2019. július 20. szombatIllés
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Fanfare Savale: a manelére robban a közönség

kérdezett: Kali Kinga 2007. november 01. 11:36, utolsó frissítés: 11:32

"Mi ott náluk, a csángóktól tanultuk meg ezt az erős sebességet. Nagyon szeretünk a csángóknál lakodalmat muzsikálni, már csak ezért is", mondja a #b#Fanfare Savale rezesbanda#/b# egyik tagja.





A Fanfare Savale tagjai ugyanabból az Isten háta mögötti, izolált romániai falucskából jöttek, akárcsak a Fanfare Ciocârlia zenészei: a moldvai Zece Prăjiniből. Egy olyan apró faluból, ahol mindenki – gyerektől felnőttig – játszik valami fúvós hangszeren. A Fanfare Savale olyan tüzes talpalávalót játszik, ami ritkaságszámba megy. Még a divatosabb, keleties (egyébként eredetileg szinkópás) manele-dallamokat is legalább allegróban fújják – mint akiknek ördöge van.

Amikor interjúra kérem fel őket, a menedzser kijelöl a tíz zenész közül két „szóvivőt”,
Monel Trifant meg a fiatalabb generációt képviselő Bogdan Preda Strugurelt (’Szőlőcske’). A dicsőség két album és számtalan külföldi fellépés után sem szállt a fejükbe: szerénységgel beszélnek hivatásukról, talán eleinte kicsit szabódva is, mint aki attól tart, hogy szavakkal nem tudja elég jól kifejezni érzéseit.

A banda történetéről kérdezem őket: – Hát nem mondta el a menedzser? – kérdik. De én az ő verziójukra vagyok kíváncsi. Koncert előtt kissé feszültebbek, de folytatom az interjút koncert után is – ekkor már sokkal inkább megnyílnak. A végefelé, amikor már úgy érzik, kifogytak a szavakból, előveszik a hangszerüket, és azzal toldják meg a mondanivalót, kisebb koncertet adván nekem: ez az ő igazi önkifejezésük.


Monel Trifan: – Hát elsőre nem mi voltunk, még régen mások zenéltek ebben a bandában. Mások muzsikáltak, öregek – de aztán lecserélték a tagokat, s mi csak vagy három éve vagyunk a Fanfare Savaléban. Mert a név, az ugyanaz maradt. A többiek elöregedtek, megbetegedtek… ők sokkal idősebbek voltak. Mi, ahogy mondtam, három-négy éve vagyunk együtt ebben a felállásban. De az együttes maga vagy hétéves is megvan.


Mindannyian Zece Prăjini-ből valók? Netán rokonok?

M. T.: – Mind, mind! Rokonok vagyunk, persze, hát úgy értve, hogy egy nagy család, komák, sógorok, unokatestvérek.


Tehát kijelenthető, hogy az Önök falujában mindenki fanfaragiu,mindenki játszik valami rézfúvóson?

M. T.: – Nálunk aztán mindenki, a mi falunkban a kisgyerektől kezdve az öregemberig, mindenki muzsikál, ilyen falu ez a Zece Prăjini. A gyerekek is, ö-hat éves koruktól, vagy hétévesen, ahogy lehet, már nekifognak a zenének, s kicsidenként, apróra megtanulják, hogy 12 évesen már ki tudjanak állni muzsikálni. Én baritonkürtön játszom, Strugurel pedig nagydobon és szaxofonon.

Turnéfotó a Fanfare-ról Németországban Turnéfotó a Fanfare-ról Németországban


Van-e valami kapcsolódásuk a Fanfare Ciocârliával?

M. T.: – Hát az úgy volt, hogy voltak a Zece Prăjini-i muzsikusok, s akkor jöttek a menedzserek, s kiválasztottak néhányat, és megalakult a Fanfare Ciocârlia, valahogy így volt. S akiket nem válogattak ki, azok megmaradtak ugyanúgy cigányzenésznek, ment tovább az élet. S akkor egyszer felbukkant Ernő (Bartha Ciupe Ernő), a mi mostani menedzserünk, egy évre rá, hogy megalakult a Fanfare Ciocârlia.

Eljött hozzánk, s megcsinálta a Fanfare Savalét, tíz személyből. De létrejöttek a faluban más együttesek is, például a Fanfara Pansiru Pustică, vagy ott van a Crăciun fanfárja, meg a Budmac fanfárja is. Van vagy öt együttes is nálunk a faluban, mindegyik tíz-tíz tagot számlál.

ide kapcsolódik:
>> A lélek színe. Válaszol Giani Lincan cimbalmos >>
>> Fanfare Ciocărlia: a kiválasztottak >>



Van-e valamiféle átjárás a bandák között?

M. T.: – Olyan volt, hogy valaki, aki a Fanfare Ciocârliában játszott, átjött hozzánk, de vissza már nem megy... van nálunk egy fiú, aki ott játszott, valami személyes problémája volt az ottani menedzserrel, s nem volt maradása a Fanfare Ciocârliában. S amikor elment onnan, nálunk, a mi együttesünkban tárt karokkal vártuk, hiszen nemcsak földink, de nagy tapasztalatra tett szert a másik együttesben, és ezt is szívesen láttuk. Így történt.


Mennyit vannak úton, és a család hogyan éli meg a távollétüket?

M. T.: – Bizony az évnek legalább háromnegyed részében távol vagyunk az otthonunktól. Mostanra már megszoktuk. A család pedig nem szól semmit, nem is szólhat semmit, mert azért megyünk el otthonról, hogy pénzt keressünk... a megélhetésünkért vagyunk úton, a családunk megélhetéséért. Hogy is mondjam... nekünk ez a munkahelyünk. Persze, nehéz, de beleszoktunk, mert muszáj. Csináljuk, mert ezzel keressük meg a kenyerünket, és mindig ez lebeg előttünk.


Romániában is játszanak?

M. T.: – Hát igen, igen, persze, játszunk Romániában is, esküvőkön, keresztelőkön, mindenféle zenés-táncos összejövetelen. De fesztiválokon is játszottunk, színpadokon is voltunk. Általában sikerünk van a bandával, mert moldvai tradicionális zenét játszunk, amit nagyon sokan kedvelnek…

A Fanfare Savale a budapesti A38-as állóhajó
<br />
egyik szórólapjánA Fanfare Savale a budapesti A38-as állóhajó
egyik szórólapján

Meg tudná mondani, mióta van hagyománya a rezesbandának az Önök régiójában?

M. T.: – Nagyon, de nagyon sok éve tartja magát ez a hagyomány! Megvan vagy száz éve is, de lehet, hogy még több... talán több is. Ükapáról dédapára szállt a tudás, száz éve is ennek, generációról generációra szállt, mi az apáinktól tanultunk, az apáink az ő apáiktól. Mi visszük tovább a hagyományt, én megtanítom a gyermekemet, ő majd az ő gyermekét, és így tovább.


A gyerekeik is továbbviszik ezt, kötelezően?

M. T.: – Nem kötelezően, de átöröklődik. Átöröklődik, igen, a vérünkben van a zenélés, a vérrel öröklődik. A gyerek nálunk otthon erre ébred, és mindig ezt látja, beleszületik ebbe a hagyományba, és ő is folytatja, amit tőlünk lát, tőlünk tanul. Ez a mi mesterségünk.


A fiatalok ugyanezt a zenét játsszák?

Bogdan Preda Strugurel: – Hát az az igazság, hogy ezzel a mostani új zenével, az aktualitás zenéjével, ahogy mondják, valamiben változott a dolog, úgymond áteveznek más vizekre, többféle műfajt is játszanak...


Mondhatni manelizálódnak?

B. P. S.: – Igen, igen. De azért a gyerekek is őrzik a hagyományt... csak ők már aktuálisabb zenét játszanak, egy divatosabb zenét, a manelét. Mi pedig azt játszunk, amit tőlünk kérnek. Pontosan.


Manelét is, ha arra van igény?

M. T.: – Manelét is, dzsesszmuzsikát is, orientális zenét is, mindenfélét. De ha meghívnak valahova, elsősorban a saját zenei hagyományainkra alapozunk, a moldvai hagyományokra, ezekből építkezünk. Sokféle zene van a programunkban, nemcsak egyféle stílus. Az elején mindig a saját hagyományainkat fújjuk, azt a zenét, amit csak nálunk Moldvában játszanak.


Mi volt a forradalom előtt, és mi van ma: a demokrácia évei hoztak-e új perspektívát a zenélés terén?

M. T.: – Úgy, ahogy mondja, sok minden változott nálunkfelé, sok, nagyon sok változás esett, főleg nálunk, abban a kis faluban, Zece Prăjiniben. A forradalom előtt, a muzsikusok csak a lakodalmakban muzsikáltak, otthon nálunk, Romániában. Tudtuk, amit tudtunk, de csak egymást ismertük, tudtunk egyik a másikáról, de nem ismertük a Nyugatot, nem tudtunk Európáról, nem ismertük Európa nyugati felét, Magyarországtól Ausztria felé, s onnan tovább, nyugatra. Minderről nem tudtunk sokat.

Forradalom után minden megváltozott. A Fanfare Ciocârlia sok mindent megváltoztatott: kiszabadult a világba, szerte muzsikált, aztán mi következtünk, a Savale... minden megváltozott. Más lett az életvitel, azaz általában változott mindannyiunk mentalitása. Annakelőtte elmaradottak voltunk, évekre elmaradtunk a többi országoktól, semmit sem tudtunk. Csak az országunkbelieket ismertük, csak azt, ami nálunk az országban volt, de nem voltak tévécsatornák, semmink sem volt.

De a Ciocârliának köszönhetően, aki elsőként ment ki a világba, sok minden megváltozott nálunk Zece Prăjiniben. Mert mára már szép házak épültek, az emberek autókat vettek, illendőbb az életvitelünk – a muzsikálás által az életünk élhetőbbé vált, könnyebbé.

Most nagyon jó. Nagy a különbség ’90-hez, vagy a forradalom utáni évekhez képest... már arról a különbségről beszélek, amit én saját magamon keresztül tapasztalok. Most sokkal jobb Moldvában élni, mint annakelőtte. És mindezt a zenélésnek köszönhetjük, mert a zene emelt fel minket ide.



Hozott-e valami újat a változás a zenei stílusban?

M. T.: – Egyeseknek igen, másoknak nem. Sokan nem szeretik nálunk a manelét, mármint nálunk Romániában, legalábbis pillanatnyilag. Sokan nem szeretik a manelét, mert nálunk csak a cigányok játszanak manelét... a manelisták, ahogy itt hívják őket. Csak a cigányok játszanak manelét, a románok nem. Mi a bolgároktól, jugoszlávoktól, törököktől tanultuk el ezt a nagyon kellemes zenei stílust.

Akárhol voltunk, fesztiválokon, bárhol, amikor a közönség meghallja a manelét, kész, robban! És ez nemcsak Romániában van így! De a régiek, az ósdi mentalitásúak nem szeretik a manelét.


És Ön hányadán áll ezzel?

M. T.: – Szép, nagyon szép zene a manele, én ha tehetem, csak azt hallgatom! És van ez a Guţa nálunk... Ő az orientális zene királya, nagyon szépen csinálja... Hallotta már, ismeri ezt a Guţát? Hatalmas király ő a zenében, a manele királya! És aztán ott van Adrian Copilu Minune (’Adrian, a Csodagyerek’), igen, ezek ketten királyok már Romániában. A manelezenészek között. Úgy szeretjük mi is, nagyon, de nagyon, mi is játszunk manelét, ma is lesz elég, és egészen különösen hangzik ezekkel a hangszerekkel, amelyeken mi játszunk, majd meglátja!


Ahogy a forradalom után több pénzt kezdtek keresni, mint az emberek többsége a régióban, volt-e ebből konfliktusuk otthon, a falujukban? Szembesültek-e az emberi irigységgel?

M. T.: – Voltak problémák, a jelen pillanatban is vannak. Akik nem muzsikálnak, azokkal van gond. A románokkal. Csak a románokkal, a cigányokkal sosem. Mi, cigányok egymás közt nagyon jól megvagyunk. Soha nincs bajunk egymással. De fajgyűlöletről sem beszélhetünk, nem, nem. Nálunk olyasmi sosem történt, mint Clejaniban, ahol felgyújtották a zenészek házát, hangszereit. Az irigység csak arcról ismerszik meg, meglátszik, ha valaki fúj ránk, de nincs egyéb gyakorlata.

B. P. S.: – A leggyakrabban a pénz miatt pattan ki az irigykedés. Például ha van házam, kocsim, apartamentem a városban, mit tudom én, akkor a másik azt mondhatja, kész, ez már nem az az ember többé, aki tíz éve volt. Megváltoztatta a gazdagság.

M. T.: – A zenével könnyebben lehet pénzt keresni, mint munkával. És otthon nálunk sok elmaradott ember van, hogy is mondjam, hogy jól értse, a románok többsége nálunk nagyon le van maradva, sok-sok évvel, még most is ökrösszekérrel járnak, olyannal, mint a ’40-es, ’50-es években. Ezért irigykednek. A cigányok sokkal jobban élnek, mint ők. S a szív irigysége megismerszik az ember arcán. Látszik, hogy irigység költözött a lelkükbe.

De nem jutnak el a tettlegességig, soha nem fordult elő, hogy ilyesmit kellett volna elszenvedjünk, mint a Clejani-i gyújtogatások. Nálunk ilyesmi nem történhet meg. Mi nagyon elismertek vagyunk az otthoni, a Zece Prăjini-i vezetőség által, a község vezető emberei és a tanács által, és a környező falvak lakói által is. Mert Zece Prăjini most már felemelkedett. Sokat reklámozták Romániában a mi falunkat.

Ha valaki Zece Prăjiniből való, az ma már bárhova megy, bárhova viszi a dolga, mindenhol megtisztelik, és tisztességesen, szépen kiszolgálják.

***

Na, milyen volt a közönség?

M. T.: – Nagyszerű volt, a közönség egészen fantasztikus, nagyon a kedvünkre volt nekik játszani! Nagyszerű volt, misto, több kellett volna nekik, de sajnos, nem játszhattunk többet.


Szólna néhány szót a ma esti repertoárjukról?

M. T.: – Igen, igen, igen... Hát az a rész, ahol táncoltunk, az egy moldvai szokás, nálunk, Moldvában ezt a táncot járjuk. Így táncolnak nálunk a hegyekben, mindenhol. Ez is a régi öregektől hagyományozódott ránk, nagyon specifikus moldvai tánc, ezt mindenkinek tudnia kell nálunk. És azokat a dalokat is az őseinktől örököltük, amelyek a táncot kísérik, természetesen.

Ez volt a koncert első fele – a többi aztán a Ceauşescu-idők utáni, a ’90-es évek utáni zene, újdonság-zene, manele. Ahogy mondtam, a fiatalság ezt a mostani manele-divatot szereti. Látta, hogy meg voltak elégedve? Igazán kedvüket töltötték, ezzel a manelista zenével mármint.



Lát-e valami értékbeli különbséget a hagyományos népzene és a manele között?

M. T.: – Hát sok minden megváltozott. Nagyon sok minden. A hagyományos népzene lemaradt a maneléhez képest, amely az utóbbi években nagyon felszínre tört! Magas szinten! Lemérhető a közönségen is, láthatta a ma esti közönségen is a különbséget a régies népzene és a manele között! Mert a manele nemcsak az aktualitás zenéje, de internacionális is, a hagyományos népzene azonban nemzeti, nem sokan ismerik.

Hogy robbant a közönség a manelére! Ez a mostani fiatalok zenéje, a manelistáké, ahogy hívják őket. A legbejáratottabb zene. A hagyományos népzenét még nálunk Moldvában is csak az öregek szeretik, csak az aggastyánok. De a fiatalság már elfordult ettől. Hamarosan elfelejtődik, elvész. Csak mi visszük tovább ezt a zenét, mi muzsikusok, művészek nem felejtjük el.


Előbb azt mondta, hogy a muzsikálással jobban lehet keresni, mint munkával – de ahogy láttam, ez a muzsikálás igen nagy fizikai erőfeszítést igényel. Nem tartja munkának ezt?

M. T.: – De, valahogy mégis munka, sok munka van benne, erősen kell fújnunk, mi a levegővel dolgozunk, abból hozunk létre valami szépet, a testünkből fújjuk ki! Az a dolgunk, hogy fújjunk. Én csak azt akartam mondani az előbbiekben, hogy nálunk, Romániában nem fizetik meg a munkát, ezért mondtam... És a zene több pénzt hoz, könnyebben. A zene nélküli munkával nem lehet keresni Romániában.

Nálunk nincs megfizetve a munka. Én teszem azt, muzsikálok egy-másfél órát a színpadon, s kapok érte 100 eurót. Nálunk Romániában száz euró egy közepes fizetés... egy havi fizetés. Nekünk sokkal könnyebb, mert mi tudunk muzsikálni. A zene könnyedebbé teszi az életünket.

Száz euró, az 350 lej Romániában, az egy jó közepes fizetés manapság nálunk, mert van, aki havonta csak 150 lejt keres. Nekünk egy közepes havi fizetés egy óra alatt bejön. Hát ezért... ezért is tartunk ki a zenélés mellett.

Rengetegen ismernek Romániában is, már a mi rezesbandánkat, a Fanfare Savalét, s nagyon keresettek vagyunk; keresnek telefonon, mailen, s mindenféle címen, amelyen ma szokás. Eljönnek még haza hozzánk is... de ez mind saját muzsikálás, a menedzsereken kívüli... nem ők szervezik ezeket, hanem mi magunknak.


Cigányzenének nevezné, amit ma játszottak?

M. T.: – Tisztán! Igen, igen, igen, cigányzene ez. Nem román! Romániai román-cigány muzsika, mert mi cigányok is Romániából valók vagyunk, ez a hazánk. Nagy különbség van a cigányzene és a román zene között, játékban is. Igen, tényleg!

Mi a cigányzenét sokkal gyorsabban játszuk, ahogy mondják, sebesebben. Sebesség. Ez van a vérünkben, ehhez vagyunk hozzászokva, erre tanítottak. Mindig nagy sebességgel játssz! A sebesség nagyon fontos nekünk. Ha lassabban játszunk, már nem megy úgy, nem érezzük jól magunkat abban. Elunjuk, nézelődünk, másfele jár az eszünk... Ez van!

Egyszer Svájcban, egy rádióállomáson a riporter meg is kérdezte tőlünk, mi van az ujjunkon, hogy így fel tudunk gyorsulni. Van valami gyorsítószer rajta, aminek segítségével aztán rákapcsolunk rendesen?

Azt mondta, hogy még sosem látott senkit, aki hangszeren olyan gyorsan tudott volna játszani, mint mi. Nagyon fürgék vagyunk, nagyon hevesen játszunk. Így szoktuk meg, így bizony. A táncokat is ugyanilyen sebességgel járjuk, gyorsabban, mint máshol.

A románoknál is vannak gyorsabb táncok, főleg Romani környékén, a katolikusoknál. De kicsit ritkásabban járják, kicsit lassabban muzsikálnak az itteni románok, mint mi. És csak hagyományos zenét muzsikálnak, a fiatalságnak nem nagyon játszanak.

A csángóknál viszont nagyon gyorsan járják, ott aztán nem lazsálnak! Nálunkfelé Moldvában, Iaşi megyében, Iaşi környékén mindenki ilyen: szorgalmas népek laknak itt, jó gazdák, nagyon haladó szellemű emberek. És mi az ő lakodalmaikban játszunk. Vasárnapról vasárnapra. Szombaton és vasárnap sosem vagyunk otthon. Mi ott náluk tanultuk meg a sebességet, tőlük, a csángóktól.

Nagyon szeretünk a csángóknál lakodalmat muzsikálni, már csak ezért is. Ott tanultuk meg ezt az erős sebességet. Az ember elkerül egy-egy ilyen lakodalomba, s kicsidenként, három-négy év alatt megtanulja a sebességet, aztán onnan már csak tökéletesítenie kell. Engem apám tíz-tizenegy éves koromtól erre tanított, de csak 34 éves koromban lettem kész. Sebesség! Ez a helyzet.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS