2017. december 16. szombatEtelka, Aletta
21°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hokikapusoknak néznéd a gumikötényes lhaszai zarándokokat

kérdezett:Kertész Melinda 2008. február 23. 15:24, utolsó frissítés: 14:29

„Induláskor tudtam, hogy egy hónap alatt egész Kínát nem lehet bejárni: Tibet jobban birizgálta a fantáziámat, mert turista sokáig nem léphetett ide be. Ha tilos, akkor következésképpen érdekes...”. Utazási napló, három felvonásban.




Szakáts István: – Egy hátizsákkal és egy hálózsákkal, nyakamban a nagyapám Zeiss harmonikafényképezőgépével felszerelve vágtam neki az egy hónaposra tervezett „nagy útnak”, azonban ez az időtartam vérbeli utazói viszonylatban igazából gyengusnak bizonyul.

Akikkel találkoztam, legkevesebb fél évesre szabták az ott-tartózkodásuk idejét. Kínában még eddig nem voltam, de eleget olvastam róla ahhoz, hogy elmenjek és megnézzem magamnak. A repülő Ferihegyről Moszkvába, onnan pedig egy másik járat a kínai fővárosba vitt.

Ha nem maga Peking érdekel, akkor nem érdemes maradni: a város borzasztóan terebélyes, piszkos, szmogos, nyirkos, hideg és ködös – legalábbis az évnek ebben a szakában.


Nehéz kicsi emberként élni a kommunista hatalomra jellemző grandomániával berendezett városban: a Tienanmen tér előtti 14 sávos úton lehet közlekedni, a távolságok bicikli, taxi vagy riksa nélkül gyakorlatilag bejárhatatlanok.

De a riksa ember ember általi kizsákmányolásának tűnik, inkább tíz jüanért, azaz kb. egy euróért biciklit béreltem és azzal jártam be a várost. A hutongnak nevezett kis sikátorokban találtam a kicsi emberekre, a többiek pedig nagyon urbanizáltak.

Sok Bercenihez vagy Ferentarihoz hasonló negyedet láttam, belőlük a vallást és isten utáni vágyakozást sikeresen kiirtotta a párt: egyetemistákkal buszoztam a Nagy Faltól visszafelé. Az egyik fiút Liunak hívták, 22 éves és geológia-hallgató. Kifejtette nekem, hogy nekik, városi ifjoncoknak nincs szükségük Istenre, mert őket megtanították, hogy önmagukban higgyenek, és ez nekik éppen elég.

A Nagy FalA Nagy Fal

Három napot töltöttem Pekingben, megnéztem a kötelező látványosságokat. A Nagy Falról ugyanazt mondanám el, mint Richard Nixon 1972-ben: It sure is a great wall!(valóban nagy ez a fal!)


Ha turista, hát tejeljen!

Rengeteg turista-kizsebelő csel létezik Kínában: például egy könyvesboltban megjelenik egy zsenge, tizenéves leányka, kiszemel magának egy turistát és angolul elegyedik vele szóba. Elmondja, hogy fejleszteni szeretné az angol tudását, és elhívja teázni egy közeli vendéglőbe.

Lhaszai utcaképLhaszai utcakép

A „komoly szándékot” nyomatékosítandó, a lányt egy társalkodónő kíséri, aki rendszerint a mamának adja ki magát. Ha a mit sem sejtő turista mindkettőjükkel elmegy teázni, akkor biztos, hogy szakszerűen átvágják: a hölgyek úgy intézik, hogy a menü ne kerüljön az asztalra.

A turista megrendeli a három teát, majd a számláról derül ki, hogy biza borsos árat kell értük kifizetni. Disznóságok olyan helyen nem történnek, ahol nincs kiépítve a turistaipar, mert ott a turista-kizsebelő iparnak sincs hagyománya. A Nagy Falhoz viszont szép számmal járnak a turisták, rengeteg a vendéglő.

A Jokhang templom tetején 
<br />
füstölőket gyártanak a szerzetesekA Jokhang templom tetején
füstölőket gyártanak a szerzetesek

Én is beültem az egyikbe, az orrom alá dugták a menüt, és rendelés után vettem észre, hogy a tea ára nincs feltüntetve. Akkor már tudtam, hogy mennyibe kerül a tea, a legjobb helyeken sem haladja meg az egy dollárt, és itt három eurót kértek.

Megdühödtem, és kerestem egy rendőrt, akinek kézzel-lábbal elmagyaráztam, hogy át akarnak vágni. Rendőrségi kocsival, szirénázva érkeztem vissza a helyszínre, a vendéglős előkerítettem és elkezdtem neki magyarázni, olyan hangosan, ahogy a torkomon kifért – persze hamarosan oda is gyűlt az egész vendégsereg.

Kilátás a Jokhang templom tetejéről. 
<br />
Háttérben a Potala palotaKilátás a Jokhang templom tetejéről.
Háttérben a Potala palota

Bár a rendőrök tisztában vannak azzal, ami a vendéglátóiparokban történik, mégis megérte a másfél órát tartó cirkusz: ilyenkor ordítani kell, nem mintha valamit is változtatna a helyzeten, hanem azért, mert mindenki odacsődül és a vendéglősök igencsak pironkodnak.


Vonaton

Pekingből vonattal Lhaszába mentünk. Elméletileg csupán engedéllyel, idegenvezető felügyelete alatt lévő szervezett csoporttal lehet belépni Tibetbe. Viszont az esetek 90 százalékában senki nem ellenőrzi a turistákat. Körülbelül 24-26 óra alatt jutottunk el Lanzhouig, ami félúton van Lhásza és Peking között.

Ott kezdődik az emelkedő, ami az utazás érdekes része: 24 óra alatt 3 ezer métert emelkedtünk: hegymászót kipróbáló állapot akár a vonaton való üldögélés is. A vonaton van fapados harmad-, kemény alvókocsis másod-, illetve puha alvókocsis elsőosztály.

A másod- és elsőosztályt oxigénfúvókákkal látták el, mert nagyon ritka a lég abban a magasságban. Eredetileg a másodosztályra váltottam jegyet, de aztán átültem a fapados részlegre, mert ott különlegesebbek voltak az utasok.

Érdekes volt végignézni, hogy amint közeledtünk Lhásza felé, mint cserélődnek le a kínaiak előbb félig kínai, félig tibeti kinézetű emberekre, majd végül teljesen tibetiekre.

Eleinte a többségben lévő kínaiak fintorogtak, amikor néhány tibeti felült a vonatra, megbámulták őket, és lenézően szóltak utánuk, úgy viselkedtek velük, mint egy cigány családdal a Brassó-Bukaresti gyorson. A kocka fordult, mikor tibetiekkel telt meg a vonat.

Észak-keletről közelítette meg a szerelvény a tibeti platót: kopár, kietlen tájon robogott végig a vonat, málló kő és szürkeség borította a napsütés nélküli vidéket. Hátborzongató volt a látvány, mintha a Marson jártunk volna: az élő világból tenyérnyi, csimbókokban álló szénaszerűséget, egy viskót, esetleg egy-egy nem tudni min élő jakot láttam imitt-amott.

A vonatban az az érdekes, hogy elméletileg nem szabad cigarettázni, gyakorlatilag a vagonokban, még az úri részlegen is békén hagynak, hadd szívjad, ha jól esik. A harmadosztályon


a nép megállás nélkül bagózik,

s a bakter nem szól bele. Amint robogtunk felfelé, megláttam egy másodosztályon utazó tibetit. Azért volt furcsa, mert általában a tibetiek harmadosztályon utaznak. Olvasott embernek tűnt, kiderült, hogy Lhászában tanít. Abban reménykedtem, hogy tanító létére a tibeti ellenállásnak egyik tagja, aki egy csomó érdekes dolgot mesél majd el.

Hat órán keresztül gesztikuláltunk, rajzoltunk, de tökéletesen megértettük egymást. Kiderült, hogy kínait tanít. Ekkor kicsit megorroltam rá, mert rögtön a csíkszeredai, magyar anyanyelvű romántanárok jutottak eszembe. Kiderült, szüleivel egy ideig Lhászában lakott, majd felnőtt korában újból odaköltözött, mert elmondása szerint a szívéhez nőtt a hely.

Utóbb tudtam meg, hogy azok a magukat kínainak vallók, akik felköltöznek Lhászába, különböző adókedvezményeket és gyerekadó-kedvezményeket élveznek. Később beszéltem egy kínai internetkávéház-tulajdonos lánnyal, aki Sanghajból költözött Lhászába.

Elmondta nekem, azért költözött el, mert Sanghajban évi 200 napot esik az eső és ő a napsütést szereti. Tényleg több Lhászában a napsütés, de sok bákói telepest láttam Csíkszeredában, és egyik sem a napsütés miatt költözött oda. Nemsokára befutott a vonat Lanzhouba. Úgy kell elképzelni a várost, mint


Kiskapust tízzel beszorozva:

leng felette a szmog, szürke, mindenfelé szétzilált munkásblokkok, az összkép rettenetes.

Utazott a vonaton két 16 év körüli kínai fruska. A Lanzhouba vezető út utolsó hat óráját már csak sminkeléssel töltötték. Jó párszor tökéletesen kisminkelték magukat, rizsporral szórták be arcukat, hogy minél fehérebbek legyenek.

Érkezés előtt nem sokkal kivonultam cigizni a folyósóra és amikor benéztem, meglepetésemre gyönyörű varkocsba font hajuk a térdükön feküdt, ők maguk majdnem kopaszok voltak és a parókájukat fésülték nagy odaadással, majd leszálltak a bányavárosnak kinéző településen: valószínűleg Pekingben diákoskodtak, és hazamentek felvágni.

