2019. október 16. szerdaGál
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kommunizmusbeli csempészáruk: Erdély története, Galaktika, posztinor

B. D. T. B. D. T. 2007. november 23. 18:51, utolsó frissítés: 17:46

Már nem kell érte pokrócon ülni, hátsóülést emelgetni, izgulni a határon. Erdély története is olyan volt, mint a Steaua–Honvéd. Akkor tudtuk, kik a jók és kik a rosszak. #b#[retrospektív]#/b#





'89 előtt fontos “importáru” volt az Erdély története. A 21 éve megjelent három kötetet feltehetőleg a legtöbb romániai magyar értelmiségi családban beszerezték, átcsempészték a határon, annak ellenére, hogy az elkobzás csak a legkisebb lehetséges büntetés volt a román hatalom részéről.

A kötet megjelentetése fagyos viszonyt eredményezett az akkori magyar és román pártvezetőségek között. Már kiadása pillanatától sem feltétlenül a tartalmát kritizálták, hanem a megírás feltételezett/valódi motivációját, a mögöttes politikai tartalmakat. Az erdélyi családok polcain pedig díszhelyen, ám többnyire olvasatlanul dekkol azóta is.

Szász Zoltán, a kötetek egyik szerkesztője a nemrég Marosvásárhelyen tartott kisebbségtörténeti konferencián beszélt az Erdély története megírásának előzményeiről, következményeiről és kontextusáról.



“Az Erdély története rövid idő alatt 120 ezer példányban jelent meg, de nem olvasta senki. Két év múlva a kisfiam megkért, egy gyerekismerőse szüleinek megvan az Erdély története, és dedikáljam. Büszkén mondtam, hozzátok csak – és két év után a kötetek még fóliában voltak” – mesélte a történész.

Az 1986 novemberében megjelent könyvet presztízs volt megvenni, de az embereket voltaképpen nem érdekelte. A román sajtót annál inkább: többet írtak róla, mint a maga idejében az atombombáról – emlékezett vissza Szász Zoltán. Az 1940 oldalt képesek voltak teljes terjedelmében lefordítani, de persze a fordítás nem jelent meg.



1987-ben néhány pöttyös és csíkos könyv (ki ne emlékezne ezekre az ifjúsági sorozatokra?), illetve más, magyarországi könyvtárból kiselejtezett szépirodalmi kötet társaságában csempésztük át az Erdély történetét – a fóliának akkor igenis szerepe volt, ugyanis a három kötet a pótkerékbe rejtve döcögött át a határon a Skodával.

A gyerekként vagy kamaszként megélt nyolcvanas évek csempészárui azonban jellegzetesen az éhségcsillapítók (és -gerjesztők) maradnak: minden, ami harapható, fogyasztható és bekebelezhető, német csokoládétól a “golyórágcsi”-n át a képregényekig. A hiány termelte ezt az éhséget, kincs volt a karácsonyi narancs, Magyarország pedig a magyarul beszélő rajzfilm, dobozos tej és gyümölcslé országa.


Markó Bálint, biológus:
Alfától Jelenkorig

Nem, korántsem Erdély története jut eszembe. Sajnálom, de számomra a csempészáru mást jelentett. Bár Erdély története három kötetben és egy kötetben egyaránt ott kékellt, illetve bordóllott lakásunkban (igaz, emlékeim szerint rejtegetve, valamilyen szekrényben, és nem kitéve), de korántsem tekintettem rá úgy, mint az intellektuális csempészáruk netovábbjára, mint A Csempészárura.

Emlékeim szerint először a zanzásított változatban került hozzánk, s már akkor is azt gyanítottam, hogy a zanzásításnak feltehetően az lehetett az oka, hogy könnyebben elfér a hátsó ülés alatt a határátkelésnél, vagy a gyerekeket könnyebben rá lehet venni,


hogy ráüljenek pokróccal letakarva.

Persze, bevallom, a könyv e tulajdonsága azért túlságosan nem foglalkoztatott. Talán bele-belelapoztam én is, de semmiféle tartalmasabb olvasásra nem emlékszem, gyerekként sokkal inkább megragadta fantáziámat a Pallas Nagylexikon, a Képes történelem sorozat, vagy a történelmi atlaszok, ez utóbbiakat szintén csempészáruként hozták-vitték ismerőseink.

Hogy a család többi tagja? Szüleim feltehetőn sokkal inkább használták az Erdély történetét már akkortájt, mint én, a húgomról nem nyilatkozom, ezt már ő tudja, de az biztos, hogy nem ez volt a vasárnapi ebéd témája.

Ha magyarországi vendégek érkeztek, vagy olyan valaki, akinek kapcsolata volt a "külvilággal", akkor, irodalmár családi hátteremnek köszönhetően, előkerült a magyarországi kurrens irodalom, Tiszatáj, Alföld, Jelenkor és a többiek. Mindezek a folyóiratok többnyire főleg embereket jelentettek nekem, azokat, akik szerkesztették, azokat, akik hozták, azokat, akik vitték, semmiképpen sem magát a tartalmat.

A Galaktika első száma
<br />
<i> (forrás: wikipedia.hu)</i>A Galaktika első száma
(forrás: wikipedia.hu)
Intellektusomat abban a korszakban ('89-ben voltam 14 éves) folyóiratilag sokkal inkább az általam


igen komoly csempészáruként számontartott

Kincskereső (rendelésre az évi 12-ből néha megjött 6 is), valamint a Robur és a Galaktika, és, miért ne, gyakran az Alfa izgatta. Mindezek komoly csereberék tárgyát képezték, akárcsak a Delfin könyvsorozat vagy a Búvár Zsebkönyvek. Szomorúbb időkben persze az ember már egy olyan ismerősnek is örült, akinek járt a Misa.

Nemcsak folyóiratok ragadtak meg bennem a tiltott irodalom kategóriához kötve, hanem olyan könyvek is, mint Paszternaknak a Doktor Zsivágója, Orwell 1984-e, de legfőképpen az Állatfarm, no meg Szolzsenyicin Gulág szigetcsoportja, még akkor is, ha ezek közül valójában talán az Állatfarm ha járt a kezemben. Érdekességképpen úgy rémlik, hogy talán a Káma Szútra is igen keresett cím volt, sokkal inkább, mint mostanában.

És hát az intellektust táplálni kell betűn kívül mással is, így hát a tízes csomagolású (a netovább a húszas)


golyórágógumi és a Dunakavics vetekedett

vállvetve e tisztes funkcióért nálam. Persze egy jó matrica, azaz közérthetőbben, lehúzi sem volt utolsó, sőt.

A magyar kocsikról a gyerkőcök Vásárhelyen következetesen lelopták a Casco meg a H feliratú lehúzikat (sokáig a Casco egy mitikus világot jelentő szóként élt bennem), ingük alatt a mellükre ragasztva hordták s nagy becsben mutogatták, illetve csereberélték.

A csempészés, a rejtegetés megtalálta helyét abban a világban, részévé vált, tudtam róla, tudtunk róla, éltem vele, éltünk benne, s ennek megfelelően kezeltünk minden csempészárut. Évek múltán kipróbáltam egy golyórágógumit. Nem ízlett. Már nem volt olyan. Lehet, hogy ilyen az Erdély története is, a Delfin könyvek, a Jelenkor, az Alfa és a többiek? Már nem izgalmas, már nem kell érte pokrócon ülni, hátsóülést emelgetni, izgulni a határon, komoly csereberéket lebonyolítani?

A Robur első száma 
<br />
<i>(forrás: retronom.hu)</i>A Robur első száma
(forrás: retronom.hu)
Azért őszintén remélem, hogy nem. Erdély története ott van a polcomon, és bele-bele nézek. Nem kifejezetten olvasni való. Akárcsak a Biblia? Hátha nem, bár néha elfog a kíváncsiság, vajon


hányan hallottak a '89 után cseperedők közül

a Kincskeresőről, a Roburról, a Galaktikáról, az Alfáról és egy Casco nevű világról.

---

Veres Valér, szociológus:

Az Erdély történetének háromkötetes változatát, sőt az egykötetest is már megjelenése után, gyerekként olvastam. Bizonyos részeit többször újraolvastam. Úgy érzem, hatalmas szerepet töltött be értelmiségi formálódásomban. Már nem is emlékszem pontosan, hogyan jutottam hozzá, azt hiszem, a filozófiatanárom által, akinek sok becsempészett könyve volt.

Az Erdély története megjelenése körüli román-magyar államközi botrányt ismertem már akkor, beszéltünk is róla, de nem emlékszem részletekre, csak arra, hogy az Előrében voltak romániai magyar "reakciók". Még emlékszem néhány más, becsempészett történelemkönyvre, a családban és családi barátok körében, kávéra, szappanra, spray-re, posztinorra...

---

Demény Péter, író:


Erdély története olyan volt, mint a szurkolás a román csapatok ellen s ha úgy esett, a magyarokkal. Emlékszem, minő borzalmakat gondoltam arról az osztálytársamról, aki a Steauával tartott a Honvéd ellen. Hát ember az ilyen?! – keseregtünk nagyapámékkal. Hová jutott a világ...

De ha legalább egyedül lett volna! Korántsem volt azonban: ketten (!) tartottak a bukarestiekkel. "Még rúgott egyet, de megfogta Duki!", ragyogott az egyiknek a szeme a meccs után. Détári rúgta,


Duckadam fogta meg, a keservit.

Nagyon magyarok voltunk akkor. Illetve nagyapámék végig azok maradtak, csak nekem nem sikerült. Nem ítélem el őket: az ő történeteikkel, élményeikkel, emlékeikkel s ahogyan értelmezték őket, nem is lehettek másmilyenek, mint nagyon magyarok. A románok ("az a sok büdös oláh") képviselték a pokol legeslegmélyebb bugyrait, Horthy Miklós pedig a mennyország legtetejét. Wass Albert arkangyalságát már csak nagymamám érhette meg.

Magamat meg nem dicsérem. Milyen egyszerű is volt az élet! Tudtuk, kik a jók és hová állnak, meg azt is, kik a rosszak és hová állnak ők. Tudtuk, ki van a jobb karunknál, ki a balnál. Rend volt a világban. A magyarok szörnyen kikaptak az oroszoktól, mi meg sírtunk a Feleken.

Erdély története is olyan volt, mint a Steaua–Honvéd. Nem kellett kérdéseket feltenni magunknak. "Végre kimondták az igazságot!" A válaszokat úgyis tudtuk, de most már három kötet erősítette meg őket. Akiket bosszantott, azért bosszankodtak, mert a rombolást érezték; mi ugyanezért örültünk.


Ezt fogja meg Duki, ha tudja.

Nagyot érezni mindig könnyebb, mint szembenézni a gondolkodás fáradalmaival – mondta valaki a kettős állampolgárságról szóló szavazás után. Mi azonban szembenéztünk velük és rájöttünk, hogy nekünk van igazunk.

---

Bognár Zoltán politológus, Glasznoszty:

A (tv)forradalom évében én még csak kilenc éves voltam. Természetesen nekem is rengeteg emlékem van az átkosról, de ezeknek bocs, semmi közük az Erdély történetéhez. Előbb olvastam interneten, mint nyomtatásban. Mielőtt bárki leírna emiatt: ez nem jelenti azt, hogy nem érdekelt Erdély története, csak nem jutottam hozzá (más könyvekhez jutottam hozzá), de már beszereztem egy eredeti, csempészett darabot, itt van a polcomon, szemmagasságban.

Most már ha érdekel valami Erdély történetéről, a kultikus nyomtatványban olvasom. Többnyire díszhelyen, ám nem olvasatlanul dekkol a Praktikerben vásárolt piros fémpolcomon (a plafon fehér, a fal zöldes színű). Mivel is tudnám erodálni a saját szövegemet... megvan: szóval erdélyi magyar értelmiségi-igazolványom van, magyarigazolványom viszont még nincs.

A kommunizmus éveiben soha nem hallottam róla. A Pallas Nagy Lexikonán és a Révai Nagy Lexikonán nőttem fel, amint megtanultam olvasni, nekem az volt az internet. A Pallas Nagy Lexikona nyolcadik kötetének borítója el volt szakadva (most is el van). Egy alkalommal megkérdeztem nagyapámtól, hogy miért csak az. Azt mondta,


egy házkutatás alkalmával a szekus elszakította. Ennyi.

Elszakította a szekus, ezért van elszakadva, oké? Nem kell firtatni. Nem is firtattam. Ez jut eszembe a Pallas Nagy Lexikonának nyolcadik kötetéről. Levettem a nyolcadik kötetet a polcról, találomra felütöm: Goodyear (114.o.). Azt írja l. Gummielasztikum. Ennyi. Gummielasztikum, ez a Goodyear, OK? Nem kell firtatni. Nem is firtatom.

Visszateszem a könyveket a polcra, kimegyek a konyhába. Benézek a hűtőbe, nincsen benne semmi... eszembe jut, ez a kommunizmus éveiben is így volt... a probléma csak az, hogy nem csak itthon, az üzletekben is. Eszembe jut, hogy gummielasztikum, röhögök. A konyhaszekrényen ott van egy fél csomag Orbit White. Visszaülök a géphez, leírom, mert ez egy jó felvezető.

Matchbox Mini <i>(forrás: worth1000.com)</i>Matchbox Mini (forrás: worth1000.com)


Gyerekkoromban ugyanis azok a golyó alakú, magyarországi rágógumik voltak a legkedveltebb csempészáruk. Meg a Matchboxok (a kis fém autómodellek). Néha ezt kaptam ajándékba a szüleimtől a születésnapomra. Meghatódottan figyelték, hogy mennyire örülök nekik (utólag tudtam meg, milyen sokba kerültek ezek abban az időben). Közben apám Tesla lemezjátszóján pörögtek a becsempészett bakelit lemezek... Zorán, LGT, Omega, István, a király és barátaik...

Erről jut eszembe, hogy jöttek apám barátai karácsonykor Görögországból, hozták a banánt meg a narancsot (meg a gyógyszereket, meg a Kentet, meg a valutát), kiszállították őket a határon, és annyit váratták, hogy minden szétfagyott a kocsiban. Édesanyám a tömbházlakásunk öt négyzetméteres konyhájában szárítgatta, miközben a gáztűzhely lángjával melegítették az egész lakást, mert fűtés az nem volt,


én pedig csodáltam a fagyott déligyümölcsöket,

mert addig még soha nem láttam olyat. Tánászisz hozta, aki a görög kommunista párt ösztöndíjával jött tanulni Romániába, a földi paradicsomba, Marx Tőkéjével a hóna alatt. Egy év múlva pedig egy Hollandiában vásárolt BMW-vel ment haza, beparkolt Athénban a pártszékház elé, és egy hivatalnok elé dobta a pártkönyvét, ahogy én ismerem, valami ilyen szöveggel: Romániában tanulok, hagyjatok békén! Ja, és dugjátok fel Marxot!

---

Péter László szociológus:

A (Be)csempészett „boldogságok” ideje

Meglehetősen kínosan éltem meg a rendszerváltást közvetlenül megelőző pár évet. Furcsa kettősséget éreztem. Egyfelől a ránk telepedett rendszer kényelmetlen nyomását, a mindenhol szembeötlő szűkösséget, szeretteim olykor kilátástalan tekintetét.

Másfelől pedig – egy nagyszámú „tanárdinasztia” gyerektagjaként – viszonylag hamar tudatossá vált bennem, hogy a világnak egy másik, szerencsésebb felén a dolgok picit másképpen állnak. Mindezt a tiltott Szabad Európai Rádió műsorai, illeve azok az információfoszlányok erősítették bennem, amelyeket Nyugatot megjárt ismerőseink szolgáltattak.

Nagynéném férje a hetvenes évek elején Németországban dolgozott egy évet, az általa hazahozott dolgok, sokszor ő maga testesítette meg a Nyugat képzetét. Az „itt-és-most”, valamint az „ott” között közvetített a feketepiacról, külföldről hozzánk is eljutó csempészáru. Ezek között kiemelt helyen szerepeltek különféle könyvek, a Ludas Matyi, az IPM, elszórtan a HVG, Hofi bakelit lemezei –


természetesen az Amo szappan és az Amigo neszkávé mellett.

Zenélő kvarcóra 1980-ból
<br />
 <i>(forrás: retronom.hu)</i>Zenélő kvarcóra 1980-ból
(forrás: retronom.hu)
Első (feltehetőleg hamis) Levis farmernadrágomat a szerb határ mellől szerezték szüleim. A matekoszim fia egyetemista volt Temesváron: rá hárult az az áldatlan feladat, hogy a helyi ócskapiacon (ha csak egy mód van rá) szerezzen be egyet. Emlékszem, ilyenfajta hazautazásait legalább annyira vártam, mint a vakációt.

A „csempészet” kapcsán azonban a meghatározó emlék egy be nem teljesült gyerekvágy. Nem más, mint egy „énekelős karóra” – gyermekként csak így emlegettük. Az volt akkor szerintünk a menő cuccok netovábbja. Abban az időben jelentek meg azok a digitális kvarcórák, amelyek ébresztőfunkciója abban állt, hogy a beállított időben eljátszott egy indulót a lehetséges hét közül.

A dolog fintora, hogy az egyik ezek közül éppen az amerikai Függetlenségi Háború himnusza volt. Ilyenre vágytam én is – évekig. Szüleim többször próbálkoztak kölönféle módon beszerezni nekem. Ígérte a volt zenetanárom, hogy vásárhelyi ismerősén keresztül garantáltan kerít egyet – arra határozottan emlékszem, 450 lejbe került volna.

A Lugos környékéről származó családi barát az öccsét bízta meg ezzel a nemes feladattal… tény, hogy soha nem lett meg. Meglehet, emiatt lettem egyre drágább karórákat szenvedélyesen vásárló gyűjtő.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS