Mondd el, mit tettél szeptember 11-én!
szerk. 2007. szeptember 11. 14:46, utolsó frissítés: 14:25Megszakították a Fiatal és nyugtalan közvetítését, a csapos többszöri felszólításra sem szolgálja fel az áfonyapálinkát, a kelet-európai vendégmunkástól pedig megkérdi munkatársa: milyen vallású.
Nehéz lenne tagadni a 2001. szeptember 11-i események globális hatását: Emlékszilánkok minden idők legmediatizáltabb terrortámadásáról, határok nélkül.
Mr Green
Leomlott a World Trade Center – költöget barátnőm. Én épp szabadnapos vagyok, Nevadában dolgozunk, és mivel két állásom van, a lehető leglehetetlenebb időbeosztással, az összes szabad percem alvással töltöm. Kábán válaszolok: ugye viccelsz. - Nem, ez komoly, ezért küldtek haza a kaszinóból, hatalmas kapkodás van, senki nem tudja, mi lesz most.
Másnap bemegyek dolgozni – tudni kell, hogy egy hatalmas kaszinóban dolgozunk a Colorado folyó partján, ami annyira jól megy, hogy akkor is foglalt a szobák 97 százaléka, ha épp pangás van – csúcsidőben ez simán felmegy 105-110 százalékra. Hogy honnan kerül elő a fennmaradó 5-10 százaléknyi szoba, ne kérdezzétek, nem tudom.
15 percbe telik, míg eljut ember a buszmegállótól a kaszinó bejáratáig a hatalmas és mindig zsúfolt parkolóban – nos ez a végeláthatatlan, yachtokkal és motorcsónakokkal teli parkoló egy nap alatt a harmadára csappant. A regisztrációnál végeláthatatlan sor, mindenki azt várja, hogy hazamehessen, tulajdonképpen csak az marad még, aki repülővel jött, és a felszállási tilalom miatt arra kényszerült, hogy maradjon még pár napig.
A kaszinóban, ahol a legutolsó ajtógombig minden arra van kitalálva, hogy kellemes időtöltésben részesüljenek a vendégek, senki nem szórakozik. Síri csend, a játékautomaták nem csörögnek, mindenki a tévét bámulja. Az alagsorban, a személyzeti büfében is a CNN megy orrba-szájba, a kollégák úgy esznek, hogy le nem veszik a szemüket a WTC-közvetítésről.
A „fehér” munkatársak arcán megdöbbenés – a mexikóiak és feketék viszont szándékosan hátat fordítanak a televíziónak, és békésen verik a blattot. (A kaszinóban működött bizonyosfajta diszkrimináció: a világosabb bőrű, “jobb megjelenésű” embereket „front of house” munkakörökbe alkalmazták, tehát ők kerültek kapcsolatba a vendégekkel, míg a “hátrányosabb megjelenésűeket”, akik rendszerint mexikóiak voltak, konyhára és ilyen-olyan háttérmunkákra fogták.)
Az alsó szomszédék két Kalasnyikovot vettek „Mi megvédjük Amerikát!” felkiáltással. A békés, ötvenéves felszolgálónő a büfében hirtelen gyanakodva tekint ránk és vallásunkat firtatja, meg azt, hogy Románia Afganisztánhoz képest merre van. Megnyugtatjuk: nagyon távol. „Huhh, tudtam, hogy kedves emberek vagytok” - válaszol mosolyogva.
Egy kedves kolléganőnk katonafiát Afganisztánba küldik: az anyja aggódik érte, de büszkén mondja, hogy a bombázás jogos, ennek így kell lennie: „ők megöltek amerikaiakat, mi megölünk tízszer annyi tálibot”. Kipirult arccal nézi, amint egy lézer-irányítású bomba becsapódik.
Ms Pink
Esős, depressziós idő volt, akárcsak ma. Reggel nyolcra mentem sofőrvizsgázni, ahol a hidegben, szemerkélő esőben, ködben órákat várattak. Végül csak beértem a terembe, elég nehéz tesztet kaptam, de úgy éreztem, nem vághatnak el. Eredményhirdetéskor kiderült, 21 pontot kaptam elméletből, még egy kellett volna, hogy mehessek a vezetési vizsgára. Az a hír járta – egyik ismerősöm felügyelő volt – hogy aznap a rendőrök nem egy esetben fordítva tették rá a javítási rácsot a tesztekre, és emiatt többeket elvágtak, meg amúgy is felületesen javítottak.
Szomorúan hazabaktattam, leültünk apuval nézni a Fiatal és nyugtalant, apunak az ebéd utáni szieszta-sorozatát. Közben panaszáradattal untattam édes szülémet, fellebezni akartam, de ő lebeszélt róla: úgyis mindig a rendőröknek van igaza, és ha sokat akadékoskodom, megnézhetem, mikor engednek át legközelebb. A sorozat közben olvastuk a szalaghíreket, aztán megszakították a film vetítését, aminek nem nagyon örültünk.
Láttam, hogy belemegy a gép a felhőkarcolóba, de nem nagyon értettem, mi van. Nem tűnt valóságosnak az egész. Távol van, nem érdekel. Amúgy is olyan rossz idő van, rossz a kedvem is, miért kell nekem ilyen katasztrófákat nézni. Akkor kezdtem rádöbbeni, hogy ez nem vicc, amikor összedőlt az egyik torony és kis idő múlva a második is. Néhány évvel később jártam a helyszínen. Akkor az egykori „távoli” hír egyszeriben közeli lett, és majdnem sírni kezdtem a drótkerítéssel körbevett kopár tér láttán, illetve a halottak névsorán. Egy önjelölt próféta prédikált.
Ms Orange
A hegyekben buliztunk éppen, tévé ugyan volt, de épp kirándultunk, pontosabban leugrottunk borvízért a főútig. Visszafele jövet a kocsma mellett eszembe jutott, ebben a nyirkos időben de jól esne egy deci áfonyapálinka. A többiek kint vártak, bementem, mindenki a tévét bámulta. Háttal a képernyőnek rendeltem a pultnál, és egyre idegesebb lettem, mert a csapos meg se pirulázta, egyre csak bámulta a tévét. Megfordultam, na jó, valami katasztrófafilm, a csávó nagyon unatkozhat, ha ez a stílus az erdő közepén bejön neki, pedig a borzongás iránti vágyát egy éjjeli medvenéző sétával is ki tudná elégíteni. Ingerülten rászólok hát, hogy adja már a pálinkámat – soha nem fogom elfelejteni azt a megsemmisítő tekintetet, amit az amerikai nép szenvedése iránti érzéketlenségemért kaptam.
Mr Black
Arra ébredek az altatásból, hogy cseng a telefonom. Néhány órája vagyok túl egy komoly, négy órás térdműtéten, egyelőre nem érzek semmit derékon alul, de a karomat már tudom mozgatni, erőlködés nélkül elérem a mobilt, amit valaki az ágyamra tett. Sikerül kipréselnem egy hallót, és már jön is az információfolyam: ledőlt a WTC, lángokban áll a Pentagon... Kérlek, ne most meséld el az Independence Dayt, nem vagyok olyan állapotban, hogy ez most érdekelni tudjon – kérem barátomat, aki elfelejtette, hogy épp műtét után vagyok, és már forog velem minden, mire kimondja: ez nem film, ez a valóság.
A kórház zárt világában csak másnap reggel értem meg, mi történt, amikor anyukám felhozza az újságokat. Még a sportlapok címoldalán is ez van, én meg átaludtam az egészet.
Ms White
Távirányítót kapcsolgattam, de nem találtam semmiféle figyelemreméltót a csatornákon. Visszadugtam az orrom valamelyik Németh László-kötetbe. A háttérben egyik híradó sugárzott, mintegy alapzajként. Majd egyszer csak ez is megszűnt. „Vajon miért?” - merült fel bennem a kérdés kis idő elteltével, mikor már felfigyeltem a feszült csendre. Néhányszor elhangzott a bemondó elcsukló hangja. A tévé képernyőjén füstölgő toronyépület. Továbbkapcsolva minden másik adón ugyanaz az átvett BBC sugározta anyag, egyetlen különbség az eseményeket kommentáló újságíró hangja és a grafika. Továbbá döbbenet, zavar és időnként jelentkező kínos csend.
Ms Red
Családunkban az unokáknak (engem kivéve) mind szeptember első felében van a szülinapjuk. Kicsi korunk óta mindig összegyűltünk iskolakezdés előtt egy nagy közös lakomára. Később, az egyetemi évek alatt hagyomány lett a nyári diákmunka. 2001-ben már az unokatesóm kinn volt, minket meg éppen családi ebéd közben hívott fel a tesóm haverja, akivel együtt készültek Amerikába.
Bekapcsoltuk persze a tévét, szörnyülködtünk, sajnálkoztunk. Rá egy évre a tesóm is kinn volt, akkor még félve gondoltunk a dátumra. 2006-ban én is a helyi, amerikai rádióban hallgattam reggel az elnök beszédét. Ott is pont olyan "...ja, ma szeptember 11. van, emlékezzünk már meg" hangulat volt, mint itthon.