A vonatra felült négy 18 év körüli koreai lány, akik fél éves utazásra indultak: volt hátizsákjuk és pénzük, nem féltek nekivágni a világnak. Úgy tervezték, hogy legalább Burmát, Mianmart, Tájföldet, Nepált, Laoszt, Indiát bejárják ez idő alatt.

Lhásza, a zarándokhely

Lhászában az értem felelő ügynökség átvett és bedugott egy hotelbe, amelyet nem fűtöttek. Végül kiderült, hogy egyáltalán nem divat a fűtés. Nemhogy meleg nem volt a szobában, hanem gyakran a víz is megfagyott a pohárban.

Meleg víz sem volt, a vendégek mindig lavórban mosakszanak, a mellékhelyiség is a félemeleten van. Ahol szeretik a turistát, ott adnak neki egy termosz meleg vizet – teának, vagy mosakodni.

Kiosztottak a csoportomnak egy idegenvezetőt, aki bemutatta a várost. Gunjonak hívták, Lhászától észak-nyugatról érkezett. Valamikor 12 éves korában meglógott a szüleitől, mert jobb jövőt akart magának.

Csupa lepukkant kicsi falu van ott, a jobban szituáltak legfennebb a motorbiciklit engedhetik meg maguknak, a többiek szamárral közlekednek.

Gunjo lenyúlt a kredencből ezer yuánt, és átlógott a hegyen Dharamszalába. Komoly iskolák vannak abban a városban, maga a Dalai Láma és a félreállított tibeti kormány is ott él. Gunjo most 25 éves, választékosan beszél angolul, jártas a vallástörténelemben is.

Vita-szertartás a Sera
<br />
kolostor belső udvarában
<br />

<br />
Vita-szertartás a Sera
kolostor belső udvarában


Lhászába télen érkezik a legtöbb zarándok, a Potala palotát és a Jo-Khang templomot népviseletben odaáramló nomádok lepik el. Libasorban, szépen kiöltözve ájtatoskodnak. A szertartás elengedhetetlen kelléke az imazászló, a jakvaj, a füstölő és az imamalom. Ezeket a kellékeket a zarándokok általában otthonról hozzák.

Egész emberfolyam járja körül a templomokat, mindig az óramutatóval megegyező irányban. Traktorgumi belsőből készült, kézzel varrt, térdnél megerősített gumikötényeket árulnak, hogy az akár négy napig is eltartó hasra borulós ájtatoskodás közben a zarándokok ne nyűjék el népviseletüket. Akik felveszik, úgy néznek ki, mint a hokikapusok.

Minden égett jakvaj és avas jakvaj szagot áraszt: aki áldozni szeretne, a tömlőben tartott jakvajból jó nagy kanálnyit belekanyarít egy kb. 15 literes vályúba, amelyből bambusz- vagy nádszálra tekert vattakanócok állnak ki.

A lhászai bóvlipiac

Lhászában működik egy nagy bóvlipiac, ahol népművészeti tárgyakat lehet venni. Az új tárgyakat a hátsó utcákban a lábuk közé szorított fából vagy bronzból gyártják, aztán bekenik jakvajjal és megpörkölik, mígnem úgy néznek ki, mintha legalább ötven évesek lennének.

Összehaverkodtam egy régiségkereskedővel, vagy három órát ültem a boltjában. Az ószerész hol vásárolt, hol nem. A régiségkereskedés ajtajában műgyűjtők álltak és lesték a falusiakat, akik a szajréjukat próbálták eladni.

Ha az árus nem vásárolt tőlük, és lógó fejjel, kezükben mandalával vagy a fazékkal távoztak, a gyűjtők lecsaptak rájuk és jó áron valóban régi és autentikus tárgyakat vásároltak fel tőlük.

Fűszerpiac LhasábanFűszerpiac Lhasában

Egy napon egy templomocska udvarára keveredtem, a templomszolga éppen egy ódon és lestrapált füstölőedényt hajított ki. Rámutatott a füstölőre, jelezve, hogy vigyem el. Megnéztem a füstölőedényt: ujjnyi jakvaj-lerakódás borította az egész felületét, horpadt és lyukas is volt: úgy gondoltam, nem éri meg elhozni.

Aztán másnapra meggondoltam magam. Megkerestem a sikátort és a templomocskát, az udvarán a szemét tetején rátaláltam a füstölőedényre. Visszamentem a régiségkereskedőhöz, aki meglátván az edényt, egyből rávágta, very old, vagyis, hogy nagyon régi. Mindenhol ez a kulcsszó, a másik a yakbone, azaz a jakcsont, azokra a tárgyakra is ráfogják, amelyek szemmel láthatóan fából készültek.

Folytatása következik

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS