztás – a 2001-es Mozaik-kutatásban még 3% volt, a kötet anyagához a diákokkal készített kérdőíves kutatásból pedig kiderült, ez ma már 10%.

A kötetet Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségek Problémáit Kutató Intézet (ISPMN) vezetője lektorálta. Mint elmondta, nemcsak szociológusként, hanem mint felsőoktatásban részt vevő szereplő is rendkívül informatívnak tartotta a romániai felső középfokú oktatás bemutatását, hiszen rádöbbent arra, eddig nem sokat tudott róla,


csupán a “végtermékével”, azaz a középiskolából frissen kikerült

egyetemistával szembesült. Óriási empirikus anyag halmozódott fel az elmúlt években az oktatás- és ifjúságkutatásban, ám ilyenfajta rendszerezés eddig nem látott napvilágot.

Az olvashatóság szempontjából viszont hiányolta az aprólékos részletességű fejezetekből a lényeget összefoglaló, kiemelhető kulcsmondatokat. A szerzők érdemének nevezte, hogy megpróbáltak mindenféle értékelés nélkül a rendszer bemutatására szorítkozni, nem mondanak véleményt: autoritásként kimondott szentenciák helyett csupán rendszerezik a szempontokat, majd az olvasóra – a társadalomra – bízzák az ítélkezést, mint a legilletékesebbre ebben a kérdésben.

“Vártam, mikor mondják már ki azt, hogy mit lehet tenni annak érdekében, hogy a funkcionális analfabéta diákok ne jöjjenek egyetemre, és nem találtam ilyen mondatot” – jegyezte meg a szociológus, hozzátéve: pont ezért a kötet jó kiindulópontja lehet egy oktatásról szóló vitának.

Normatív állítások nélkül mégsem ér véget a kötet, ígéri Papp Z. Attila: a kutatók az utolsó oldalakon három pontba szedve leírták, milyen kihívásokkal szembesülhet a romániai magyar oktatás: például, hogy az uniós forrásokkal mit kezdenek a mai magyar iskolák (Szlovákiában már 2004 óta lehetőség volna ezek megpályázására, ám az ottani magyar pedagógustársadalom erre fittyet hány).


Ezzel összefüggésben egyelőre hiányoznak a szakértői, tanácsadói rétegek,

akik a pályázatírásban, szakprojektek megvalósításában segíthetnének a magyar oktatási intézményeknek. Másik ilyen probléma, ami korábban is már felmerült, hogy a bukaresti központi intézményekben elvétve akadnak csak magyar szakemberek, ezért az innen, “felülről” jövő kezdeményezésekből, az országos kutatásokból és fejlesztésekből a magyar iskolák nagyrészt kimaradnak. (Lásd a kötet utolsó fejezetét: A kutatás főbb tanulságai, avagy miért is cammogunk?)

Más kérdés, hogy a pedagógus, aki önmagáról olvas ebben a könyvben, hogyan szembesül azzal a képpel, amit a kutatók eléje állítanak. A kutatás ugyanis – mint ahogy azt a szerzők el is ismerik – nem reprezentatív módon zajlott, tehát a könyvben szereplő százalékok


semmiképpen sem egy általános társadalmi valóságot akarnak leképezni.

“Mégis, tudjuk, hogy a számok ilyenfajta misztikája folytán ezek az értékek egy adott réteg önmeghatározásának részeivé válnak. Ha egy felmérés bizonyos részeit nyilvánosságra hozzuk, ezekkel a nem reprezentatív módon szerzett eredményekkel csínján kell tehát bánni” – hívta fel a figyelmet Horváth István. Papp Z. Attila szerint a kutatás eredményei, reprezentativitás ide vagy oda, mindenképp jelzésértékűek.

A könyv kötelező továbbfejlesztése Horváth szerint a feltárt folyamatok kontextualizálása, rákérdezve például arra, hogyan alakult, folyt le a generációváltás a pedagógustársadalomban stb. “Ez a könyv önmagát íratja tovább” - jósolta a szociológus.

Minden kutatással kapcsolatban elsősorban az a kérdés vetődik fel, hogy mire jó? – mondta hozzászólásában Péntek János professzor. A BBTE nyelvésze számos gyakorlati jellegű, megoldásra váró problémát vetett fel. “Minden közoktatási rendszernek van egy szakértői jellegű háttere, intézete, műhelyei, ám a romániai magyar közoktatásnak 19 éve nincsen” - állapította meg a nyelvész. Nem az oktatáskutatás vagy a kisebbségi/minisztériumi képviselet hiányzik, hanem


egész egyszerűen konkrét munkák megfelelő színvonalú elvégzése:

ilyen többek közt az érettségi tételek kidolgozása, lefordítása. “Látszik, hogy erre alkalmi embereket kérnek fel, nem szakértői fordítás, tele van hibával” – sorolta a problémákat. Normális oktatási rendszerben ezt nem az amúgyis túlterhelt pedagógusok végzik “társadalmi felkérésre”, hanem egy erre szakosodott intézet.

Ugyanígy hiányoznak a tankönyvszerkesztőségek. Az RMDSZ meghirdetett tankönyvíró képzésein hiába vannak ragyogó előadók, ilyen módszerrel nem lehet ezt a problémát megoldani. Tankönyvet írni nem olyan, mint verseskötetet, hogy beállít az ember a kiadóhoz, és a szerkesztő kezébe nyomja – a jó tankönyv megszületéséig hetek, hónapok szerkesztői munkája szükséges – szögezte le.



A másik nagy probléma Péntek János szerint a felügyelet hiánya. “A megyei tanfelügyelőség itt van 200 méterre az épülettől (szerk. megj. Bethlen/Baba Novac utca, a KMEI székháza), s


ha a tanfelügyelők érdekeltek lennének a minőségben,

feltételezem, eljött volna valaki a vitára” – tette hozzá, majd levonta a következtetést: a tanfelügyelőknek sok közük nincs a minőséghez, ez a funkció sokkal inkább politikai jellegű, mint szakmai. Bár vannak ritka kivételek, amikor a tisztséget betöltő egyúttal szakértőnek is tekinthető a saját területén. “Minden oktatási rendszer kulcskérdése a pedagógusképzés. Ebben azért mi, az egyetem sem vagyunk ártatlanok” – ismerte el.

A közönség soraiban Fazakas Emese, Szász Alpár Zoltán, Pál Judit


Az egyetemi tanár keményen fogalmazott: szerinte az egyetemen 60-70 éve kontraszelekció van, amit úgy szoktak megfogalmazni: ha valaki nem jó tanárnak, akkor egyáltalán mire jó? “Ezt egyetemi rektorhelyettesektől, sőt magától a rektortól is hallottam. A bolognai rendszerben a tanárképzés magiszteri szinten, külön programmal zajlik, nálunk viszont ezt két részre osztották pontosan azért, hogy


aki három évet elvégez, legalább tanár lehessen.

Könyörgöm, mi az, hogy legalább tanár?! Hiszen az oktatás kulcsszereplőjéről van szó! Nem azt akarom mondani, hogy nulla szinten van a pedagógusképzés, de ha a hatékonyságát nézzük és azt, hogy mi van kint a terepen, a falusi iskolákban, a pedagógusok alkalmazásával, az egy külön tragédia” – vélte Péntek János. A diákok az érettségin szerzett pontszámukkal jönnek az egyetemre, és manapság már szinte mindenkinek 9-esen felüli a jegye – persze vannak “elit” középiskolai osztályok is, ahol valóban jó az oktatás.

Mandel Kinga elmondta, a tanfelügyelők maguk is érzékelik, hogy van valamiféle kihívás, aminek meg kellene felelni – ők kellene gyakorlatba ültessék az országos oktatáspolitikát, minőségkoncepciókat, jól képzett emberek, akik ugyanazt a nyelvezetet használják, mint a kutatók. Az megint más kérdés, hogy ennél a szintnél lejjebb miért nem gyűrűzik a reform – a kutató ismét utalt arra, hogy feltételezése szerint


az iskolaigazgatók szintjén történik a megtorpanás,

ám hogy ennek mi a háttere, azt nem sikerült feltárni ennek a kutatásnak a keretében. “Másik kérdés, hogy van-e egyáltalán ezekben az iskolákban vezetés, angolul leadership, amit megkülönböztetnek a managementtől.

Az előbbi lényegében egy stratégiai vezetőszerep, a második viszont végrehajtó inkább, amely a sürgős problémák megoldására koncentrál. Szerintem a romániai magyar iskolákban is leginkább menedzsment van, mint Magyarországon is, hiányzik a leadership, és a fontos stratégiai problémák háttérbe szorulnak” – fejtette ki Mandel.

Magyarországon picit visszasírják a tanfelügyelőket, mondván, hiányzik a kontroll, a tanulmányi megfigyelés, s emiatt nem tudni, mi történik az osztályteremben; ám Romániában sem használják ki ezt a funkciót, nem tudtak tartalmilag megújulni ahhoz képest, amit a kommunizmus idején a tanfelügyelőség jelentett – fűzte hozzá Papp Z. Bár az új típusú minőségnyelvezetet elsajátították, az, aki az iskolákban otthon van, tudja, hogyan beszélnek a szakfelügyelőkről. Valahogy így:


aki még pedagógusnak se jó, menjen szakfelügyelőnek

– illusztrálta a tanfelügyelők és pedagógusok közti konfliktust a kutató. Horváth István arra az ellentmondásra hívta fel a figyelmet, hogy az egyetemi tanárok/kutatók azon logika alapján dolgoznak, mintha az egyetem még mindig arra való volna, hogy "okos kutatókat" képezzen – de száz diákot már nem lehet ebben a logikában tanítani, mások az igények, s ez az elitista szemléletmód felülvizsgálatának, alternatívák kidolgozásának szükségességét bizonyítja.

Gábor Kálmán szerint az elitizmus a magyarországi egyetemeken egyfajta rendi védelemként jelenik meg, vagyis nem a minőséggel vagy a színvonallal összefüggésben, hanem mint a társadalmi egyenlőtlenségek újjátermelődésének helyszíne: a középosztály az elit iskolákból bekerül, a hátrányos helyzetűek kihullanak.

Elitizmus és mindennapi élet viszonyáról szólva Papp Z. Attila a kisebbségi politika sikereként emlegetett tordai magyar iskola ügyét említette: hiába vannak a kisebbségi elitnek olyan koncepciói, amelyben a magyar nyelvű intézményeknek szánnak kulcsszerepet, ha aztán a valóság erre rácáfol:


a gyerekek inkább a többségi román iskolában maradnának.

Veres Valér moderátor, a könyvbemutató házigazdája a közoktatás súlyos alulfinanszírozottságát hozta fel, szerinte emiatt is kerülhetnek be olyan emberek a romániai tanügyi rendszer kötelékébe, akikről aztán a tévéhíradókban lehet rémtörténeteket hallani.

Az oktatásfinanszírozás alacsony volta természetesen komoly strukturális hatással bír, válaszolta Papp Z., viszont “nagyon sok kérdés nem pénzkérdés”: az órák megszervezése, a pedagógusok felkészültsége nem (csak) ettől függ. Érdekes kérdés, hogy az önkormányzatok szerepvállalása az iskolahálózat fenntartásában hogyan működik, kik vesznek részt az oktatási bizottságokban, kik döntenek a finanszírozásról, hogyan működik ez a helyi társadalmakban – vetette fel.

A rendszer óraszámban túlterhelt, túl sok a képesítés nélküli pedagógus, ez nem bérezés kérdése, itt az egész struktúrát át kell gondolni – vélte Péntek János. Örvendetesnek nevezte, hogy Magyarországon a kezdő tanárok fizetésnövelésével próbálják elérni azt, hogy “a jókból” váljanak pedagógusok.

Gábor Kálmán elmondta, Magyarországon az esélyegyenlőség elve és az, hogy a kezdő tanárok, valamint a hátrányos helyzetűekkel foglalkozó pedagógusok béremelése egyszerre jelenik meg a szakmai vitákban.

A probléma a magyar oktatási rendszerben úgy vetődik fel, hogy az egyetemi/középiskolai tömeges képzésre megfelelő rendszert kell kitalálni, de úgy, hogy a legjobbaknak lehetőségük legyen kiugrani. Ez a tanárokra jóval nagyobb terhet ró – állapította meg a szociológus.



Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS