2019. szeptember 18. szerdaDiána
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az új Radiohead-album: vigyázat, infarktusveszély!

Halász Imre 2007. október 18. 15:59, utolsó frissítés: 14:41

Egy új Radiohead-lemez esetében mindig benne van a pakliban, hogy egy újabb generációt vet majd évekre egy elsötétített szoba legszomorúbb sarkába. #b#In Rainbows-kritika#/b#




Disclaimer: aki a radioheadológiai bevezető helyett türelmetlenül és azonnal az új lemezről szeretne olvasni, görgessen lejjebb.


A TÖRTÉNET

Ha nagyon szőrösszívű akarok lenni, azt kell mondanom, hogy 2007-ben eddig három olyan lemez született, amit mindenfajta engedmény nélkül jónak tartok (és – mondjuk – 1400 embernél többen rajonganak értük széles e világon). Az LCD Soundsystem Sound of Silver-je, az Of Montreal Hissing Fauna Are You the Destroyer?-je és az Interpol Our Love to Admire-ja pontosan azt tudják, amit a Pablo Honey kivételével minden eddigi Radiohead lemez simán össze tudott hozni. Arra a kivételes képességre gondolok, amikor egy lemez




mágnesként magához vonzza

a hallgató pillanatnyi benyomásait, érzéseit, emlékeit, majd azokat saját törvényei alapján először szétzúzva, aztán újra összerakva görbe tükröt tart a közben radikális változáson átment kísérleti alany elé. Például az 1995-ös, rettentően dühös és frusztrált Just. Az ezt tartalmazó The Bends a Radiohead a hagyományos popdalokra és a ’90-es évek közepének alternatív rockzenéjére leginkább hajazó lemeze.

Vagy a Creep Radioheadjének búcsút intő, 1997-es OK Computer. Ez a lemez Thom Yorke-ékat a U2 és az R.E.M. arénarockját több nyelven beszélő, egyetemet végzett emberek számára is hallgatható árucikké formálta. A Paranoid Android, a Karma Police, vagy a No Surprises nélkül elképzelhetetlen a ’90-es évek közepének angolszász popzenéje, arról nem is beszélve, hogy az „Új Pink Floyd”-dá vált. Hallgassátok meg a Lucky végét, és megértitek, miről beszélek.

Mindezt a kiüresedő brit-pop szcénával és a végeláthatatlan trip-hop baszakodásokkal egy időben hozta össze, azoktól


független utakat járva.

Ám Thom Yorke nem tűnik túlzottan türelmes embernek, így talán nem meglepő a Kid A/Amnesiac 2000-ben és 2001-ben megjelent kettőse. Az OK Computer hagyományos hangszerelésű, andalító zárószáma, a The Tourist után a Kid A kezdőszámaként az Everything in its Right Place-t kaptuk: „Yesterday I woke up sucking a lemon” - énekli Yorke.



Elismerem, radikális váltást jelentett a hagyományos dalstruktúráktól való eltérés és a laptop-kattogás meg egyéb kütyük hangjának beiktatása. Ám mégis legszívesesebben Miles Davis On the Corner-ját hallgattatnám végtelenítve azokkal, akik a Kid A „hallgathatatlanságig” vitt kísérleti jellegét kérik számon az együttesen.

A címadó dal, a How to Disappear Completely, az Optimistic vagy a Morning Bell más eszközökkel bár, de a Beach Boys örökségének keretein belül maradva végletekig személyes. Az tagadhatatlan, hogy a Treefingers-t viszonylag humoros volna egynél több embernek azonos helyen és időben végighallgatnia – de ettől


még az is jó volt.

Bár a Pulk, Pull Revolving Doors-ra, a Hunting Bears-re vagy a Like Spinning Plates-re senkinek nem volt szüksége, a politikai felhangokkal megtűzdelt Amnesiac helyenként megközelítette elődje zsenialitását. A Pyramid Song, a Knives Out „slágere” vagy a Thom Yorke énekesi képességeit kihangsúlyozó You and Whose Army már-már veszélyesen közeli viszonyt alakítottak ki befogadó és zene között.

Törvényszerű volt a világ felé való nyitás a 2003-as Hail to the Thief-en (Thief a.k.a. George W. Bush), a kezdő 2+2=5 vagy a kislemezes There There zseniális slágere egyértelmű visszatérés volt az OK Computer-hez – de nem tovább. Két elődjénél gitárcentrikusabb, ám túlzottan csapongó összegzése volt ez az együttes addigi pályafutásának: az OK Computer-t idéző Go to Sleep, a Sail to the Moon vagy a Scatterbrain egymás mellé került a Sit Down.Stand Up vagy a The Gloaming az Amnesiac-ot idéző zajaival.


AZ ALBUM

A négy éves hiátust lezáró In Rainbows különleges körülmények között látott napvilágot: az együttes alig tíz nappal a megjelenés előtt jelentette be, hogy kész a lemez. Ráadásul Thom Yorke-ék akár ingyenesen is letölthetővé tették az albumot. A zenekar által kiadott hivatalos „discbox” decemberig várat magára.

Az együttes a letöltőkre bízta az árszabást: mindenki annyit fizetett, amennyit akart. Állítólag akkor is megérkezett a letöltéshez szükséges kód, ha az illető nulla fontot írt be a megrendelés összegeként. Sokak felháborodására azonban 160 kbps-os bitrátával jelentették meg az albumot. Az In Rainbows már kezdőhangjaival


feledteti a világi gondokat, bajokat:

hatásukra a Kid A/Amnesiac-ellenesek valószínűleg infarktusközeli állapotba kerülnek majd. A dobszemplerrel indító, 5/4-es 15 Step-ről egyértelműen a Kid A-s Idioteque jut az ember eszébe. Mindez csodásan vegyül az Amnesiac-os Knives Out-ban is hallható jazzgitár hangszínével, a szkeptikusok még a 2:23-nál beálló Kid A-s (itt a számra gondolok) váltást is meg fogják bocsátani.

A Bodysnatchers-hez képest a Bends-es Just vadulós részei kimért udvariaskodásnak tűnnek, a Hail to The Thief-et idéző káosz ez. Jonny Greenwood-ék szerencsére a Bends rockformuláját szem előtt tartva merítkeznek meg a grunge-ban – a szám második részében sajátosan Radiohead-es építkezésnek lehetünk fültanúi. A Pablo Honey-s Ripcord vagy a Bends-es My Iron Lung óta nem volt ennyire zajos az együttes: „I have no idea what I am talking about/ I'm trapped in this body and can't get out”.

A lemez egyértelműen kulcsfontosságú darabja a tíz éve létező Nude, mely keletkezésének időpontjához méltóan az OK Computer


egyszerű és mégis lehengerlő

dalszerzői erényeit domborítja ki: „So don't get any big ideas /they're not going to happen/ You'll go to hell for what your dirty mind is thinking”. Ahogy sok más Radiohead dalban (leghangsúlyosabban talán a Subterranean Homesick Alien-ben), Thom Yorke néhol itt is ijesztően Jeff Buckley-s - soha rosszabb szellemidézést.



A Weird Fishes/Arpeggi monoton gitárpengetésével csodásan hömpölyög, a Kid A-t idéző elvont azonosulásokkal, elvágyódással van itt dolgunk: „I get eaten by the worms/ We're fishes”. Ilyenkor csettint elégedetten az, aki az együttes intellektualizálódását mindezidáig nem tudta megemészteni – nincs igaza. Az All I Need leginkább az OK Computer Climbing up the Walls-jára hasonlít, hasonlóan trip-hop-os ritmusa a szintén zongoraalapú Videotape mellett a lemez legborongósabb számává teszi.

A Faust ARP olyan mellékvágány a Radiohead-életműben, mint a Red Hot Chili Peppers Road Trippin’-je . A Reckoner ritmusszekciója szinte olyan játékos, mint a Primal Scream Trainspotting-ja,


a tamburinnal létrehozott fura hangzás

meglepő módon remekül harmonizál a klasszikus Thom Yorke falzettal.

A Kid A-s időkből származó Ondes Martenot-tal és vonósokkal tarkított, ambient-es House of Cards a Weird Fishes/Arpeggi mellett a lemez talán legkellemesebb hangszeres duruzsolását produkálja. Ennek finom kontrasztja a Paranoid Android akusztikus pengetését idéző, tempósabb Jigsaw Falling Into Place. Thom néhol Just-osan karcos, ez igazán jól esett.

A már említett Videotape a gonoszabb Radiohead hallgatók által talán Coldplay-esnek tartott egyszerű, zongorával kísért darab. Itt a szöveg a legfontosabb, annál is inkább, hogy ezzel búcsúzik a lemez: „This is my way of saying goodbye/ Because I can't do it face to face/ I'm talking to you after it's too late/ From my videotape/ No matter what happens now/ I won't be afraid/ Because I know today has been the most perfect day I've ever seen.”




Ha a Kid A/Amnesiac pároshoz hasonlóan az OK Computer-t is egy testvérdarab egészítette volna ki, akkor az In Rainbows - a The Bends puritanizmusának csöndesebb verziójaként - tökéletes előzetes lett volna. Így viszont sokkal izgalmasabb, hogy az együttes saját fejlődésének csapdába esése - vagyis a Hail to the Thief fonalának felvevése – helyett egy, a teljes Radiohead életművet keretbe foglaló mesterművet hozott létre.

Értékelés egytől tízig: 9,6

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS