2019. október 16. szerdaGál
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kovács András Ferenc: csuda pacák ez a Jackie Cole

Mezei Krisztina Nelli 2007. július 31. 11:01, utolsó frissítés: 11:01

"Jó volna megírni valami slágereket, blues- és country-számokat, illetve nem is, csak úgy írni valamit, kitalálni egy énekest". Egy vásárhelyi sörbaka és verslegenda születési körülményeiről #b#KAF#/b# nyilatkozik.





"Ha magányos vagyok, akkor a Transylvanian Bú Boys (TBB) Jack Cole-feldolgozását hallgatom. Van egy másik feldolgozás is, de mégis ez valahogy jobban hozzám nőtt, mert részt vehettem az alkotási folyamatban" – tudjuk meg KAF-ról abból a pódiumműsorból, amelyben Gáspárik Attila és a TBB két tagja beszélgetett vele a Félsziget fesztivál művésztelepének színpadán, a marosvásárhelyi Weekend-telepen.

KAF – polgári nevén Kovács András Ferenc– a kortárs erdélyi irodalom egyik legizgalmasabb alakja, sokoldalúan képzett költő-szakember, szövegei játékossága és zenei hangzása, a szerepjáték a sokféle költői identitással, fiktív, majd valóságossá váló figurákkal – bevallottan – Weöres Sándor költészetével állítható párhuzamba.

A TBB három, Marosvásárhelyen egyetemre járt színész tagja eredetileg hip-hoppal próbálkozott (leghíresebb slágerük így kezdődik: Illyefalván van egy lik, / ott lakik a Zrinyi Mik), majd innen nyergelt át a megzenésített versekre: az akkoriban kiadott KAF-féle Jack Cole-dalokat kezdték feldolgozni, és ebből lett az az összeállítás, ami az irodalomszerető szubkultúrában kultikus életérzés-kifejeződéssé vált.



A TBB Jack Cole összeálllítása tíz év alatt 58 előadást ért meg: mint mondták, többen között a prágai írótáborban Slavomir Mrozek előzenekara lehettek.

A Jack Cole-versek 1988-1996 közöttre datálhatók. Jack Cole 1988. augusztus 23.-án született a Gyerünk Denverbe, Daisy c. szövegben: ezt a napot a pódimbeszélgetés résztvevői ki is nevezték Jack Cole születésnapjának. A versek fiktív Amerika-élményekből, KAF földrajz-szeretetéből, térképutazásaiból születtek, amelynek szimbóluma az amerikai road movie, a szelíd motorosok, Bob Dylan, Eric Clapton és a hippikorszak életérzése – minderről a diktatúra alatt csak álmodni lehetett.

A kötetben szereplő, angol álneveket viselő személy- és helységnevek amúgy létező egyéneket és helyszíneket kódolnak, és remélhetőleg száz év múlva irodalomtörténeti doktori disszertáció fogja majd a szimbólumok között az összefüggéseket megkeresni, fiktív vagy valós összeesküvés-elméletet gyanítva a háttérben.

J. C. – aki tulajdonképpen kettő: Jack Cole és John Coleman – megjelenése pillanatában függetlenedik az őt kitaláló KAF-tól, és önálló útjára indul.


A Weekend-telep sörhajója
a daloskönyv egyik kultikusnak számító helyszíne. A fedélzeten KAF-tól először arról érdeklődtünk, milyen jelentős zenei élmény érte az utóbbi időben. Az interjú eredményeként a költő alig tudja legurítani a sörét.

Kovács András Ferenc: – Régizenét hallgattam legutóbb, keresztes kori középkori zenét, trúbadúr-zenét, ami egészen jó élmény volt. A tizenkét éves lányomnak pedig beraktam Bruce Springsteent (ez ugyan nem nekem kellett élmény legyen), hogy tudja, hogy milyen, és azt mondta rá, hogy ez olyan, mint Bob Dylan. Hát igen – feleltem –, körülbelül olyan, a stílus hasonlít.


Azért itt a Félszigeten úgy tűnik, most nem ez a menő.

– Öt éve voltam a fesztiválon először, az volt az első Félsziget, akkor is Gáspárik Attilával beszélgettünk, akkor is Jack Cole-ról volt szó többek között, akkor az volt az érdekes, hogy betettük felvételről a számokat, és a közönség együtt énekelte a verseket. Mellesleg nagyon ki szeretnék jönni az LGT-koncertre, nekem ők szívem csücske, kedvenceim.

Kovács András FerencKovács András Ferenc


Különben nekem kicsit tömegiszonyom van, nagyon nem tudok elkeveredni, olyankor bírom ki, mikor leköt a táj. De ezt a tájat ismerem, ki-kisétálok azért a Weekendre. Van egy csomó interaktív program is, jó ez a pörgés. Bár nem tekintem magam öregnek, ez a gyúródás a huszon-harmincévesek dolga, ha még bírják, olyan igazán nagy, hosszú pörgéseket már nem bírnék. Könnyebb volna talpasokat, vagy fejesnek készülő hasasokat dobni a vízbe, mert nagyon szeretem a vizet és a napot.

A Jack Cole daloskönyvére visszatérve: miért fontos számodra ez a kettős-többszörös költői identitás?

– Én nem nevezném ezeket alteregónak. Mindig arra gondoltam, hogy jó volna megírni valami slágereket, blues- és country-számokat, illetve nem is, csak úgy írni valamit, kitalálni egy énekest, aki nem költő, aki egy kicsit bohém, és – ez a fontos – egy kicsit vagabundus. Valamikor így született meg Jack Cole 1988. augusztus 23.-án.

Aztán éveken keresztül születtek a versek, meg járulékos szövegeket is írtam a versekhez, és így jelent meg 1996-ban. Nagyon érdekes ez a játék Jack Cole-lal, akkoriban nem volt sok ilyen verseskönyv a prérin, ez volt az egyik ilyen első fecske, de annak idején nem igazán figyeltek fel rá.


Milyen könnyűzenét hallgatsz?

– Nem vagyok naprakész a mostani zenében, azokat szoktam újrahallgatni, akik nekem valamikor a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években mondtak valamit: Bruce Springsteent, Bob Dylant, Erick Claptont, Joe Cockert például.


Mivel futott ez ennyire be a kötet? Mert ugye tényleg nagyon ismert lett.

– Az tulajdonképpen a TBB-fiúknak köszönhető, akik éppen unták magukat, s megírták ezeket a számokat. Tíz éve állt össze először az előadás. Januárban játszották itt újra Vásárhelyen, de akkor az belső felvétel volt, egy portréfilmhez kellett. Én ezt a Jack Cole-t, ezt az alteregót –nem tudom, minek nevezzem – ezt az embert nagyon szeretem. Magamat nem mindig, de legalább őt mindig.

KAF-pódiumbeszélgetés (Zöldi Emese fotója)KAF-pódiumbeszélgetés (Zöldi Emese fotója)


Volt ebben a szerepjátékban része annak, hogy a diktatúra alatt sokminden ment, de a nyílt beszéd, az aztán nem?

– Volt egy ilyen szerep is, de érdekes módon az akkori líra nem vállalta fel, alig írtak ilyen verseket, vagy nem szisztematikusan művelték. Az akkori líra inkább ilyen neo-avantgárd ihletésű volt, és akkor ez nóvum volt. Nyilvánvalóan volt egy sorok-közt-olvasós gesztus is benne, de engem annyira nem közöltek, illetve csak a gyermeklap, a Napsugár, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy volt.

Meg lehetett írni ilyesmit, de nyilvánvalóan tudtam, hogy nem fognak megjelenni, főleg az Ó, Trenszi, Trenszi, Trenszi, amiben benne van a tavaris Drakula. A rossz kicsi írógépemen legépeltem, és ennyi. Nem volt bennem egy ilyen, hogy csak megjelenik. Bár néhány megjelent, de nem ez. Ez nagyon erősen áthallásos volt.


Szilágyi Júlia mesélte, hogy ezek a versek akkoriban gépelt változatban terjedtek.

– Gépelt változatban persze, hogy terjedtek, mert megmutatta sok mindenkinek. Szilágyi Júlia pedig az én kolozsvári pótmamám volt, mint ahogy azt hiszem, sokaknak. Nagyszerű, nagyon fontos ember volt az életemben, és máig az. Nagy félelmeket nem hordott magában az, hogy megmutattam ezeket embereknek. Az egészen látszik, hogy java részük a nyolcvanas években készült. Remélem, hogy nem a nívójukon látszik, hanem benne van az a kis spíl. De nem azért, hogy azért bujdolkoljunk, hogy el tudjuk mondani. Volt, ami annyira nyivánvaló volt, hogy úgysem lehetett volna közölni.


Volt valaki, aki megihletett ezekben a versekben, vagy pusztán izgi volt, hogy ilyesmit írhattál?

– Igen, szimplán izgi volt, hogy ilyesmiket írhattam, mert ki kellett találni. Némely versforma azért bonyolultabb, mint egy amerikai sikergyanús dal, maga ez a nyelvi játék, a nyelvben való létezés, vagy hogy elképzelem, hogy mekkora Amerika, a szabadság illúziójával nagyon el lehetett játszani. Ezért van bennük rengeteg angol név, földrajzi nevek.

... és a közönség... és a közönség


Elsősorban Bob Dylan ihletett, a Bob Dylan-szerű amerikai bárdok, akinek akkor jelentek meg a az első összegyűjtött szövegei angolul és magyarul párhuzamosan. A magyar zenei életből elsősorban az LGT, az azelőtt levő Fonográf, Zorán kétségtelenül, vagy más viszonylatban Cseh Tamás és Bereményi Géza, akikre úgy gondoltam, mi lenne, ha ezeket megzenésítenék; dehát én írtam a magamét. Rám jellemző, hogy nagyon lassan írom meg ezeket a köteteket, így készült el csak 1996-ra. Negyven dal van benne összesen. Elkezdődött valami, és le is zárult ezzel a kötettel.


Úgy általában véve, kit vállalsz fel irodalmi példaképként?

– Én annyira szeretem a jó költészetet és a jó költőket, annyi fontos nagy költő van, csak a magyar lírán belül is, hát mégha a világirodalmat is odaszámítjuk. Nem voltak nekem ilyen példaképeim, vannak írók, költők, akiket többször szoktam felemlegetni, többször hivatkozom rájuk, elsősorban Weöres Sándor.


Igen, rá gondoltam, és a Psyché-ciklusra.

– Jól gondoltad, elsősorban Weöres Sándor, József Attila, de ugyanolyan mértékben Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső, Füst Milán vagy Szép Ernő a referencia. De igazából ilyen választásaim nincsenek. El tudom mondani azt a két-három erdélyi magyar költőt, akit fontosnak tartok: Áprily, Dsida Jenő kétségtelenül, Jékely Zoltán, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella.


A fiatalabbak közül kit olvasol?

– Persze, kell is, 1990-től ezt rendesen kell csinálnom, mert én vagyok a Látó versrovatának a szerkesztője. Valamiféleképpen azok a fiatalok, illetve már nem is annyira fiatalok, valamelyest mind a Látónál jelentkeztek. Amit megkapok, azt elolvasom, ha nem is válaszolok, de megjelennek a Látóban, ha jók. Nem állítanám azt, hogy mindent-mindent észreveszek.

A Transylvanian Bú Boys Jack Cole dalait adja előA Transylvanian Bú Boys Jack Cole dalait adja elő


Meglehetősen sok verseskötet jelenik meg, tehát a tévedés jogát fenntartom, de azért az ember odafigyel, hogy merre mozdulnak el a tehetségek, vagy mik a mesterségbeli fortélyok, vagy hogy hogy beszél a világ, merthát ez a vers: hogy hogy beszél a világ. Ezért szoktam.


És milyen benyomásaid vannak ezekről a szövegekről, illetve a mögöttük álló egyéniségekről?

– Azért jó nekik, mert egy nyitott társadalomba nőnek bele, rengeteg szöveget olvashatnak, nyitott szemmel járhatnak. Ez nagyon jó. Ha öregúrként kellen óvnom őket, bár nem szükséges, akkor a hamarságtól óvnám őket. Rájuk a hamarság veszélye leselkedik, ami felületességhez vezet. A vers legyen kész, a siker az más, más dimenzió. A rögtöni sikereket költészettel nem hiszem, hogy el lehet érni. Nem valószínű. Anyagi sikereket pedig különösen nem, bár itt lebeg ez a délibáb itt a Szamos-Maros felett. Jó, hogy fiatalok, vigyázzanak a tehetségükre.


Azt gondolom, hogy a mai fiataloknak nem olyan könnyű függetleníteni magukat attól az átalakulóban levő társadalomtól, amikor szinte minden a gyors sikerekre épül.

– Hát ez a 21. század trendikéje, de nem kötelező, hogy nekem ez tetszedjen. El kell dönteni, mi a vers, mi nem a vers. Nem elefántcsonttoronyra gondolok, mikor költészetről beszélek, hanem jó, nagyon nívós, egyfolytában való játékról, mint a Weöres Sándor költészete.

Van egy nagyon érdekes dolog: miközben minden kinyílik, megnyittatnak a szelepek, alulról is, a populáris, a szubkultúra felől is, aközben nagyon elúszhat maga a lényege a dolognak. Most ez egy ilyen kor. Lehetséges, hogy még tart még tíz-tizenöt évet, és meglátjuk, ki hogy kerül ki belőle.


Mi volt az utóbbi idők legnagyobb könyvélménye számodra?

– Több is volt, az ember megtalálja mindig az utolsónak olvasott szépprózát vagy verseskötetet, ami nagyon tetszett. Mindegyikből többet tudnék mondani, ugyanakkor nem biztos, hogy a legfrissebben megjelent könyvek közül valók, az embernek restanciái is vannak. Prózából Spiró György: A fogság, verseskötetből pedig Térei János Ultrája.


–––––––––––––––––––––

Majd lebattyogunk a tópartra, ahol az Exit klubban a TBB három gitáron nyomulva elő is adja a megzenésített daloskönyvet. Kevés igazán jól sikerült versmegzenésítés létezik (a Kaláka és a Halász Judit–Bródy János páros ilyen kivétel, aki hirtelen eszembe jut), a magyar nyelvű verseket, ha a költő nem figyel oda különösen a szövegek zenei hangzására, szinte lehetetlen beat-ritmusú zenékre applikálni.

KAF eredetileg is dalszövegnek írta a Jack Cole dalait, a zenei rész pedig ennek megfelően színvonalas. Az öt éve készült felvételhez képest a fiúk hangja sokat fejlődött, noha a zenei részén érződött, hogy nem volt igazán összepróbálva. A technika is nagy kívánnivalókat hagyott maga után: egy ekkora rendezvényen nem kellene megoldhatatlannak lennie annak, hogy ne legyen kontakthibás a mikrofon, és az előadónak ne kelljen egy bizonyos szögben, kézzel tartania a kábelt.

Minden malőrt leszámítva a TBB most is fergeteges hangulatot csinált: Jack Cole dalai nagyon "ülnek", a zene teljesen kifejezi a versekből lejövő hippis életérzést, a végén a fiúkat négyszer tapsolták vissza az öltözőnek kinevezett férfivécéből.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS