2019. október 22. keddElőd
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi a jó a nyár lemezterméséből?

Halász Imre 2007. szeptember 20. 09:30, utolsó frissítés: 2007. szeptember 19. 18:13

A Public Enemy, a Yeah Yeah Yeahs, az M.I.A és Kate Nash új diszkjei, avagy lehetséges menekülőutak a fesztiválszezon zajmasszájából a kényelmes #b#szobarockerség#/b#be.





Lassan az utolsó sárdarabok is leválnak Teva szandáljainkról, így mostantól kénytelen-kelletlen a négy fal magányában kell megemésztenünk a könnyűzene legújabb produktumait. Kezdésként öt pótolnivaló nyári lemez:


ST. VINCENT: Marry Me
Beggars Banquet, 2007.





>> St. Vincent oldala a MySpace-n >>


A művésznév mögött rejlő Annie Clark 25 éves kora ellenére igazán imponáló zenei múlttal rendelkezik: a The Polyphonic Spree ezévi The Fragile Army lemezén például egyaránt gitározott és énekelt, turnézott már a világ első folk szupersztárjával, Sufjan Stevensszel is, ráadásul tagja volt a londoni Barbicanhoz és a no-wave-hez egyaránt köthető Glenn Branca 100 gitárra írt szimfóniájának.

Igazán tájékozott csaj, például a blogjából az derül ki, hogy egyaránt érdeklődik Iggy Pop, Patrick Wolf vagy éppen a metaverzum iránt is. A nemrég a Pitchforknak adott interjúban pedig legújabb, biodízellel működő furgonjáról regél .

Nem egy üresfejű, elveszett huszonéves nagyvárosi lánnyal van tehát dolgunk: dalaiban a leginkább Regina Spektorhoz vagy a Feisthez hasonló, lányos zavar ijesztő hangszeres tudással párosul: a Your Lips are Red például itt-ott Deerhoof-szerűen atonális, a Jesus Saves I Spend vagy a Paris is Burning furcsa ritmikai megoldásai zeneileg


egyértelműen a konkurens mezőny fölé helyezik.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy rideg, a mienknél mindig szebb és nagyobb almákat rágcsáló konzis csajjal van dolgunk: a Now, Now-nál kedvesebben és szívhez szólóbban nem is kényszeríthetne minket bűnbánatra: „You don't mean that say you're sorry”, hangzik el milliószor.

Vagy ott van a nevét a világ jelenleg legviccesebbnek tartott sitcomjából, az Arrested Development-ből kölcsönző címadó dal, mely visszautasíthatatlanul könyörög a jeggyűrűért. De a lemez legfőbb érdeme ez a köztes hangulat: egyszerre kapunk itt kávéházi könnyedséggel fülbemászó dalokat (aki a Human Racingen nem mosolyogja el magát vagy nem könnyezi meg a Landminest, azt hamarosan elnyeli a metaverzum!) és összetett hangszerelésben tobzódó, kvázi komolyzenei felhangokkal bíró szerzeményeket.

Nem kis teljesítmény ez egy olyan hölgytől, akit mindezidáig a H&M-es leárazás elmulasztásánál nagyobb megrázkódtatás nemigen érhetett. Hölgyeknek bátran ajánlott magányos vonatozáshoz, buszozáshoz. Csak nehogy elfelejtsetek leszállni.

Értékelés egytől tízig: 8,4


YEAH YEAH YEAHS: Is Is
Interscope/Polydor, 2007.



>> a Yeah Yeah Yeahs a MySpace-n >>


A hozzám képest – minden valószínűség szerint – nagyobb tesztoszteron-értékkel megáldott férfiismerőseimet gyakorlatilag a világból ki tudnám kergetni a Yeah Yeah Yeahs zenéjével, és főként a rockistennő, Karen O visongásaival. Ebben az esetben viszont teljesen biztos vagyok abban, hogy nem az én készülékemben van a gond: a 2003-as Fever to Tell (összes apró hibája ellenére) minden bizonnyal ott lesz az évtized tíz legfontosabb lemeze közt.

Az azóta minden valamire való rockdiszkóban agyonjátszott Date with the Night például pontosan az a fajta zene, ami miatt tucatjával alakulnak zenekarok, annak reményében, hogy életükben valaha is sikerül majd egyetlen egy olyan dalt összekaparniuk, ami megközelítőleg van olyan jó, mint ez. Vagy a Pin. Vagy a lemez kétségtelenül legszebb dala, a Maps. És még sorolhatnám.

Bár az együttes népszerűségét valóban a garázsrock-revivalnak, a latexes pózoknak és annak az egyszerű ténynek köszönheti, hogy a Strokes New Yorkjában jött létre, Karen O-nál egyszerre mocskosabban és szexibben talán még Debbie Harry (Blondie) rossz útra tért mostohatestvére sem tudta volna az art punk feminista ikonját ilyen tökéletesen megformálni. Míg a Fever to Tell eme csodás, utánozhatatan pózokkal, Nick Zinner vokálnak behódoló éteri gitárjával és Brian Chase gyomorszaggató dobolásával volt tele, addig a 2006-os Show Your Bones


az érettnek látszani akarás klasszikus esete lett.

Bár remek dalszerzői erényeket vonultatott fel (gondolok itt a megasláger Gold Lionra, a poposabb Turn Into-ra, vagy éppen a Cheated Hearts vidámabb hangnemére), az összhatás mégis lényegesen elődje árnyékában maradt: hiányzott belőle a polgárpukkasztás szándéka, akusztikus gitárjaival magához képest egyszerre volt túlságosan kimért (The Sweets) és játékos (Honeybear).

Ezt a hiányérzetet hivatott most némileg pótolni a nemrég megjelent Is Is kislemez. A Fever to Tell és a Show Your Bones megjelenése között íródott dalok állítólag egy nagyon zaklatott időszakot dokumentálnak, mégis pont azt a hangulatot kapjuk itt meg, amikor még ott volt az első lemez által érzett bizonyításvágy, de a rájuk nehezedő nyomást még nem könnyedebb hangvételű popdalok megírásában próbálták feldoldani.

Ha létezne YYYs paródia, akkor az valahogy úgy hangzana, mint a kezdő Rockers to Swallow: a tört ritmus, Karen O érthetetlen halandzsázása, az agyontorzított gitár mind-mind jellemző vonások. A Show Your Bones hangulatát idéző Down Boya kezdőszám szorításán remekül lazító popdal, lassú menetelése picit a Phenomenara emlékeztet.

A Kiss Kiss ott van az év legjobb számai között, itt újra el kellene mondanunk, hogy ilyen dalok hatására reciklálja magát a rockzene, de ezt most itt nem írjuk le újra, inkább csak annyit, hogy a szám középrészéért érdemes egyáltalán zenét hallgatni.

A címadó dal szövegének mitológiai ihletettsége csodás összhangban van a gitárhangzás kissé egzotikus tónusával. A 10 x 10 a Maps megkeseredett párdarabja, talán a lemez zárásaként az Is Is jobban hatott volna.

Érdekes dokumentum ez a kislemez, gyakorlatilag a Show Your Bones kulisszái mögé nyerünk betekintést általa: itt sokkal kendőzetlenebbül kapjuk meg azt az érzelmi válságot, ami a 2006-os lemezen oly bölcsen és cizelláltan lett maszk mögé rejtve.

7,9


MIDNIGHT JUGGERNAUTS: Dystopia
Siberia/Inertia, 2007.



>> A Midnight Juggernauts a MySpace-n >>


Már most előre borítékolható az évvégi zenekritikusi mantra, mely szerint 2007-ben a független zene újabb nagy tánczenei “coming-out” fázishoz érkezett: mostanra vált ugyanis a remix-vadász indie-bloggerek körében – a répanadrág és a neonpóló mellett –kötelező kellékké a diszkó atyjaként tisztelt Giorgio Moroder, vagy akár az 1977-es Supernature-t jegyző Cerrone-diszkográfia beható ismerete.

Igen zavarbaejtő zenei jelenség ez, hiszen például a svéd, ismeretlenségbe burkolózó Sally Shapiro 2006-os, Disco Romance című lemeze remek prekoncepciókat leépítő hatással bír. Vagy ott van az igen nagy tekintélyű Pitchfork zenei szaklap által hónapokig főoldalon hozott After Dark válogatás, mely talán


a legmeggyőzőbb érv az italodisco-revival létjogosultsága mellett.

Olyan időket élünk tehát, amiben a Sláger Rádión felhangzó Space Magic Flyja hirtelen kortárszeneileg releváns produktum lett. Olyan időket, amiben mindenféle összekacsintás nélkül kijelenthető, hogy annál menőbb dolog a világon nincs, mint amikor Sonny Crockett fehér Ferrari Testarossajában Jan Hammer szintifutamaira hasít bele az éjszakába (a francia electro üdvöskéje, Kavinsky idei 1986 című kislemezének borítója talán mindennél többet elmond).

A Simian Mobile Discóval erre az évre megkaptuk már a new rave techno átiratát (lásd júniusi lemezkritikánkat!), a Justice pedig pontosan tíz évvel a Daft Punk robbanása után újra megmutatta, hogy a franciák elektronikus zenéjüket az utóbbi tíz évben gyakorlatilag


a divattal egyenrangú exportcikké fejlesztették.

Mostani témánk, a legfontosabb effektként a progrockot diszkóval vegyítő Electric Light Orchestrat fémjelző ausztrál trió, a Midnight Juggernauts lehet viszont a már említett diszkó vonal ezévi dance-rock inkarnációja.

És valóban, az együttes nem sokat tesz annak érdekében, hogy kikerülje a világ talán leghülyébb stílusmeghatározását: indie-prog-dance, hangzik a verdikt egyes kritikákban. Mi azért maradjunk inkább az egészséges képzavaroknál: olyan ez a zene, mintha a Klaxons a Xanadu díszletei között egy ‘70-es évekbeli progrock operát próbálna táncolhatóvá tenni.

A hatnapos borosta és az álzsíros haj sajátos keveréke ez a spacedisco intergalaktikus ömlengéseivel, mert míg a Justice idei lemeze gyakorlatilag egy noise performansz volt, Sophie Marceau házibuliján előadva, addig a Dystopia sokkal lágyabban és dallamosabban (könnyen juthat eszünkbe az Air zenei világa) kalauzol a ‘80-as évek eleji sci-fik camp világába.

Az Ending of an Era, a Justice által 2006 legjobb szerzeményének tartott Into the Galaxy és a Shadows zseniális hármas nyitánya már önmagában elvinné a lemezt. Az egész lemezt csodásan beburkoló Vincent Juggernaut hangja (mely leginkább egy nyolcvanas évek közepi kivénhedt diszkó-stricit idéz) a Tombstone-ban a vocoder áldozatává lesz: ez az egyetlen olyan pillanat, ahol elbizonytalanodhatunk a lemez érdemeit illetően.

Ott van viszont az album nyugvópontja, a poposabb Dystopia, mely egy az egyben Air. Vagy a Road to Recovery és a Nine Lives már-már Modern Talkingos döngölései, valamint a rockosabb So Many Frequencies néhol Klaxons-szerű dob-basszus (annak nem melegítőfelsős értelmében vett) elemisége.

Ha továbbra is ilyen élvezhetően ellensúlyozgatnak Jean-Michel Jarre és Keith Moon között (tessék megfigyelni, mikre képes a dobos, Daniel Stricker, alias “Thunderfist”), akkor ebből második próbálkozásra, egy teljesen váratlan extra hozzávalóval (mondjuk metál!) valami nagyon-nagy dolog sülhet ki. És hogy valami rosszat is vegyítsünk mondandónkba: hozzájuk fűződik Plastic Bertrand örökbecsű Ca Plane pour Moi-jának talán létező legrosszabb feldolgozása.

8,2


KATE NASH: Made of Bricks
Fiction, 2007.



>> Kate Nash a MySpace-n >>


A londoni illetőségű, félig ír származású Kate Nash szemtelenül fiatal színfoltja a kortárs brit zenei közegnek.

A mindössze húsz éves dalszerző Foundations című slágere viszonylag rövid idő alatt minden Ikea-bútoros, macival alvó, megjátszottan „pasiellenes” monogám csaj himnusza lett: amikor a fickó megkapja, hogy „I'd rather be with your friends mate 'cause they are much fitter", akkor a 'fitter' leírhatatlanul ízes megformálásánál talán még maga Steve McQueen is megmosolygná ezt a rettentő szexi, kislányos sértődöttséget. Remekül bánik tehát a nyelvvel, viszonylag egyedi megszólalása pedig simán a UK Top 40 mezőnye fölé helyezi.

A lemez viszont sajnos nyomába sem ér ennek a rettentő fülbemászó dalnak. Ráadásul teljesen nyilvánvaló, hogy a kislemez sikerén felbuzdult, siettetett megjelenés sem tett jót a végeredménynek: néhol rendkívül összecsapott dalstruktúrákkal és éretlen szövegekkel van dolgunk.


Húszévesen ne énekeljünk már

Dickheadekről, ne adjunk olyan számcímeket, hogy Shit Song, meg ne legyünk már ilyen indokolatlanul enerváltak, csak azért, mert ebben a korban ez akár „polgárpukkasztó” is lehet: a férfitársadalom talán nem szolgált rá arra a hatalmas keserűségre, ami itt ebből a minden bizonnyal hatalmas tapasztalattal rendelkező csajból kibuggyan.

A lemezen ráadásul zavaróan sok a töltelékdal (a We Get On és a Mariella egészében ötlettelenek), a Mouthwash és a Skeleton Song soha nem akarnak véget érni. Mindez pedig csak azért zavaró, mert ez a zongorán nevelkedett lány helyenként remek dalszerzőnek bizonyul. Én nagyon remélem, hogy az elkövetkező években a szemünk láttára fog vérbeli nővé és ezáltal komolyan vehető előadóvá érnie. Kár lenne egy ilyen fantasztikus hangért.

6,0


PUBLIC ENEMY: How You Sell Soul to a Soulless People Who Sold Their Soul?
SlamJamz/Redeye, 2007.



>> a Public Enemy a MySpace-n >>


Teljesen őszinte leszek: a rapről talán még a fúziós jazzrocknál is kevesebb ismerettel rendelkezem. Azt viszont biztosan tudom, hogy a Public Enemy (PE) három legfontosabb lemeze, az 1988-as Don’t Believe the Hype-pal taroló It Takes a Nation of Millions to Hold Us Back; valamint a ’90-es Fear of a Black Planet – melyen ugye ott volt az együttes himnusza, a Fight the Power – és a ’91-es Apocalypse 91... The Enemy Strikes Black talán a legtöbbet tették a hip-hop komolyan vehetőségéért.

Grandmaster Flash gettó-funkja és Run D.M.C.-ék rockosabb hangvétele után a hip-hopot csodás zenei kavalkáddá változtató Public Enemy lett a ’80-as évek végén a feketék legfontosabb zenei szócsöve.

A hip-hop hirtelen egyszerre vált komolyan vehető társadalmi fegyverré (a PE mindaddig példátlan módon volt politikailag öntudatos) és zeneileg is volt annyira összetett (ugye mindenkinek ott visít még a fülében az a lökött trombita?), hogy példának okáért Chuck D meghívást kapjon a Sonic Youth 1990-es Goo lemezének Kool Thing című slágerébe.


Amiért 2007-ben érdemes még a PE-vel bajlódni,

az leginkább az intellektuális fölényben és abban az extra érzelmi töltetben rejlik: míg Chuck D és Flavor Flav Martin Luther King „Van egy álmom…”-jának olvasása közben fakeretes színes tévén Bulls-Knicks meccseket nézett, addig egy mai rapper egy ezer négyzetméteres ingatlan kellős közepén három méter átlójú plazmatévén videójátékokba merülve mereng a feszített víztükör létén.

Nekik elhiszem, hogy ez még mindig a harcról szól (aminek az ideológiai bázisát persze okoskodással nagyon könnyen ki lehetne kezdeni), és a legfontosabb, hogy ezt zeneileg is élvezhetően csinálják.

A túlzottan sötét tónusú anti-gangsta kirohanást, a Sex Drugs and Violence-t és az apokaliptikus víziójú Eve of Destructiont leszámítva ez megint egy hangmintákban (Can You Hear Me Now), koszos metálriffekben (Black is Back, Frankenstar) soulban és funkban (Escapism) tobzódó lemez.

Csodásan egyensúlyozgatnak az évszámok között is: míg a Head Wide Shut vagy a belassultabb See Something Say Something tényleg olyan, mintha ’89-et írnánk, az American Gangster-en vagy a The Enemy Battle Hymn of the Publicon nyilvánvaló a kortárs trendekhez illeszkedés. Mégis, ez nem egy az épp a napokban lemezt megjelentető 50 Cent és Kanye West árnyékában megbújó nosztalgiaalbum: az erkölcsi fölény teljesen értelmetlenné teszi az összehasonlítást.

Talán az egyszerre tökös és olyan összetéveszthetetlenül Public Enemy-sen szívfacsaró (emlékeztek még a He Got Game-re?) Harder than you think szövegénél nem is lehetne jobban összefoglalni a lemez lényegét: “So don’t mind me if I repeat myself / These simple rhymes be good for your health / To keep them crime rhymes on the shelf” .

7,9

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS