A fenti problémát legelőbb Bernschütz Máriának, a Budapesti Corvinus Egyetem tanársegédének vetettük fel. A BCE Marketing és Média Intézetének munkatársa gyakorlatilag a téma egyedüli kutatója Magyarországon, aki nemrégiben a feliratos filmekhez fűződő attitűdöket vizsgálta. Összeállításunkban az ő megjelenés alatt álló tanulmányából idézünk – a felhasználás lehetőségéért ezúton is köszönet.


– Az alapindok a szinkronizálásra

nagyobb lakosságszámú országok – mint például Franciaország, Németország, Spanyolország esetében – az, hogy szélesebb közönség esetében elhanyagolható lett a szinkronizálás határköltsége, tehát minél nagyobb a nézőszám, annál jobban megéri mindenki számára érthetővé tenni a filmet – válaszol Bernschütz Mária.

	Római: – Mit írsz te ide? Romanes eunt domus? A Romanes nevűek a házba mennek? Brian: – Öö, azt jelenti, menjetek haza, rómaiak. – Nem, nem azt. A menjetek haza rómaiak az utasítás. Tehát mit kell használni? – Felszólító mód... Miszerint? Ai? – És mennyi római? Többes... ite... Ite! – Menjetek haza, ez személyre mutató, ugyebár? – Igen.. Áá... rr... részes esete... Oáá, nem, nem részes eset, iszonyúan tárgyeset... domum, uram! – De a domum milyen esetben van? – Határozóban. – Vagyis? – Domum! – Domum. Világos? – Igen, uram! – Most pedig írd le százszor! – Köszönöm, uram! Heil Cézár, meg minden! Jelenet a Brian élete (Life of Brian) c. Monty Python-filmből

Ennek ellentmond az a tény, hogy Romániában potenciálisan 23 millió tévénéző és filmfogyasztó van, tehát jóval több, mint Magyarországon, vetettük közbe. Elképzelhető, hogy 1989 előtt egyszerűen a román állam nem akart ilyesmire költeni?

– Ezt Románia sajtótörténelmét tanulmányozva lehetne megtudni. Az mindenesetre biztos, hogy Magyarországon 1989 előtt, sőt a 2. világháború előtt is sokat fektetett az állam a népszórakoztatásba, "kenyeret és cirkuszt" alapon. Emiatt sok magyar film készült a '30-as, '40-es években, s ezért többet is szinkronizáltak. A helyzet hasonló volt az olaszországi állapotokhoz.

"A 20. század elején a tömegmédiumok használatának elterjedésével a kereslet megnőtt a külföldi alkotások, hírek iránt – nem beszélve a haditudósításokról. Az 1920-as és '30-as évekre megindult a fordítási láz. A hangosfilmmel kapcsolatosan Németország, Olaszország, Franciaország, Spanyolország először a szinkronizálás mellett döntött, míg Európa többi országa feliratozott. A döntés hátterében a szinkronizálás magas költsége állt" – áll Bernschütz Mária tanulmányának bevezetőjében.

	Hol szeretnek feliratozni és hol szinkronizálni? A megrögzött szinkronizálók: Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország. A tradicionális feliratozók a skandináv országok mellett Hollandia, Portugália, Görögország, Izrael, Egyiptom és az arab területek. A feliratozó országok köre a következőkkel bővült ki: Albánia, Argentína, Ausztrália, Belgium (flamand területeken flamandul, vallon területen hollandul és franciául), Bosznia-Hercegovina, Brazília, Bulgária , Ciprus, Dél-Afrikai Köztársaság, Hong Kong, Horvátország, Izland, Japán (csak az élő adásokat), Kuba, Macedónia, Montenegró, Nagy-Britannia (Walesben walesi nyelven és angolul) Peru, Románia, Szerbia, Szlovénia, Thaiföld, Ukrajna (orosz adásokat ukrán felirattal közvetítenek, bár nincs akkora különbség a két nyelv között). (Bernschütz M. gyűjtése Gottlieb és Dries [1995] alapján)

A folyamatra ráerősített a televíziózás világméretű elterjedése.

Egyáltalán nem mindegy, hogy a tévék feliratoznak, vagy szinkronizálnak, ugyanis "a szórakoztatás egyéb formáival összehasonlítva a televízió megbízható, könnyen elérhető, és kevés erőfeszítést vagy ráfordítást igényel. Ily módon a jutalom/erőfeszítés hányados vagy a költség/haszon arány kedvezőbb, mint az élvezetek és a kikapcsolódás egyéb eszközei esetében", magyarázza a kutató a médiakutatás tudományában szinte közhelynek számító megállapítást.

A fentebb elmondottak alapján megkockáztathatjuk azt a feltételezést, hogy mind Magyarországon, mind Romániában olyan kultúrpolitikai döntés volt a szinkronizálunk vagy feliratozunk kérdése, melyet a diktatúrák a 2. világháború előtt meggyökerezett filmforgalmazási hagyományokra támaszkodva hoztak meg.

	Felirat vagy szinkron? Szólj hozzá az oldal alján!

A következmények évtizedes távlatban is érezhetők: "Magyarország tranzitország, logisztikai központ, idegenforgalmi desztináció, EU tagország, különleges nyelvvel rendelkezik, sorolhatnánk az érveket amellett, miért kell nyelvet tanulni.

Emellett a magyarországi munkaadók többsége panaszkodik a munkavállalók nyelvtudáshiányára, vagy tudásuk használhatatlanságára (derül ki a HVG hírmagazin Trend mellékletéből, 2007/45. szám). A nyelvismeret társadalmi, kulturális jelentőségéről nem is beszélnénk. Mindezek tudatában merült fel bennünk a kérdés, hogy vajon a feliratos programok nézése elősegíti-e a nyelvtudást? " – kérdezi tanulmányában Bernschütz Mária.


A kérdés eldöntéséhez az anekdotákon kívül

nem sok biztos adat áll rendelkezésre. Ismerős például egy brassói férfi története, aki amerikai filmek alapján tanult meg angolul; majd Nagy-Britanniába kerülve nagy feltűnést keltett ízes texasi kiejtésével és szófordulataival. Továbbá közszájon forgó történet Romániában az, hogy a kilencvenes évek elején-közepén sokan azért nézték a dél-amerikai szappanoperákat meg az olasz adók műsorait, hogy megtanulják a másik két újlatin nyelvet, a spanyolt meg az olaszt.

"A feliratos filmekkel kapcsolatos attitűd vizsgálatáról nem jelent meg még kutatás a nemzetközi irodalomban. Olyan faktornak említették, amely a tévénézés pozitívumaként jelenik meg. Azzal, hogy sok feliratos filmet néztek a gyerekek, például javultak az olvasási nehézségeket jelző indexek Hollandiában (Kolstra, van der Voort, van der Kamp, 1997). Hiszen a feliratos filmeket gyorsan és pontosan kell olvasni" – idézi az elérhető kutatási eredmények egyikét Bernschütz.

	Ez még az az idő volt, mikor ha végigsétáltál egy tavaszi estén az utcán, minden ablak ugyanolyan kékesszürke árnyalatokban vibrált. A jugoszláv tévék a '70-es évek legvégén, a '80-es évek legelején adták a Dallas c. sorozatot, melynek első szériája 1978-ban készült. A Dallasra teljesen rá voltak kattanva a nézők Dél-Magyarországon – azokon a vidékeken, ahol fogni lehetett a jugoszláv tévét. Gyakorlatilag mindenki a Dallast nézte: például ha az epizód estéjére volt valami műsorra tűzve a szegedi operában, színházban, az garantált bukás volt a szinte teljesen üres nézőtér miatt. Az igazgató pártvonalon letolást is kapott, mikor javasolni merte, hogy a sorozathoz kéne időzíteni a műsorrendet. Az olajmágnásos szappanopera annyira más volt, mint a magyarországi tévében elérhető műsorok, hogy az sem volt akadály, hogy alig tudtak a népek angolul. Ezen úgy lehetett segíteni, hogy az ember a feketepiacon megvásárolta a soron következő epizód rövid cselekménykivonatát, amit az újvidéki napilap tévéműsorából másoltak ki. A felállás a következő volt: tévé a nappaliban, a két fotelben a mama és a papa, középen, kézügyben a hosszúkás cetli. A kivonat tartalmazta az aktuális fordulatot, hogy "ki kivel van és kit árult el", a többit meg ki-ki összerakta magának. egy kultsorozat eredetiben, felirat nélkül – emlék a '80-as évekből

A Corvinus Egyetem munkatársa vizsgálatában kvalitatív kutatást végzett magyarországi, szinkronos környezetben élő egyetemisták és olyan finn hallgatók körében, akik már


húsz éve feliratozós tévéműsorokat fogyasztanak.

Mint kiderült, a finn válaszadók a film részének tartották magát a nyelvet is, függetlenül attól, hogy angol vagy japán a film; vagyis ők a filmet önmagában kedvelik, olyan formában szeretik nézni, ahogy az létrejött. Nemcsak a színész eredeti hangjára kíváncsiak, hanem az egész filmre. Számukra az eredeti hangeffektussal együtt létezik a film.

A magyar válaszadók többsége a feliratos filmeket egyértelműen a nyelvtanulással kapcsolatosan említette meg. Az online mélyinterjúk során elhangzott tipikus válaszai így szóltak:

„Veszélyes a feliratos [film], mert folyton azt nézi az ember, de kezdetnek jó lehet nyelvtanulásra.”; „Találkozol az élő nyelvvel, közelebb hozza hozzád a nyelvtanulás értelmét” ;„Én néztem angolul filmeket feliratosan, és csak olvastam mindig, aztán elkezdtem olyan sorozatokat nézni, amikhez nem volt akkor még felirat, és kapásból megtanultam, mert kell némi kényszer is”.

Hogyan választ valaki a feliratos vagy a szinkronos film között? A kutatásból kiderül, számos tényező befolyásolja a döntést.

"Társaságban erősen megkérdőjelezhető a filmek feliratos változatának választása, például valaki nem beszéli a nyelvet, vagy zavarja, hogy olvasni kell barátok között. Következésképpen az, hogy kinek a társaságánban nézi valaki a filmet, befolyásolja azt, hogy miként nézi.

»Engem nem, de a barátaimat igen [zavar a felirat]. Néhányan sajnos nem hajlandóak feliratosat nézni.« »Romantikust valószínűleg nem haverral nézem meg, hanem barátnővel, tehát az legyen szinkronos inkább«" – idézi magyarországi kutatási alanyait Bernshütz Mária.


Az sem mindegy, hogy mit csinálsz tévé (film) nézés közben.

A műsorkínálat – elsősorban a szórakoztató programok – bősége, a reklámokkal teletűzdelt túl hosszú műsorok és az időhiányban szenvedő nézők számának gyors növekedése oda vezetett, hogy egyre többen háttértelevízióznak. Ez pedig inkább kedvez a szinkronizálásnak.

A feliratozott filmek az ún. figyelmes tévénézés esetén sem válnak be igazán. Ilyen esetben a néző ugyan egy adott műsorszámot követ, ám a tévézés nem tartozik a pótolhatatlan tevékenységei közé, könnyen elvonhatja más a figyelmét.

"Az odaadó, beleélő nézésnek azt tekintjük, amikor semmi mást nem csinálunk, és nem is akarunk mást csinálni, mint tévézni. A feliratos filmek nézése a harmadik csoportba tartozik, hiszen a feliratok olvasása, nyomon követése egyfajta aktív befogadói közreműködést is kíván" – írja Bernschütz Mária.

>> Megélhetési szinkron ötszázezerért Valuska László riportja a nagyváradi szinkronstúdióról (Index.hu) >>


Sem a szinkronizálás, sem a feliratozás nem egykönnyen lebonyolítható folyamat. Szinkron esetén a fordítónak ajánlatos olyan szavakat keresnie, melyek közel hasonló szájmozgással kimonhatók a szinkronhangzásban, mint az eredeti mimikában.

A kiválasztott szavak hossza is fontos, hiszen a szinkronszínész nem beszélhet sem többet, sem kevesebbet az eredetinél.

Ezenfelül a humor fordítása – különösen a helyzetkomikumra, vicces benyögésekre alapozó sitcom sorozatoknál – annyira nehéz lehet, hogy egy-egy gyengén sikerült szinkron az egész széria bukását okozhatja. A beépített nevetés-hanghatás (laughter on screen) nézői értelmezése sokszor a rossz szóvicc-fordítás miatt elveszhet, vagy a silány fordítás miatt erőltetetté válhat.


Nem mindegy a színészek kiválasztása sem:

egy idő után unalmas lehet a nézők számára, hogy az amerikai, a brit, a brazil, a francia, a német és az olasz szappanopera mind ugyanazokon a hangokon szól magyarul.

	Nem egyértelmű a magyar szinkron megítélése „Jobb a szinkron, kényelmesebb, szeretem, ha elbutítanak”; „Sokszor inkább a szinkron menti meg a filmet”; „Szerintem világszínvonalú szinkronhang¬jaink vannak”; „Rajzfilmeknél klasszis szinkronjaink vannak”; „Jók a magyar szinkronszínészek, de általában az eredeti hang verhetetlen”;„Szeretem az eredeti nyelvet hallani, még akkor is, ha történetesen kínai a film, és nem bírom a magyar szinkront, eltekintve a régi jó szinkronoktól” – ezeket a jellemző válaszokat kapta Bernschütz Mária a kutatás során, a feliratozás és szinkron kvalitatív csoporton belüli megítélése témában. A válaszokból kiolvasható, hogy a magyar szinkron megítélése kicsit bizonytalan: az alanyok régi korok minőségi szinkronjait hasonlítják össze a mai sorozatszinkronizálással. Tény, hogy a kereskedelmi csatornák műsorprogramjai miatt sok sorozatot kell gyorsan fordítani és szinkronizálni, piacra dobni (ilyen például a Jóbarátok, a Született feleségek vagy a Szívek szállodája). A filmkínálat átalakult, drasztikusan megnőtt az észak-amerikai gyártású filmek, sorozatok importja.

A jó minőségű fordítás a feliratozásnál is elengedhetetlen: itt a fordítónak ugyanúgy meg kell küzdenie az adaptáció nehézségeivel, mint a szinkronosnak, csak neki folyton-folyvást tömörítenie kell. Ugyanis több kutatás alátámasztja, hogy maximum 40 karakter (szám, betű, írásjel) értelmezhető egy feliratsorban – említi Bernschütz tanulmánya.

A feliratkészítésnél az eredeti nyelv értelmezését a célközönség összetétele is befolyásolja (például másképp feliratoznak nagyothallók számára). S miután kész a felirat, jelenetek szerint, tizedmásodpercre pontosan időzíteni kell. Egy producernek, filmforgalmazó ügynökségnek mindezeket a szempontokat figyelembe kell vennie, amikor a szinkronizálás vs. feliratozás kérdéséről dönt.

Külön kategóriát képeznek azok a filmrajongók, akik a fájlcserélő hálózatokról letöltött mozikhoz, sorozatokhoz készítenek a rendszerint angol eredetiből helyi nyelvre fordításokat. A jelenség neve: fansubs. Hogy milyen roppant mennyiségű "csináld magad" szövegről van szó, meggyőződhet róla az, aki benéz a feliratok.hu (magyar), a titrari.ro (román) vagy az allsubs.org gyűjtőszájtokra.


Vajon miért szinkronizálnak szinte minden filmet Magyarországon? Ehhez képest Romániában miért szinte kizárólagos a feliratozás?

– a kiinduló kérdést két romániai szakértőnek is feltettük, hozzátéve, hogy tudomásuk szerint nagyságrendileg mennyivel kerül többe a szinkron a feliratozáshoz képest.

Jakab-Benke Nándor animációs rendező, film-addikt blogger szerint: – Csak a homályos "kulturális sajátosság" válasszal tudok szolgálni. Egyszerűen így alakult ki. S ha már kialakult, akkor nagyon nehéz megváltoztatni: Magyarországon külön szakma a szinkronszínészet, emberek élnek meg belőle, nem lehetne egyik napról a másikra megváltoztatni a viszonyokat, ha az esetleg költségmegtakarítással is járna.

Nem akarom a kérdést technikai fejlődéshez, vagy a spórláshoz kötni. De lehet, hogy Románia esetében a hangosfilm elterjedésének különböző intenzitása is közrejátszott. Ja, és persze ráállni a szinkronizálásra még nehezebb lenne, mint a nézőket leszok(tat)ni róla: ki kéne termelni egy megfelelően képzett munkaerőt erre a szakmára.


Apropó kulturális sajátosság:

a lengyeleknél például a "lektor" dívik, azaz az egyszemélyes hangalámondás, az overdub, ami szerintem még a szinkronizálásál is rosszabb, ha még emlékszel a '80-as évek Irina Nistor-féle akciófilm-ráolvasásokra – mondja Jakab-Benke Nándor.

– Ami a pénzügyi vonatkozásokat illeti, feliratozáshoz igazából kevés ember kell: persze egy profi fordító, esetleg egy korrektor, és egy másik valaki, aki szinkronba hozza és odalapítja a szöveget a celluloidra, DVD-re vagy tévéadásba.

A szinkronizálás külön kis ipar, sok embert mozgatva: a fordító csak az első lépés, stúdió, hangmérnök kell, hangvágó, szinkronrendező és több gyakorolt színész, ha többszereplős egy film (Altman, hajaj!), akkor sok színész. És gondolhatjuk, mennyit kér el egy-egy fejlett allűrökkel rendelkező színész. A szinkron tehát a feliratozás sokszorosa költségekben.


Amiért különben igazán idegesít a szinkron,

az az, hogy például a különböző angol kiejtések, kultúrák angolja meghal. A niggerangol, a texasi angol, a britis inglis, a hispano angol, a brooklyni zsidó angol, az olaszamerikai angol, a deutsche englisch, meg a franciásangol a magyar szinkronban mind kimerül pár szar pesti szlengmondat beszúrásában. Ráadásul a feketék kicsit másképp képzik a hangokat, épp ezért olyan izgalmas, ahogyan a buta fehér emberhez képest beszélnek.

Azt hiszem, az egész magyar szinkront be kéne tiltani két Monty Python-filmen – a Brian életén, a Gyalog galoppon – kívül, amiket Galla Miklós fordított – mondja Jakab-Benke Nándor.


– Magyarországon nem szinkronizálnak mindent,

csak a "nagy" mozifilmeket – cáfolja a kérdésben foglalt állítást Jakabffy Samu, egy filmforgalmazással és -feliratozással foglalkozó vállalkozás vezetője, a Filmtett folyóirat egyik alapítója. – Ennek több oka van. Először is a hagyomány: gondolj bele, hogy a tévék még 1989 előtt is sokkal több külföldi műsort játszottak, és hát a Kádár-rendszerben nem volt elvárható mindenkitől az angoltudás.

Másodszor több pénz volt és van a magyarországi tévéiparban és moziforgalmazásban, mint a romániaiban – jó lett volna szinkronizálni, de a ProTV még 2002-ben is komoly gazdasági problémákkal küszködött. Ez a tévéadó szinkronizált először a magánstúdiók közül Bukarestben.

Tavaly 2,5 millió néző járt moziban Romániában, Magyarországon kábé 12 millió. És ha egy filmnek legyártják a magyar szinkronját, akkor azt minden hordozón tudják használni; tévében meg DVD-kiadásban is. További szempont a szinkron vs. feliratozás ügyben a státus- és presztízskérdes, ami ebben az iparágban eléggé fontos – magyarázza Jakabffy Samu.


– A mozifilm szinkronizálása a következőképpen zajlik le.

Kiválasztják a színészeket és alámondatják velük a filmet, ezután legyártják a hangsávot. Ez eddig kábé 4000 euró. Utána ezt elküldik a külföldi filmlaborba, ahol elkészítik az új kópiákat (filmszalagokat), ami ma darabonként 1000-1200 euróba kerül (és persze van némi járulékos adminisztratív költség, ami úgy 1000 euróra rúg).

Ha a feliratozás mellett dönt valaki, elküldi a kópiákat (mozifilm eseten beválnak a használt kópiák is, ezeknek kábé 600 euró/db az ára) plusz a szövegkönyvet, és a mi cégünk 350 euróért feliratozza. Lengyelországban is lehet hasonló bérmunkát végeztetni, ott nagyjából 320 euró az ára kópiánként. Tévéfilmek esetében persze ez az eljárás nem működik – magyarázza Jakabffy Samu.

	Meghalt a 24 sztárjának magyar hangja Kiefer Sutherland, a bársonyos hangú killer-terrorerhárító megformálójának magyar hangja a 24 című akciósorozatban Selmeczi Roland volt. A színész 2008. január 30-án, színházi próbáról hazafelé tartva, az M5-ös autópályán elvesztette uralmát gépjárműve felett és lesodródott az útról, átszakítva a szalagkorlátot a vadrácsnak csapódott. Súlyos sérüléseket szenvedett, a balesetet nem élte túl. Selmeczi Roland az egyik legfoglalkoztatottabb szinkronszínész volt. Gyakran szólaltatta meg Antonio Banderast, Brad Pittet, az utóbbi időkben pedig Clive Owent és Viggo Mortensent. Jack Bauer figurája (24) mellett dr. James Wilsonként (Robert Sean Leonard) a Doktor House-ban, Lincoln Burrowsként (Dominic Purcell) A szökésben hallhatta a közönség. A 24 jelenleg a magyar állami tévé, az M1 műsorán szerepel vasárnaponként késő este.

– Szinkronizálás esetáben felmerülnek más problémák is. A The Simpsons sorozatot Franciaországban – és máshol is nyugaton – nagyjából ugyanaz a színészcsoport szinkronizálja. A franciáknál konkrétan tudom, hogy amióta a sorozat létezik, tényleg ugyanazok az emberek a szinkronhangok.

Ezt csinaljak tizenvalahány eve. Elképzelhetjük, hogy annak a nőnek és férfinak ekörül forog az élete gyakorlatilag 1989, a sorozat indulása óta. Közben bizonyára voltak betegek (megfáztak, ami egyenlő a hangelváltozással), veszekedtek, utálták egymást stb. Valószínűleg mindkettőnek vannak/voltak családi, magánéleti problémái: mindez megérződik a végeredményen.

Vagy képzeljük el, mi történik, ha Jockey Ewing magyar hangja elkezd sztrájkolni, esetleg kórházba kerül, mert az epéje felmondta a szolgálatot; magyarázza a Jakabffy. – Az is bonyolítja a helyzetet, hogy a moziipar tágabb környezete és technika olyan tempóban változik, hogy ezt


jogilag nem lehet előre látni.

Például az amerikai forgatókönyvírók olyan jogok – az internetes, mobiltelefonos tartalomszolgáltatás – megosztásáért küzdenek, melyek hét évvel ezelőtt még fogalomként sem léteztek a filmes világban. És van egy sokkal nagyobb probléma, aminek meg kell változnia előbb-utóbb: ez a szerzői jog (lásd a szabadkultúra.hu-t), ami szerintem a legnagyobb disznóság, ami létezik a Földön.