2018. aug. 15. szerdaMária
17°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Tamás Gáspár Miklós: Summer of love

Tamás Gáspár Miklós 2007. augusztus 09. 11:12, utolsó frissítés: 2007. augusztus 08. 18:13

„Az ügyek intézésének még mindig vezető műfaja a verés, az ordítozás, a megalázás. (…) A szelídség és a szerető szerelem árfolyama esik. Tovább esik. A tao feledésbe merül.”






Negyven esztendővel ezelőtt, 1967-ben, bóklászva a kelet-európai kisvárosok porában, a repedezett aszfalton, a mocskos ponyvával födött, ócska katonai teherautók kékesfekete kipufogógázainak bűzében távolabbinak tetszett nekünk egy kurta szoknyás lány kedves mosolya vagy egy pohár hideg sör, mint most a Seychelles-szigetek. Távolabb is volt.

És egyszer csak kivágódott az ablak, és fölharsant az a felejthetetlen rezesbanda: Sergeant Pepper’s Lonely Hearts Club Band!!! Tararáááá! Bumm! Bumm! Fafejűek, válltöméses sportzakósok, izzadt oldalválasztékos hajúak, aktatáskások, tornatanárok, párttagok, természetjárók, helytörténészek, félrejáró házasemberek – akármit műveltek,



- kérdi a margaréta-kalapos
lány. A fotó 1967 nyarán
készült, San Franciscóban.
A nyár a "Summer of Love"
néven került be
a köztudatba.
Fotó: San Francisco Chronicle" title=""Kér valaki egy jointot?"
- kérdi a margaréta-kalapos
lány. A fotó 1967 nyarán
készült, San Franciscóban.
A nyár a "Summer of Love"
néven került be
a köztudatba.
Fotó: San Francisco Chronicle" >"Kér valaki egy jointot?"
- kérdi a margaréta-kalapos
lány. A fotó 1967 nyarán
készült, San Franciscóban.
A nyár a "Summer of Love"
néven került be
a köztudatba.
Fotó: San Francisco Chronicle
valaki csak becsempészte a lemezt, ó, hülyék.

Legyetek boldogok! All You Need Is Love, hát nem? Lucy in the Sky with Diamonds – ez a cím kiadta persze az LSD kezdőbetűit (az évtized nagy, nyilvánvaló titka, secret de Polichinelle, mert mi bizony Békéscsabán, Gyergyószentmiklóson, Zilahon és Érmihályfalván és Nagykárolyban is beszéltük a nyelveket, ti persze magyarul se tudtatok, nyavalyások, hát szerezzetek nőt, get a life, zuhanyozzátok le magatokról a terményhivatalt és a tanfölügyelőséget, gyerünk már, de nem, nem, ti inkább ölni akartatok, szerencsétlenek), bár hát persze a legtöbben soha nem próbáltuk ki az LSD-t (én máig se, sajna, sajna).


Ez még nem volt a forradalom,

nem, bár a vietnami háború ellen már tüntetett mindenki, ott, ahol kellett, San Franciscóban, meg ott, ahol nem kellett, azaz Pesten. Az Egyesült Államokban, a Zállamokban úgy nevezték a fafejűeket: the squares, a szögletesek, a betonfejűek.

Nos, hát ezek Pesten iszonyúan meglepődtek, amikor kiderült, hogy itt a hosszú hajú fiatalok szintén ellenzik a vietnami háborút, és itt is fölvonulnak a Vietcong zászlaival – pedig hát ez volt az egypárt, az állampárt, a pártpárt hivatalos politikája is, csak hát az egypárt, az állampárt, a pártpárt betonfejei, tovarăşii de la raion, ezt nem vették komolyan, ahogy nem vettek komolyan semmit, csak siklottak lefelé a zsíros-síkos spirálban, juhhhhhééé, a nagy semmi és újabb határozatok, állásfoglalások, bizalmas tájékoztatók felé – , és


pont úgy gyűlölték a hosszú hajú tiltakozókat,

mint állítólagos amerikai ellenségeik, a katonák, a marketingesek, a nagyiparosok, a tanfölügyelők, az osztályfőnökök és a címzetes püspökök.

Tök egyformák voltak, és éppen világháborút készültek vívni egymás ellen, de persze a szívük – az a rohadt, frusztrált, kéjsóvár, impotens, elhízott, házasságtörő, nájlonzoknis szívük – mélyén elsősorban ellenünk, a hosszú hajúak, a melltartó nélküliek, a mezítlábra szandált húzók, a nagy könyveket olvasók, a Szvjatoszlav Richterrel Bachot hallgatók ellen, akik körbeadták a jointot, ahelyett, hogy megtartották volna maguknak a pénzt, amibe került – meg a tudást, amely univerzális.

Látom itt a tegnap reggeli újságban – Der Standard, Bécs – a képeket: Joan Baez 1967-ben San Franciscóban (Haight-Ashbury, a hippinegyed) hippikkel, gitárral, látom Learyt („Drogenprofessor Timothy Leary in San Francisco: Risken des Bewusstseinserweiterung unterschätzt”), látom az öt mérföldes menetet San Franciscóban a vietnami háború ellen a békejelvénnyel a lobogókon – erről a kelet-európai pártfunkcionáriusok nyilván azt képzelték, hogy elrontott Mercedes-Benz-embléma (ezt Janis Joplin jobban tudta, ugye, „mörszíííííííííííííííídiz-bendz”, oh Lord) – , és látom Jim Morrisont és Jimi Hendrixet, és látom magam előtt


az édes lányokat, akik ma nem tetszenének nektek,

mert nem gyantázták a lábukat és nem borotválták a hónaljukat, és mindenfelé napoztak pucéran, és nem féltek a fiúktól (végre!) és nem féltek egymástól, és nem féltek a gondolkodástól, és nem akartak állásba menni, és nem akartak diplomát és házasságlevelet és gyászjelentést. Csak az igazat. De azt nagyon. De azt nagyon gyorsan.

A Haight-Ashbury negyedbeli Diggers kommuna egy tagja ingyen ételt oszt. Fotó: United Press International, 1967A Haight-Ashbury negyedbeli Diggers kommuna egy tagja ingyen ételt oszt. Fotó: United Press International, 1967


Emlékszem Zooey nagymonológjára is a kishúgához: „A világtól való elvonulás, bébi, értesz engem, az elvonulás. Vágynélküliség. »Lemondás minden kívánságról.« És mi a fene teszi elsősorban és mindenekelőtt a színészt, ha nem éppen ez a kívánság, ha tudni akarod a teljes igazságot, bébi?

Miért kényszerítesz itt, hogy olyasmiket mondjak neked, amit te is nagyon jól tudsz? Valamikor, útközben – valamelyik inkarnációdban, mit tudom én, melyikben –


föltámadt benned az a kívánság,

az a vágy, hogy színész vagy színésznő legyél, méghozzá nem is akármilyen, hanem színésznő. És ez szépen rajtad is ragadt.

Nehogy azt hidd, hogy majd csak úgy szép simán kisétálhatsz mindabból, amivé a vágyad lett. Ok és okozat, bébi, gondolj csak erre. Ok és okozat. És az egyetlen, amit most már tehetsz, az egyetlen vallásos cselekedet, ami nyitva áll előtted, az, hogy játssz.

Játssz Istennek, ha arra vágyol éppen – legyél Isten színésznője, ha arra vágyol. Mi lehetne szebb ennél?


Legalább megpróbáhatnád, ha kedved tartja;

abban még semmi rossz nincs, ha megpróbálod. […] A legjobb lenne mindjárt elkezdeni, bébi.” (J. D. Salinger: Franny és Zooey, 1957, Tandori Dezső fordítása.)

Mindez avval kezdődött, hogy Seymour, Buddy és Franny egy orosz, görögkeleti kegyességi népkönyvet olvasott az imáról. Arról, hogy miért is kell állandóan, de állandóan ám, szüntelenül, azt az imát mormolni, hogy: „Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, nyomorult bűnösön” – vagy az indiai imát, hogy „Om. Om. Om.” – , és Franny egész nap sírva feküdt a díványon, és mormolt. Zooey mondta neki (rövidre zárva az egész keresztyén vallásfejlődést), hogy keljen már föl, és csinálja, amit csinál, de úgy, olyan mélyen és igazul, mintha imádkoznék. (Egyszerűsítek.)


Kurvára komolyan vettük a művészetet.

És a filozófiát. És mindent.

Hippik gyülekeznek a Golden Gate Parkban. Fotó: San Francisco Chronicle, 1967Hippik gyülekeznek a Golden Gate Parkban. Fotó: San Francisco Chronicle, 1967


Amikor Buddy elküldi a kurvára jól sikerült novelláját Seymournak, ezt a válaszlevelet kapja: „Tudod, most elsősorban a büszkeség tart ébren. Azt hiszem, ez okozza nekem a legtöbb gondot. És éppen temiattad kérlek: ne tégy büszkévé magadra.

Azt hiszem, ez az, pontosan ez az, amit mondani akartam. Bár soha többé ne tartanál büszkeségből ébren. Adj olyan novellát a kezembe, amely egyszerűen és megmagyarázhatatlan elevenen ébren tart.

Tarts fönn hajnali ötig, csak azért, mert minden csillagod följött, csak azért, és semmi másért. Bocsáss meg a hangsúlyozásért, de először mondok olyasvalamit egy írásodról, amihez a fejem ösztönösen is igent bólogat.” (J. D. Salinger: Seymour: Bemutatás, 1959, Tandori Dezső fordítása.)

Igen, igen, tudom. Micsoda naivság. Hát hogyne. De azért én nagyon szeretem,


jó ég, mennyire szeretem.

És akárcsak a Glass gyerekek, mi is Ekkehart mestert olvastuk meg a Bhagavad Gítát meg Lao Cét meg Pascalt meg Kafkát meg Hölderlint meg az apokrif evangyéliomokat.

Érdekes, apám vette anyámnak Konfuciuszt meg Énokh prófétát (Hamvas Béla fordításában) – húsz évvel korábban – , hogy legyen mit olvasnia a börtönben. Minden könyvük elpusztult majdnem, de ezek megmaradtak – meg a Homéroszi himnuszok – , milyen jól jöttek ezek 1967-ben.

Joan Baez egy kölcsöngitárral koncertezik az utcasarkon, a san franciscói Haight-Ashbury útkereszteződésnél. Fotó: Associated Press, 1967Joan Baez egy kölcsöngitárral koncertezik az utcasarkon, a san franciscói Haight-Ashbury útkereszteződésnél. Fotó: Associated Press, 1967


Valami szélvihar átfútt akkor a világon – spiritus flat ubi vult – , és nemcsak hogy szabad akart lenni mindenki, hanem szabad is lett.


Lobogott a hajunk,

sarjadzott a puha, első szakállunk. A parkban rajtakaptam egy lányt, amint puhán megsimogatta a saját mellét. Összeakadt a tekintetünk. Büszkén – igen, büszkén – elmosolyodott.

Azóta persze üzletet csináltak mindebből, agyonbeszélték (zum Tode strapaziert), az egész önmegvalósítást, autentikusságot, „légy önmagad” dumát a bulvármagazinok ismételgetik mantraként.

De akkor a srácok magukat a mantrákat mondták, és elegük volt a fehér faj és Európa fölsőbbrendűségéből, s nemcsak azért vették föl a sáfrányszínű lepleket, mert jól álltak – amúgy jól álltak – , hanem azért is, mert elegük volt a Hitlert és Sztálint produkáló Európából, a Westmoreland tábornokot produkáló Észak-Amerikából.

Betiltották a pszichedelikus
<br />
anyagokat, A hippik tüntetnek. 
<br />
Fotó: San Francisco ChronicleBetiltották a pszichedelikus
anyagokat, A hippik tüntetnek.
Fotó: San Francisco Chronicle
Abból, amit megmutatott nekünk Michelangelo Antonioni – egy könnyet Michelangelo Antonioniért, ha szabad kérnem! – , a jeges árutermelői frászból,


az áruforma sivatagából,

a tőke öngerjesztő fölhalmozódásának romboló automatizmusából. Emlékszem, hajnalban ültem, persze másnaposan, a parkban, a röpülőemlékmű, Monumentul Aviatorilor mellett egy kelet-európai fővárosban, kezemben könyv – Hermann Hesse: Steppenwolf, mi más – , hűvös volt, rezzenetlen, ragyogó fény, még nem indult el a nap a rogyadozó, kövér buszokkal, az ócska katonai teherautókkal,


az ember egy volt a kozmosszal,

nem dugni akart, hanem valami olyan szerelmet, amely kitart akkor is, ha be kell menni az átkozott, idióta, ótvaros egyetemre, akkor is, ha már mindent belep az ócska katonai teheautók kékesfekete, záptojásszagú füstje, s bennük a föltűzött szuronyú, szerencsétlen, gyilkosságra készülő bakák.

Azt írta a kor nagy guruja – akit majd most megint föl fognak födözni – , Herbert Marcuse, hogy nem az az obszcén, ha a meztelen nő föltárja az emberek előtt az ágyékát, hanem az, hogy megjelenik a tábornok a tömeggyilkosságaiért szerzett érdemrendjeivel a tévében. (An Essay on Liberation, 1969.)

A női meztelenség azóta kommercializálódott, az egészből nem lett semmi, az 1967-ben tüntetők (pestiek és San Francisco-iak) helyeslik Belgrád bombázását, az afganisztáni és az iraki háborút (esetleg tüntetnek a pesti amerikai nagykövetség előtt – amint ez megtörtént – , hogy rávegyék az Egyesült Államokat, a Zállamokat, hogy


legyen szíves végre már Iránt is megtámadni),

de a tábornoki és tőkés obszcenitás folytatódik. Az ügyek intézésének még mindig vezető műfaja a verés, az ordítozás, a megalázás. Ver az állam, ver a „civil társadalom”, ver az apa, a férj, a szerető, a bandavezér, a játszótéri főfütyi.

A szelídség és a szerető szerelem árfolyama esik. Tovább esik. A tao feledésbe merül.

De mégis a marha hippiknek volt igazuk. Majd meglátjátok.


Ez az írás eredetileg a budapesti Népszava 2007. augusztus 9-i számában jelent meg, 6 román szó kivételével.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS