2019. október 16. szerdaGál
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Dan Perjovschi-kiállítás a New York-i Modern Művészeti Múzeumban

Székely Sebestyén György 2007. augusztus 08. 10:24, utolsó frissítés: 09:34

A „22”-es folyóirat grafikusa „laza, közvetlen ember, mellőzi a művészi allűröket és mítoszépítést. (...) A falu hírnöke és a király bolondja is.” #b#[kritika]#/b#





Amennyiben a New York-i Modern Művészeti Múzeumot a művészeti világ emelődarujának tekintjük, akkorhát Dan Perjovschi rajta van. Amúgy ténylegesen is az emelődarun volt, akkor amikor a MoMA gigantikus csarnokában majdnem két hétig rajzolt a falakra a múzeumlátogatók előtt.

Lássuk, hogyan hat és miként kontextualizálodik Perjovschi tevékenysége ebben a környezetben, a művészeti világ egyik legjelentősebb, kánonalkotó intézményében.

Perjovschi a 20 méter magas átrium két falára rajzolta azoknak a rajzainak egy válogatását, amellyel a forradalom után, elsősorban a „22” folyóirat lapjain vált népszerűvé.



Később a társadalmi aktualitás különböző vetületeit kifejező rajzait, kiterjesztette a térbe is, és ilyenekkel jelentkezik művészeti intézményekben és fesztiválokon rendezett események alkalmával. Például, 1999-ben a Velencei Biennálén


Ez a fotó a művész és 
<br />
a MoMA szivességéből 
<br />
jelenhetett meg. A többi
<br />
felvételt a szerző 
<br />
készítetteEz a fotó a művész és
a MoMA szivességéből
jelenhetett meg. A többi
felvételt a szerző
készítette
a román pavilon padlóját rajzolta teli.

New Yorkban, amikor az emelődaru „karhosszabításával” végzett munkája után visszaereszkedett a talajra, a közönség megtapsolta a „performance-ot”.

A kiállítás idején is hasonlóan lelkes fogadtatása volt a rajzoknak és a tárlathoz kapcsolodó ingyen lapnak. Hatalmas tömegek álldogáltak a falak előtt, ujjal mutatva, nevetve és vitatkozva egyik vagy másik rajzról illetve azokról az eseményekről, amelyekre azok utalnak.

A tematika jól ismert. Perjovschi látóköréhez főleg a globalizáció, fogyasztói társadalom, (művészeti) intézmények, háború, globális felmelegedés, média, művészet tárgykörével kapcsolatos problémák és események tartoznak és ezekre reagál.


Mindig humorosan foglal állást,

bizonyos távolságot megtartva, arra késztetve a nézőt, hogy egy pillanatig rádöbbenjen a realitás egy-egy szeletére. Érdekes volt látni azokat a rajzokat, melyek például a Virginia Tech-ben, a kiállítás előtt alig néhány nappal elkövetett mészárlásra vonatkoztak.



Izgalmas a MoMa falán a háború és kőolaj kapcsolatát megvilágító diagramot is látni. Abban az intézményben, amelynek a fő támogatója a kőolajiparban jelentős mértékben érdekelt Rockefeller család.

A mód, ahogyan Perjovschi szól ezekről a dolgokról, rokonítható a graffitik, stencilek, utcai falragaszok kommunikációs stílusával. Ez a hasonlat a művészi eszköz – rajz használatára is vonatkoztatható, ugyanis Perjovschi


nem bekeretezett, múzeumi tárgyakat produkál,

hanem a falakat „firkálja” össze. Itt folytathatnánk a művészeti eszközök elemzésével. Véleményem szerint azonban nem jelent nagy előrelépést, ha Perjoschi jelenlegi tevékenységét a „kiterjesztett”, „all-over” rajz fogalmaival közelítjük meg.



Amikor a nyolcvanas évek végén saját lakását bélelte ki rajzokkal, akkor még lehetett szó a művészeti médiák kiterjesztéséről. Akkor ez még fontos is volt. Noha a romániai kísérleti művészet feldolgozottsága még gyerekcipőben jár, sejthetjük, hogy Perjovschi nagyváradi lakás-akciója jelentős lépés volt a műfajok alóli felszabadulás irányában.



Az is feltételezhető talán, hogy a diktatúra utolsó éveiben magát a birtokon belül „kirajzoló” fiatal gesztusa akkor is szociális és politikai üzenettel bírt. Akkor is, talán, a művészetnek mint szociális kommunikációnak a szerepe volt hangsúlyos. Ezt azért még tanulmányozni kell.



Ami kétségtelen, hogy a későbbiekben ez kerekedik felül Perjovschiban és ez sokkal jelentősebb tényező nála, mint a művészeti médiumok kérdése. Elmondható, hogy a „22”-es illusztrátoraként


a grafikai aktivizmus kitartó képviselője ő.

Vannak olyanok a hazai berkekben, akik „elintézik” őt azzal, hogy karikaturista vagy illusztrátor és ezáltal nem jogosult a művészek magasztos kasztjának a tagja lenni.

Merthogy Perjovschi bohóc! A másik oldalon pedig ott vannak az elkötelezett művészet képviselői, amilyen az Idea folyóirat, amely Perjovschi számára talán a legjobb (konceptuális) bázist adták, a Protokoll galériával együtt. Akik pedig istenítik őt.

Visszatérve, a „globális művészeti világhoz”, kérdés az, hogyan néz ki ebben Perjovschi public art-ja? Megkockáztatok egy általános megállapítást. A nyolcvanas évektől kezdődően az új médiák által folytatott médiakutatási folyamatok mellett nem annyira a művészet kiterjesztése és önreflexiója az, ami igazán érdekes a művészet számára, hanem


a művészet harca a vizuális kommunikációval

és a művészeti világgal (az art world-dal, ami magába foglalja a művészeket, az intézményeket és eseményeket, a médiát, a műkereskedelmet, a művészettámogatást, a kurátori munkát stb).



Kifejezőeszközeiben a művészet olyannyira magáévá tette a vizuális kommunikáció eszközeit (reklám, média stb.), hogy sokszor alig lehet megkülönböztetni tőle.

Ebben az értelemben Perjovschi művészetét is „felfalhatja” a média (mint illusztrátor munkáját) vagy a mindennapi vizuális kommunikáció (az utcai művészet formái). Ez különösebben csak azokat aggasztja, akik a Művészet szó által megvilágított ködös terület létét féltik.

A művészetnek azonban más irányban is meg kell védenie önmagát, éspedig a művészeti világgal szemben. Művészet és művészeti világ ugyanis jó ideje nem azonos.

A nagy autoritással rendelkező intézmények, a múzeumok, a kurátorok és kritikusok, a műkereskedelem, a folyóiratok és művészeti fesztiválok


uralkodnak az alkotáson és nem fordítva.

Ezek az intézmények a művészetet sokfajta formában szippanthatják be és reklámmá, propagandává, termékké alakíthatják.

A folyamat nem ma kezdődött el. Az intézménykritikának a nagy úttörői a hatvanas években Marcel Broodhtaers, Hans Haacke és Daniel Buren voltak.

Ezek a művészek egyebek között a nagy múzeumok autoritását és azoknak a finanszírozási politikáját támadták. Hans Haacke volt az, aki „tanulmányozta” azt, hogy a szponzorok milyen iparágakból pénzelik a művészetet. Ez a kritika támadó volt és kizárásokkal,


elnapolt vagy leszedett kiállításokkal járt.

A legfőbb érintettek éppenséggel New Yorkban voltak: a Metropolitan, a Guggenheim és a Modern Művészeti Múzeum. Azok, amelyek ma már örömmel kiállítják ugyanazokat a művészeket.



Az ellentmondás magyarázata abban rejlik, hogy a múzeumok mostmár képesek elfogadni, sőt helyet adni az ellenük forduló kritikának. Ugyanis, – Guy Debord terminusát használva – a „spektakulum társadalmában” a kritika is felkarolható, amennyiben az javítja az intézmény imázsát és nézőket hoz. A nézők pedig jönnek és tapsolnak. Az intézmény pedig nagyon


modernnek, nyitottnak és barátságosnak tűnik.

Ebben a kontextusban rajzol Dan Perjovschi a MoMA falára. Felmerül a kérdés: amikor a kritika spektákulummá válik, megőrzi-e még vajon funkcióját? Másképpen fogalmazva: a művészet csupán a saját hatalmát csodáló intézmény engedékenységének kifejezésődésévé válik?

A válaszoktól függetlenül tény, hogy a kritika az engedékenység miatt hangozhat el. Perjovschi elismeri, hogy a múzeumok és a biennálék által biztosított platformot használja ki arra, hogy kritikáját művelje és ezáltal hozzájáruljon a művészet társadalmi diskurzusának helyreállításához.

Perjovschi egy laza, közvetlen ember, mellőzi a művészi allűröket és mítoszépítést. Úgy látja magát mint egy ember, aki - éppúgy mint mások is -, számos dolgot észlel a társadalomban, de sok mástól eltérően fel is hívja rájuk a figyelmet. Ezt pedig nagyon jól csinálja, mert konszekvens, van benne egyfajta könnyedség, összefoglaló erő és humor.


Érzékeny az aktualitásra.

Perjovschi a falu hírnöke és ő a király bolondja is – két olyan funkció, amelyet a média és a művészet tölt ki hosszú ideje: a közlési és kritikai funkció.

Tevékenysége nagyon közel áll a médiához, amely tevékenységének egyik médiumát biztosítja. Onnan került át a kritikája a galériák és a múzeumok falára. A művészet intézményi keretei (műkereskedelem és művészeti kánonszabás) a vizuális mass média, a vizuális kommunikáció irányába is kiterjedtek.

Az udvari bolond joga bármit elmondani, lehet metsző, de humoros, amit mond, komoly, de mosolygó, sohasem ítélkező. A legsúlyosabb dolgokat vághatja a király szemébe, anélkül, hogy emiatt fejét vesztené.



Lehet vele szórakozni, vagy titokba igazat adni neki. Társadalmi szelep ő. Másrészt a királynak minderre szüksége van. Hatalmának és igazságosságának a kifejeződése,


nagyvonalú nyitottságának a tanúsága

az alattvalókkal szemben. Persze, a várfalakon belül. Mindez reprezentáció, nem a „művészet mint élet”, hanem az „élet mint művészet” paradigmája. Bármi szabad, de legyen metaforikus, legyen humoros. A hangnem lehet komoly, de csak abban az esetben, ha a dolgok, amikről szó van, nem túl súlyosak.



Egy újfajta udvari kultúrává alakult művészeti világban zajlik Perjovschi tevékenysége. A művészi intézmények hatalmának nincs alternatívája, csak elfogadott kritikája. A bolond tudja, hogy neki szabad kritizálni. A bolondnak folytatnia kell a kritikát.

(Projects 85: Dan Perjovschi, 2007 május 2 – augusztus 27, MoMA, New York)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS