2019. október 17. csütörtökHedvig
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Manele: zene keletről, imázs Amerikából

kérdezett: Kali Kinga 2007. október 17. 12:55, utolsó frissítés: 11:17

"A #b#mai manelét#/b# Romániában ma a legmodernebb zeneként könyvelik el. Ez az igazság! Ezt nem mi, zenészek szavaztuk meg, ez a közönség választása volt", mondja #b#Giani Lincan#/b# cimbalmos, egy híres romániai cigány zenészdinasztia tagja





Giani Lincan azon romániai cigányzenészek közül való, akik elhagyták szülőföldjüket. Ahhoz, hogy képet kaphassunk egy ilyen döntés lehetséges mozgatórugóiról, ismernünk kell jónéhány tényezőt, amelyek a Ceauşescu-rezsim idején ellehetetlenítették a cigányzenész életét, megfojtották a lélek szabadságát.

Az államvezetés illetékes munkatársai a román folklorisztikai értékek mentése címén furcsa zenei konstrukciót absztraháltak, amelyet Románia hivatalos népzenéjeként aposztrofáltak.

E korlátozásnak köszönhetően a cigányzene évtizedekre leszorult a zenei élet színpadáról: ritmusa, motívumai nem fértek bele a rezsim által diktált, hivatalosított sztenderdbe.

A cigányzenész nem képviselhette hazáját a zenéjével, és nem volt joga más zenét játszani, mint amit az állam előírt neki. A cigányzenész lelkének színe évekre elfakult, hogy aztán az 1989-es forradalmi eseményeket követően megújult, kirobbanó erővel mutathassa meg igazi lényegét.



Giani Lincan: Mi történik, az történik, hogy 1992 óta vagyunk együtt ebben a zenei felállásban, 1992-ben nagyon izgalmas projekttel indítottunk: bátran mondhatom, hogy létrehoztunk egy új zenei stílust – és ezt bármely romániai zenész tanúsíthatja! –, életre hívtunk egy máig aktív és igen nagy népszerűségnek örvendő zenei műfajt.

Az újdonság a különböző zenei stílusok egymáshoz illesztésében, ötvözésében áll, amely játékunk nyomán harmonikus rendszerré áll össze – ma már többen is alkalmazzák mint harmonikus rendszert!

Mit jelent ez? Az autentikus román cigány, jugoszláv, bolgár népzenét, és természetesen a román folklór elemeit ötvözzük egymással, elegyítjük más zenei műfajokkal, mint például a dzsessz vagy a szimfonikus zene, vagy akár a pop bizonyos ágazatai – olyan elemeket keresünk, amelyeket egymásba „forraszthatunk” a játékunk által, de zenénkben nagy szerepet kap az improvizáció is.

"Tehát nyugodt lélekkel mondhatom, hogy nemzetközi cimbalommester, cimbalomtanár vagyok" (Giani Lincan egy németországi dzsesszfesztiválon)


Ezáltal vagyunk stílusteremtők, és nyugodtan mondhatom, hogy pillanatnyilag egyike vagyunk a legmodernebb és legaktívabb cigányzene-együtteseknek Romániában.


Tehát cigányzenének nevezné a zenéjüket?

– Hát a cigányzene... Igen, mondhatjuk, hogy mi vagyunk a cigányzene új generációja. Cigányok vagyunk, nem? Tehát mi vagyunk az újgenerációs cigányzenészek, akiknek kötelességük továbbéltetni az ükapáink örökségét, mindazt az értéket, amely minden cigány családban megőrződött, generációról generációra, mindazt a zenei tudást, amit a szüleink, nagyszüleink ránk örökítettek.

Mindazt a tudást és információt, amit életünk során magunkba szívtunk, mindenazt a zenei tapasztalatot, amellyel nap mint nap szembetaláljuk magunkat – akár csupán azáltal, hogy meghallgatunk egy jó lemezt, megismerünk más zenei műfajokat, és így tovább – , tehát mindezt a tudást a cigányzene szolgálatába kell állítanunk. A legjobbat kell kihoznunk magunkból és mindabból, ami a zene terén szembejön velünk.

Mi mint az új zenei generáció képviselői, újítók vagyunk, modernek, új stílust teremtettünk, de mindezt azért tesszük, hogy a régi elemeket továbbéltetve, a világgal megismertethessük a cigányzenét. Tehát, válaszolva a kérdésére, a mi zenénk modern cigányzene, és igen, magunkat is bátran nevezném modern cigányzenekarnak.

>> egy YouTube videó Giani Lincan koncertjéről >>
>> Lincan és a klasszikus zene >>


Úgy hírlik, hogy Ön zeneakadémiát is végzett...

– Romániában tanultam zenét, a George Enescu Művészeti Iskolában. A zenészek többsége itt kezdi tanulmányait, zsenge korban. Miután elvégeztem ezt az iskolát, elérkeztem abba az életkorba, amikor mindenki megküzd azzal a belső kérdéssel, mi végre van a világon, mi is a dolga ebben a világban. Döntést hoztam: elhagytam Romániát, más országot választottam magamnak élettérül. Hollandiában telepedtem le, ott folytattam a tanulmányaimat.

Egy idő után bizottság elé állhattam a tudásommal, és elnyertem a cimbalommester címet. Tehát nyugodt lélekkel mondhatom, hogy nemzetközi cimbalommester, cimbalomtanár vagyok. Ami azt is jelenti, hogy bármikor jelentkezhetek tanítani bármely zeneiskolában, ha majd úgy döntök.

De pillanatnyilag sokkal inkább érdekel az aktív zenészi életmód, a koncertezés, izgalomban tartanak az új projektek, a cimbalom határainak felkutatása, ha létezik ilyen. Szeretném kihozni a legtöbbet és a legjobbat magamból, a hangszeremből, a csapatomból. A tanulmányoknál maradva, kijelenthető, hogy a zenei képzettségem egyenértékű azzal, amit egy zeneakadémián tehet magáévá az ember – különösképpen az utóbbi öt évben szerzett zenei tapasztalataim fényében mondom ezt.


Eredetileg kitől tanulta a mesterséget, családban, családon kívül?

– Mint ahogy az zenészcsaládban lenni szokott, az első mesterem, mondhatjuk így, az anyai nagyapám volt. Tőle kaptam az első impulzusokat a cimbalommuzsika szeretetére és művelésére. Hatéves koromtól kezdtem el dolgozni a cimbalommal. Később kinőttem a családi keretet, megtanultam mindent, amit nagyapám adhatott nekem. Ő csupán közönséges cimbalmos volt, a tőle szerzett tudással tovább kellett mennem valakihez, aki nagyobb teljesítményt ért el a cimbalomjátékával. Aki még több tudással ruházhatott fel.

Így kerültem el például Toni Iordachehoz, Mitică Ciuciuhoz, és így tovább – s az ő tanácsukra és noszogatásukra kezdtem el a zenei tanulmányaimat,. ahogyan már előbb is említettem, a George Enescu zeneiskolában. Így lettem én cimbalomművész.


Mit mondana a repertoárjukról?

– A repertoárról, amellyel dolgozunk... Hát itt előbb szólnom kell a bélyegekről, pontosabban arról, hogy hosszú ideig a cimbalom csakis zenekarban volt használatos, mint kísérőhangszer. Ma is kísérőhangszer sok zenekarban. De azok által a cimbalomművészek által, akiket én hallgattam, akiktől én tanultam, szólóhangszerré lépett elő. Az ő játékuk által lehetőségem nyílt egyre több tapasztalatot szerezni a hangszerről, így gazdagítanom kellett a repertoárt is, mert az addigit kinőttem, mert a meglévő dalok, műfajok már nem fedték le a tudásomat.

Ahogyan a játékom ebbe a fázisba érkezett, elhagytam Romániát, mert Romániában van egy felső határ a cimbalomjátékban: csupán a folklórra (értsd: hivatalos román népzene – K. K.) és a cigányzenére szorítkoznak, minimális a szóló cimbalomjáték, az improvizációról nem is beszélve.


Mi számít cigányzenének Romániában?

– A cigányzene, azt hiszem, a cigány etnikum létének csúcspontja. A cigányok zenéje magába foglalja a lăutarok zenéjét, amely az őseink cigányzenéje, a legrégebbi cigányzene Romániában, ahogy az a régi könyvekben is fellelhető. A cigányok régen a nagyurak, bojárok, grófok házainál muzsikáltak, így nevezték el őket lăutaroknak (’énekmondók’) . Tehát a lăutar lenne a cigányzenész megfelelő megnevezése napjainkban is, ha ugyanaz lenne a szókincs, mint egykoron.

Mert ugyanúgy a szórakoztatás a zenész dolga manapság is, mint egykoron. Megőrződött ez a kifejezés is, Románia bizonyos régióiban még ma is így nevezik a zenészeket.

De most kanyarodjunk kicsit vissza az előző kérdéshez, a repertoárhoz. Attól a pillanattól kezdve, ahogy a zenéből kellett megélnem, a külföldi közönség kegyeire voltam bízva, minden koncerten be kellett bizonyítanom nekik, hogy jó cimbalmos vagyok – ki kellett bővítenem a repertoárt. Minden alkalommal be kellett bizonyítanom, hogy egyaránt jól tudok hagyományos népzenét, dzsesszt, klasszikus zenét játszani, képes vagyok tökélyre vinni a cimbalom művészetét, és képes vagyok mindezeket saját karakteres projektben ötvözni. Hogy megállom a helyem mint szólócimbalmos.



Így bővült ki a repertoár is: azt kellett bebizonyítanom a játékommal, hogy a cimbalom alkalmas szóló kivitelezésére is, és én alkalmas vagyok arra, hogy e hangszert bármely zenei műfajban megszólaltassam.

A következő projektjeim egyike, hogy olyan klasszikusabb anyagot komponáljak, amelyben két cimbalom verseng, háttérben kamarazenekarral, és ebbe terveim szerint egy magyarországi cimbalomművésznőt hívnék meg... De van egy párhuzamos terv is, amely a most jelenlévő csapattal meg még néhány jeles zenésszel készül, és amelyet szintén a cigányzenének szentelünk.


Mikor ment el Romániából?

– 1996-ban hagytam el az országomat. Kihagyhatatlan volt az alkalom: megnősültem... elvettem egy külföldön élő román lányt. Így együtt döntöttük el, hogy új országban kezdünk új életet.

Amikor Romániáról beszélek, a mai napig fáj bennem valami: mindig így lesz ez, mert ez a hazám. A hazám, ahol születtem, a hazám, ahol valakivé lettem, ahol magamba szívhattam mindazt az információhalmazt, kultúrát, amelyből ma is élek, amelyből a mostani zenémet, játékomat merítem, az erőt a túléléshez és a mindennapi harchoz, amelyet mi, zenészek, mindannyian azért vívunk, hogy amit tanultunk, továbbörökíthessük.


Olykor fellép együttesével Romániában?

– Természetesen, évről évre hazajárok, hogy megmutathassam, amivel gyarapodtam. Nagyon érdekel a román közönség, mivel csak akkor van nyugtom, hogy ha itt is letesztelem egy-egy új projektemet. Ha az ember alkot valami újat, ideális, ha arra a helyre viszi vissza kipróbálni, ahonnan ez a zene ered, ahonnan az ember jön.

Romániába kell visszavinnem ezeket a projekteket mindig, mert itt születtem, mert az összes hozadékom innen való, mert minden idegszálammal ide kötődöm. Csak itt derülhet ki, hogy amit csinálok, annak van-e létjogosultsága, hogy valóban jó-e, ahogy én gondolom. Még ez az információ is csupán innen jöhet. Zeneileg minden itt dől el.

Az otthoni művészek, kollégák, barátok előtt mérettetek meg, és ez az abszolút mérce számomra, mert ezek az emberek értik, amit én csinálok, és akár a puszta véleményükkel is segítik a haladásomat. Ezért is kell mindig hazavinnem minden új műsoromat Romániába.


Az 1989-es változások, ahogy Romániában nevezik, az új demokrácia milyen új perspektívákat hozott a zenészek életébe?

– A legnagyobb öröm, amit a változás a muzsikusoknak hozhatott, a szabadság volt. Nagyobb lett a zenész szabadsága, megszűnt a kontroll. Mindenki szabadon kifejezheti magát, zenében, szóban egyaránt, amit csak a szíve kíván. Nemcsak a szólás szabadságát hozta a demokrácia, de a zene szólásának szabadságát is. De más értelemben nemigen változott semmi, nem mondhatnám, hogy különösebben javult volna szociálisan a zenészek helyzete. Rendkívül súlyos a helyzetben vagyunk mi, romániai zenészek.

Lincan és a hangszere (forrás: www.lincan.nl)Lincan és a hangszere (forrás: www.lincan.nl)


Zenei stílusok terén hozott újat a változás, általában a zenészek nem nyitottak új stílusok felé?

– Nem, nem! Több szabadságuk van abban az értelemben, hogy könnyebben átvisznek egy-egy projektet, könnyebben színpadra állhatnak a műsorukkal... Annakelőtte, a Ceauşescu-időkben, a kommunizmus idejében nagyon erős volt a cenzúra. Ma nagy a szabadság: bármit eljátszhatsz, amit csak éppen akarsz, amit csak éppen kitalálsz, és az énekesek is bármit, bármilyen szöveget elénekelhetnek, ha érthető, mit akarok ezzel mondani.

De főleg magunkról, hangszeresekről beszélek, bármilyen zenei műfajhoz hozzányúlhatunk, már nincs megkötve a kezünk, vége a cenzúrának. Szabadság van ebben a doméniumban. Amikor a rendszer súlyosságára hivatkozom, akkor teljesen másról beszélek: arról, hogy a zenészek szociálisan nem támogatottak. Ami nagy gond – de legalább a többi rendben van.


Mit nevezne autentikus zenének?

– Autentikus zene! Hát, az autentikus zene... kezdjük csak a lăutarok zenéjénél, ha már az ismertebb cigányzenénél tartunk.Van néhány dal a cigányzenében, amelyek máig tisztán megőrződtek, és amelyek soha, de soha nem fognak deformálódni, sosem fognak elfelejtődni, amelyek valóságos himnuszai a mi cigányzenénknek. Ilyen, hogy csak egyetlen példát említsek, a Stinge, Doamne, stelele (Oltsd el, Uram, a csillagokat) . Ez csak egy példa, de sok, nagyon sok ilyen dal van, amely meghatároz bennünket, cigányokat, amely a lelkünk színét mutatja meg.


Mi a véleménye a modern manele-irányzatról?

A manele, a mai manele – hát úgy tűnik, Romániában ma a legmodernebb zeneként könyvelik el. Ez az igazság! Ezt nem mi, zenészek szavaztuk meg, ez a közönség választása volt. Mert ha zenei értelemben beszélhetünk szabadságról manapság, akkor a közönség szabadságáról is szólnunk kell: a közönség gazdagabb lett a szabad választás jogával.

Hogy visszatérjek, és megerősítsem az előbb elmondottakat, visszaemlékszem itt a kommunista idők zenei cenzúrájára. 45 évig csak népzenében lehetett részünk, nagyon keskeny mezsgyén mozgott a zene, szigorú motívumok diktáltak, hogy ne térhessünk el játékunkban a nemzeti motívumkincstől. Tilos volt olyan más zenei műfajokhoz nyúlni, tilos volt más népek zenei motívumaiból kölcsönözni, és ez a tiltás különösen érvényes volt a keleti zenei motívumokra.

És akkor mi történik ’89 után, kitör a szabadság, a zenészek valami újat akarnak csinálni, egyből az orientális zenéhez nyúlnak, újszerű motívumokból építkeznek. Így terjedhetett el a manele műfaja ilyen mértékben. Igaz, a cigányság bizonyos részét képviseli ez a zene, sokan ebből élnek, és meg kell jegyeznem, hogy rendkívül kifizetődő ilyen zenét játszani, mert nagyon populáris, nagy divatja van; de ez a zene nem képviselheti a cigányságot, amikor cigányzenéről beszélünk.

Keleti zene, amit Romániában éppen manelenak hívnak, ez az ügyeletes keleti zene nálunk. De ahogy átlépjük a határt, onnan már nem manele, hanem csupán orientális dallam. Miért orientális? Mert a ritmusa a keleti ritmusok közül való. Ez egyébként inkább tánczene. Mi európaiak, de még inkább balkániak az amerikai mintát utánozzuk a zenében. Úgy értem, a hip-hopban, popban, egyéb populáris műfajokban az amerikai stílus köszön vissza, az amerikai imázs, hogy úgy mondjam.

A manele esetében is valami ilyesmi történik: keleti ritmusokból és az amerikai életminták utánzásával igyekszünk valami újat felépíteni, mármint Romániában. Így jöhetett létre ez az új irányzat, amely a napjainkban divatos videoklipekkel teljesedett ki. Zene keletről, imázs Amerikából – de nagyon nagy divatja van ennek a zenének, még akkor is, ha minket, a jelenlevő cigányzenészeket nem érintett meg egyáltalán.

És Romániában is vége szakad majd ennek a divatnak szerintem, mert az a generáció, amely a manelét élteti, egyszerűen kinövi majd ezt a zenét. 25, na mondjuk, 30 éves koráig hallgatja az ifjúság, de mi van azután? 30 év felett, mondjuk, 35 évesen az ember már másra vágyik, más műfajokat kezd átérezni, kifinomultabb lesz a zenei ízlése, változnak a befogadási szokásai: elmegy egy nyugodtabb, csendesebb zene irányába.

Ezzel szemben a manele nyugtalanabb tánczene, amelyet mi is elfogadunk, és része a mi életünknek is, olyan értelemben, hogy ha például bulit szervezünk, akkor mi is erre táncolunk… jó látni, ahogy a nők, a feleséged vagy barátnőd erre a zenére táncol. De csak ilyenkor látjuk szívesen ezt a műfajt. Mi, általánosságban a lăutarok, megőrizzük a cigányzene hitelességét, tisztaságát, a hagyományos cigánybanda-felállást – a szórakozásban is, nagyobb eseményekkor is, mint például a lakodalom, keresztelő stb. Mi az autentikus zene hívei vagyunk. Megőrizzük magunkat ennek. A manele nem érint meg tehát, csupán információs eszköz számunkra.


A családjában játszik valaki manelét?

– Persze, a húgom, Gina, aki ma fellép velem, ő például ezt a műfajt is énekli. A manelét előzőleg törökösnek hívták, és joggal. Így hívtuk mi, zenészek, mert Romániának azon részeiből szüremlettek át ezek a dallamok, ez a ritmus, amely Törökország felé esik, Konstanca és környékéről – tehát ez a manele tűzfészke, hogy úgy mondjam, innen indult útjára az a zenei információ, ami a keleti ritmusokat hozta be a zenébe.

Arrafelé játszanak ilyesfajta törökös zenét, rengeteg a török, keverednek a románokkal, s aztán a török-román lakodalmakból egyre közelebb és közelebb jött a törökös zene Bukaresthez, s így érkezett el hozzánk, a lăutarokhoz is, így mi is átvettük és használjuk a törökös dallamkincset.


Elképzelése szerint a gyerekei folytatni fogják a muzsikusmesterséget?

– Kötelességünk átadni a gyerekeinknek azt a tudást, azt a mesterséget, amit mi ismerünk. Ha lehetséges – ez azt jelenti, ha a gyerek tehetséges, érdeklődik a zene iránt, zenész akar lenni, akkor megteremtjük számára a feltételeket, hogy azt tanulhasson, amit szeret. Beleszületik a zene szeretetébe, automatikusan a rendelkezésére áll egy csomó információ a zenészcsaládban – de neki kell eldöntenie, hogy ezt akarja vagy sem.

Általában a gyerek 10-15 éves korára már képes eldönteni, hogy ezt akarja-e. Mi, a szülők, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerek képes a zenére, hogy tehetséges, a döntésében csupán támogathatjuk azzal, hogy szívvel-lélekkel adunk át neki mindent, a legjobb tudásunk szerint. Abszolút mindent. De sosem erőltetünk semmit. A gyerek a saját döntését követi, soha, soha nem lehet valakit arra erőltetni, hogy zenét tanuljon.


Kit nevezne jó muzsikusnak? Muzsikus (muzicant) és zeneművész (muzician) között van-e különbség?

– Egy muzsikusnak sokkal szélesebb a látóköre a stílusokat illetően, többféle műfajban képes jó teljesítményt nyújtani, mint példaul a cigányzenében is; többfélét kell tudnia eljátszani, mint a zeneművésznek... a muzsikus tehát valamivel tehetségesebb. Azért, mert szabad. Övé a választás szabadsága, senki sem erőltet rá semmit a játékára.

A zeneművész munkája viszont sokkal korlátozottabb, zártabb, hogy úgy mondjam. Megy a saját útján, de arról nem térhet le se jobbra, se balra – az ő célja kiváló teljesítményt nyújtani egy adott zenei műfajban, a klasszikus zenében. Tehát a zeneművész az a hangszeres, aki mindig csak a klasszikus zenével törődik, de ebben a műfajban mindig hoznia kell a formáját, mindig kiválót kell alakítania.

A muzsikus viszont az a fajta zenész, akinek lényegesen több választási szabadsága van, áthághat műfaji határokat is, ha úgy tetszik neki, viszont a játéka nem olyan tökéletes, mint a zeneművészé. Azaz, helyesbítek: tökélyre vihet egy műfajt, de mindegyiket nem. És nagyon, de nagyon kevés olyan kivétel van, amikor egy muzsikus minden műfajban egyformán kiváló teljesítményt nyújt.

Nagyon kevés, hiába is a sok próbálkozás, ezt szinte lehetetlen megvalósítani. Lehetetlen. Lehetelen egyszerre kiváló dzsesszmuzsikusnak lenni, és utána kiváló lăutarnak is… egyszerűen kivitelezhetetlen. Amit megvalósíthatsz: hogy jól játszd a dzsesszt, s légy jó lăutar, a cigányzenét is tudd eljátszani, tehát légy jó muzsikus, hogy a repertoárod legyen elfogadható, s általában nyújts jó teljesítményt.


Ön melyik a kettő közül?

– Én azt hiszem, azt mondanám, hogy inkább az vagyok, aki a közönséget szolgálja... tehát muzsikus. Miért? Főleg egy ilyen fesztiválon, mint ez a Sziget, én inkább muzsikus vagyok, az a célom, hogy a közönséget szórakoztassam. Nekem többféle műfajban kell itt zenélni, mert el kell fogadtatnom magam a teremben jelenlevőkkel.

És a teremben magyarok éppúgy lesznek majd, mint amerikaiak, vagy németek, és mindenféle ember lesz itt, jönnek mindenfelől – tehát nekünk, muzsikusoknak, sokféle ízlést kell összebékítenünk, hogy mindenki kedvére legyünk. És mindezek mellett meg kell őriznünk a cigányzene hitelességét a játékunkban, a lăutar hagyományhoz is hűnek kell lennünk.

De van bennem egy zeneművész is – voltak olyan koncertjeim is, ahol szimfonikus zenekarral játszottam, de ott a partitúra határozza meg a játékodat, nincsen semmi szabadságod, tiszteletben kell tartanod minden előírást, hogy életre hívhass egy olyan hangot, amelyet már 3-400 évvel előtted, vagy akár 500 éve leírtak. De én most itt muzsikusi minőségemben vagyok jelen.

____________________

Valóban elszórakoztatja a közönséget, ahogy megígérte, negyedmagával. Még akkor is, ha a koncertet kissé megtöri az a számomra karitatívnak tűnő gesztus, amellyel Giani Lincan „beemeli” húgát ebbe a produkcióba.

Félreértés ne essék: Gina Lincan remekül énekel, hátborzongatóan jó hangja van, és hozza mindazt, amit a műfaj, a békebeli mulatós zene, az oroszos cigány dallamok megkívánnak. Csak a műfaji töréshatárral van gondom, a műfajok nem egy darabon belül váltakoznak, hanem a koncert folyamatában következik be törés – olyan keresett intermezzo ez, amely megtöri a műsor egységét, azt a homogenitást, amit a banda többi része hoz virtuozitásával, improvizatív géniuszával.

Így nincs csúcspont, de a hangulat mégis tetőfokon: intellektuális élmény egy fülledt dzsessz-betétben ráismerni egy-egy közkedvelt román cigány dallamra, és csodálatra méltó, ahogy az argentín tangó ritmusa észrevétlenül Bukarest-környéki lăutar zenévé alakul, vagy a szigorúan pattogó, 7/8-ados ritmusú geampara Gershwin-betétté szelídül. Olyan természetességgel, mintha történetileg mindig egymás zenei következményei lettek volna: ha az ember Giani Lincan bandáját hallgatja, felmerül benne, hogy a zenei nyelvnek is lehetett egykor bábele.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS