Bocskor Bíborka vagyok, tengerszint fölött 875 méterre. Beszélgessünk!
Balázsi-Pál Előd 2007. július 21. 16:24, utolsó frissítés: 16:24Az erdélyi lány nem a szokásos megasztáros utat járta be, és eszében sincs másképp csinálni. A verseny után most a nulláról kezdte a #b#Magashegyi Underground#/b#dal. Nekünk bejött a bátorsága.
Bocskor Bíborkát már csak azért sem nevezhetném szokásos sztárocskának, mert bemutatkozásunkkor kiderül: ő ismer engem, én nem őt. Jön egy Megasztáros, akit minimum fél Magyarország ismer, de te interjú előtt rá kell Google-ozz a fotóira, mert fogalmad sincs, hogy néz ki. Ezután pedig ő ismerősként üdvözöl, és még mindig nem tudod hova tenni.
Persze nem ez az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a többiektől. Alig száll ki az autóból, és máris szeleburdin beveti magát a közönségbe, hogy anyukáját és barátait ölelgesse.
Aztán itt van a zene. Bíborka még véletlenül sem a versenyben előadott slágerek reciklálásával próbálkozik. Az is igaz, hogy a Magashegyi Underground nem az ő ötlete, viszont elképzelni sem tudunk jobb választást a bolondos zenekar énekesi posztján. Aki nem tudná (és valószínűleg szinte senki nem tudja még): a csapat tulajdonképpen az alternatív rockot játszó Kaukázus teljes legénységéből, egy laptopból és Bíborkából áll. A koncert után a tábor recepciójánál beszélgettünk.
Nem a megszokott Megasztáros irányba indultál el a verseny után, hanem egy teljesen önálló projektbe kezdtél. Miért választottad a nehezebb utat?
– Egyrészt nagyon szerencsés vagyok, hogy erre a kis zenekarra rábukkantam – vagyis ők bukkantak tulajdonképpen rám –, mert az a fajta ember vagyok, akinek szellemi támaszra van szüksége, hogy igazolják azt, hogy amit ő akar vagy képvisel, az valamilyen módon jó. Ezek az emberek írtak egy e-mailt, amiben az állt, hogy Szia Bíborka, mi a Magashegyi Underground vagyunk, és szeretnénk veled együtt dolgozni, hogyan érhetünk el? Mókás volt az egész, és visszaírtam, hogy Szia, én Bocskor Bíborka vagyok, tengerszint fölött 875 méterre. Beszélgessünk.
Máriusz, a billentyűsük megnézte, mi van tengerszint fölött ebben a magasságban, és kiderült, hogy Szépvíz. Mondta, hogy lejönnek Szépvízre beszélgetni velem. Ez annyira szimpatikus volt, hogy valaki ennyire ragaszkodik, hogy meg is beszéltünk egy gyors találkát.
A Megasztáron nagyon tömörítve kaptam az információt. Én úgy mentem el oda, mint egy tehetségkutatóra, egy énekversenyre, és aztán megismertem a show-jellegét az egésznek, és hogy ez egy egész tudomány. Én inkább kevesebb emberhez szeretek szólni, nem nagy tömegekhez, mert úgysem tudnék. Utálok színpadról beszélni, inkább verset mondanék. Még mindig ugyanabban a béklyóban vagyok, még mindig azt mondom, hogy Sziasztok, következő számunk...
Tehát nem is irigyeled Rúzsa Magdi sikereit.
– Teljesen más út. Nagyon szeretem Magdit, nagyon jó a kapcsolatunk a mai napig, nagyon örülök, hogy jól megy neki. Sokan szeretik őt, és ez nagyon rendben van. Az emberek, miután kijárták ezt a Megasztár-iskolát (most is úgy gondolok rá, mint az osztályra), ki kellett választaniuk, milyen utakon indulnak tovább.
Engem ez az iskola arra tanított, hogy a kisebb utakat kell bejárnom. Csak egy példa: nem politizálni akarok, de sajnáltam szegény Busht, amikor Budapesten volt, hogy nem tud egyet sétálni, metrózni, nem tud végigmenni a parlamentnél, mert rá vigyázni kell. Én szeretek buszozni, BKV-zni, szeretek beszélgetni emberekkel, és ezt meg akartam tartani magamnak, hogy az életemet normális keretek között éljem, ne vonjak meg magamtól semmilyen emberi kapcsolatot.
Mi a te sztorid?
– Kimentünk Pestre a párommal, aki színész, és a színész barátaink kíváncsiak voltak arra, hogy mi lesz annak a művésznek, előadónak, embernek a sorsa, aki a média kezébe kerül, akit a média támogatni tud.
Én egy Megasztár-részt láttam, amiben a Tóth Gabi a Jailhouse Rockot énekelte, és arra gondoltam: istenem, milyen szerencsések ezek az emberek, hogy hantechnika, világosítás, minden alájuk van tolva, és borzasztóan segíti ez a műsor őket. Arra gondoltam, hogy jelentkezek, de nem is gondoltam arra, hogy bejutok. Mégis sikerült.
Sokat ingázol?
– Megpróbálok minél gyakrabban hazajárni, de Pesten vagyok, mert a szerződésem is köt, egyébként meg egy idegen lét számomra, ami megismerést kíván. Nagyon szeretem az itthoni életet, a csendet, a fákat, az embereket, mindent, a természetet, állatokat. Viszont pont a kimozdulás az, ami az én életemből eddig kimaradt, és ezzel nagyon sok székely fiatal így van.
Emiatt mentem el, hogy megismerjem ezt a másfajta ritmusú létet, és most ebben vagyok. Még nem untam meg, de folyamatosan azon gondolkodom, hogy haza kellene jönni. Azt szeretném, hogy itthon is és ott is legyek, és aztán eldől.
Készül már az első Magashegyi Underground lemez?
– Nagyon szerencsés helyzetben van most a zenekar, és repes is a szívem, miközben ezt mondom, mert a Petőfi rádión a második legjátszottabb magyar dal lett a Szeplős váll. Nagyon örvendek, hogy működik a Petőfi rádió, mert teret tud adni ezeknek a picit alternatívabb zenéknek. Bár a Magashegyi Underground nem alternatív, az teljesen populáris zenének készült.
Az más kérdés, hogy mi a populáris most Erdélyben vagy Magyarországon, de ha a külföldi zenéket megnézzük, akkor simán sorolhatjuk a populárisba. Nagyon sokat vitázunk ezen rádiósokkal meg másokkal, hogy ez populáris vagy sem. Emellett van egy nagyon jó videó, amit Gróf Balázs készített, akit nagyon jó képzőművésznek tartok. Emellett a CLS kiadó mellénk állt, és gondozásába vette az első dalt, a Szeplős vállat, és most várják a többi dalt.
Az az igazság, hogy nem szeretném elsietni. Ha ez egy teljesen a showbiznisznek készülő zene lenne, akkor egyből hoznánk a tizenkét számot, és azt nyomnánk, de egy egészséges evolúcióra van szüksége egy zenekarnak, és ezt meg kell élnünk. Éppen mondtam is édesanyámnak, hogy ma este nem megyek haza, mert ez egy szükséges pillanat a zenekarnak, hogy itt legyünk, megigyunk egy pohár bort, közelebb kerüljünk egymáshoz.
Nem bírom hangsúlyozni, hogy Fodor Máriusz, aki a billentyűs, milyen jó irányzatot gondolt ki, meg a Kardos-Horváth János milyen jó szövegíró. Nagy szerencsém, hogy ezek az emberek mellettem vannak, tehát nem magamnak köszönhetem, hogy van a Magashegyi Underground, hanem ez egy csapat.
A Kaukázus hosszú életű zenekar, a fiúk akkor kezdtek együtt zenélni, amikor egyetemisták voltak Tatabányán, aztán fölkerültek Pestre, van mindenkinek polgári állása, de nagyon szeretnek zenélni és jól csinálják. Az annyira nem populáris, inkább rétegzene, de érdemes hallgatni.
Te mit csinálsz a zenén kívül?
– Alakulgatnak a dolgok, de tulajdonképpen semmit. Hezitálok és gondolkodom, hogy kellene esetleg folytatni a színit, amire két és fél évet jártam. Valamilyen egyetemet be kellene fejezni vagy el kellene kezdeni. Most nagyon nagy ajándék, hogy ilyen szabad életet élhetek, bicajozhatok sokat, virágokat öntözgethetek.