2019. október 20. vasárnapVendel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi a jó a júliusi zenefelhozatalból?

Halász Imre 2007. július 13. 10:38, utolsó frissítés: 2007. július 12. 20:56

A #b#Smashing Pumpkins#/b# hatéves kihagyás után próbál világot és kormányt váltani + a #b#Gogol Bordello#/b# továbbra is nagyon lökött, bizonyíték rá az új album. #b#Hallgass bele!#/b#





INTERPOL: Our Love to Admire
Capitol Records/Parlophone, 2007.



hallgass bele >> Interpol – Pioneer to the Falls >>


A post-punk revival legszélén tanyázó, a szintén New York-i Strokes-szal való összevetésben az utóbbit gyakorlatilag egy feszes csípőnadrágra redukáló együttes az élő példa arra, hogy barkó és félhosszú haj mögül is lehet rendkívül törékeny és felkavaró, ugyanakkor csontkemény, szikár rockzenét csinálni.

Én például a mai napig nem tudom egyvégtében végighallgatni a 2002-es bemutatkozó Turn on the Bright Lights-ot, különösen ha a szövegekre is odafigyelek. Az Obstacle 2 után óvatosan vissza szoktam rakni a konyhakést a fiókba és benyomom a Don’t stop till you get enough-ot, biztos, ami biztos. A zenéjük mindig két irányból hat rám: Paul Banks éneke felismerhetetlenné püföli az ábrázatom, miközben a többiek, tudván mi vár rám, Eviant kortyolgatva és Armaniban feszítve


könnybelábadt szemmel a távolba merednek.

Ha a Joy Divison az óceán túlsó oldalára születik, talán akkor sem tudta volna ilyen mélységekig vinni a felhőkarcolók tövében érzett klausztrofóbiát. De míg Ian Curtis viszonylag egysíkú, hermetikusan zárt világával legfeljebb egy töksötét koncertteremben lehetett katatón bólogatás közepette kapcsolatba lépni, addig Paul Banks szövegvilága és előadásmódja lehetővé teszi azt a Cure-ös (vagy éppen a korai R.E.M.-et és az Echo And The Bunnyment idéző), paplan alatti szövegkönyvbe mélyedést.

Félreértés ne essék, a Turn on the Bright Lights ott van az évtized legnehezebben emészthető lemezei között, csak míg a Joy Division egy átláthatatlan, önmagára csavarodó sötét massza volt, addig az Interpol sokkal zaklatottabban (és így nagyobb élvezeti értékkel) feszegeti a kitörés lehetőségét.

Míg a Turn on the Bright Lights saját törvényszerűséggel bírt (az Obstacle 1 és a NYC egymásnak lettek teremtve), tehát a szó szoros értelmében vett album volt, addig a 2004-es Antics zsenialitásban egymásnak feszülő szerzemények viadala lett.

InterpolInterpol


Az Evil minden kétséget kizáróan benne van az évtized tíz (sőt, öt – nem, talán három) legfontosabb szerzeményében, a Slow Hands-re pedig már a táncparketten is beindult az élet. Nem beszélve a Narc és a C’mere sötétebb oldaláról.

Az Antics világosan jelezte, hogy az életben többet nem kerülünk olyan közel Paul Banks-ékhez, mint amilyen közel az Untitled-ben vagy éppen a Vágy Villamosát idéző Stella was a Driver-ben megtehettük. Így talán nem meglepő, hogy az Interpol kontextusában megdöbbentő borítójú, immáron nem független kiadónál megjelenő Our Love to Admire


ugyanazt az izmosodást hozza, amit az Antics.

>> Interpol – No I in Threesome >>
>> Interpol – The Lighthouse >>


Csak míg ott Banks-ék a táncparketten leizzadva találtak magukra, addig itt a klasszikus hangszerelésben élik ki a továbbgondolás lehetőségeit. A Pioneer to the Falls például oboát is beiktat az itt-ott felcsendülő zongora mellé. „You fly straight into my heart / But here comes the fall” , énekli Banks. Az első lemezes Untitled spagettiwesternes, arányokat betartó változata ez.

A ménage a trois-val kacérkodó No I in Threesome (borító?), a téma sikamlóssága ellenére nem megy át öncélú perverzióba, Banks sérthetetlen rezignáltsággal játszadozik el a gondolattal: „Alone we may fight / but let us be three tonight” . A kislemezes Heinrich Maneuver és főként a Mammoth a Roland energiáit idézik.

Valami hasonló dolog történik az Admire-on, mint az Arcade Fire ezévi Neon Bible-ján: míg az Arcade a vallási extázist lőtte tele nyugtatókkal, addig az Interpolnak – korai hangulatát ünnepélyes hangszerelésbe és még precízebben megigazított nyakkendőkbe burkolva – sikerül a Joy Division érzelmi zsákutcáját szublimálnia.

Itt már nem Banks lelkének legmélyebb bugyraiban veszünk el, hanem egy felszínen maradó (Rest my Chemistry), alapvetően pozitív hangulatú művészi manifesztummal van dolgunk. (A záródarab, a The Lighthouse eddig példátlan megnyilatkozás az Interpol életműben. Megtértek). A Heinrich Maneuver-ben Banks azt énekli, hogy „Today my heart swings” . Ez nagyon jó hír.

#i #Értékelés egytől tízig: 9,0



SMASHING PUMPKINS: Zeitgeist
Reprise, 2007.



>> Smashing Pumpkins – Doomsday Clock >>

Bár Billy Corgan egy személyben testesíti meg a Gallagher fivérek arcoskodásának és műhisztijének összes negatívumát, a Smashing Pumpkins kétségtelenül a kilencvenes évek egyik legfontosabb amerikai alternatív rockzenekara volt. Abban mindenki egyetért, hogy az 1998-as Adore-ig tartott az együttes fénykora.

Míg a Nirvana Nevermind-ját pár hónappal beelőző, szintén Butch Vig által producerelt Gish világosan jelezte a heavy metalt a pszichedéliával (a Crush nálam az egyik legjobb Pumpkins-dal) ötvöző irányvonalat, a viszonylag mérsékelt fogadtatás (főként a Nevermind árnyékában) nem hozta meg a kellő áttörést.

A betegesen sikeréhes Corgan nehéz feladat előtt állt, hiszen a nyilvánvaló Jane’s Addiction párhuzamot kikerülve kellett az egyre erősödő grunge szcénát megfejelve valami teljesen egyedit alkotnia. Az 1993-as, rengeteg nehézség és a legfőképp Corgan egójának köszönhető civakodás közepette elkészültSiamese Dream jelentette az igazi áttörést: a Pumpkins védjegyének számító Disarm-mal a ’90-es évek alternatív rockzenéjének egyik legfontosabb kiáltványa lett.


Felsorolni is nehéz,

hogy Corgan milyen széles zenei palettát olvasztott egybe: egy helyen megfért itt a Queen arénarockja és a Cure post-punkjának gothosabb oldala a My Bloody Valentine shoegaze-ével. Túl összetett zene volt már ez a Nirvana egysíkúságához képest, Corgan perfekcionizmusának köszönhetően mégis mainstream-kompatibilis popdalokká nemesültek a Gish karcos, Sabbath-os zúzásai.

Smashing PumpkinsSmashing Pumpkins


A sikertől ittas Corgannek érthető tehát, hogy ’95-re volt pofája a két cédés Mellon Collie and the Infinite Sadness-szel előállni. A két órányit meghaladó lemez a Siamese Dreamnél is sikeresebbnek bizonyult. Bár nem volt annyira egyenletes anyag, mint elődje, a Bullet with Butterfly Wings, a Tonight, Tonight, a Zero és a 1979 a Corgan által (tőle megszokott nagyképűséggel) az X generáció Wall-jának tartott lemez átütő sikerű kislemezei lettek.

Szintén ekkorra tehető Corgan egyre markánsabb alt-rock ikonná válása, hiszen a mindig is jellemző androgün nerd jelleg ekkor tetőzött a kopaszra nyírt fejjel és a ZERO feliratú pólóval. Csak idő kérdése volt a meghülyülés: az 1998-as Adore a korábbi hangzástól való tudatos eltéréssel már egy talajvesztett, bizonytalan dalszerzőt mutatott. Az elektronikus zene és a goth vonal (külsőségekben is) felerősödő hatásai görcsös megújulási kísérletnek bizonyultak.

A 2000-es Machina/The Machines of God már elejétől a végéig rossz volt, Corgan puhány Trent Reznorként próbálta a Siamese Dream dalszerzőjét rábírni a kemény NIN-es zúzásra, persze úgy, hogy mindeközben rádióbarát dalok szülessenek. Természetesen egyik részfeladat sem járt sikerrel. Nem sokkal később az együttes feloszlott. Nem kevesebb, mint hat évet kellett várni az újjáalakulásra és a Pumpkins-fanok így sem örülhetnek igazán: az új felállásból hiányzik James Iha és D’Arcy Wretzky, helyettük ott van viszont


a narkós Jimmy Chamberlain.

>> Smashing Pumpkins – Tarantula >>


A lemezcím (ráadásul van egy United States névre hallgató dal is) már önmagában gyanús volt, de amikor megláttam a borítót, amit akár egy környezettudatos, tizenéves raszta csaj is összehozhatott volna (balos SP fanoknak javaslom, hogy illeszenek egy Che Guevara arcot a Statue of Liberty-re, pólóként tuti siker lesz a koncerteken!), picit kétségbeestem: nekem ezt most tényleg végig kell majd hallgatnom?

Ráadásul azt is megtudtam, hogy Corgan eredetileg július 7-ére tervezte a megjelenést (értitek, 07-07-07... húúú, az nagyon kemény lett volna! 2012-ig muszáj lesz kihozni még egy lemezt, mert utána cseszheti!).


Corgan görcsösen akarja a sikert,

és mindezt olyan arcátlan naivitással teszi, hogy az első hangtól kezdve hiteltelenné válik. Ahogy egymást váltják a dalok, egyre kevésbé tudom elhinni a szándék komolyságát. Ilyen formátumú előadótól nem feltétlenül várható el a kurrens irányzatokkal való napirenden levés, de könyörgöm, a Doomsday Clock az hogy lehet ennyire Kornos?

A vinnyogó hangszínnel továbbra sincs semmi gond, de a zúzás egyszerűen agyonnyomja szerencsétlen Corgant. A Mellon Collie-s Jellybelly-ben például ugyanilyen zaj vette körül, de ott egy pillanatig nem éreztem a kiszolgáltatottságot. Itt élettelenül próbálja tartani a lépést.

Az Adore-tól és a Machina-tól való elfordulás, a korai egyszerűbb hangzás felé való visszatérés önmagában nem volt rossz ötlet, csak ehhez hozzá kellett volna venni a korai lemezekre jellemző popérzékenységet. A Neverlost például valami ilyesmivel próbálkozik, tragikus végeredménnyel. Ha a zenei rész kudarcához hozzáveszem az ideológiai üresjáratokat (Doomsday Clock, United States, For God and Country), akkor azt hiszem, jobban teszem, ha most itt szépen befejezem a mondandómat.

3,0



GOGOL BORDELLO: Super Taranta!
Side One Dummy, 2007.



>> Gogol Bordello – Wonderlust King >>


Ha nagyon leegyszerűsítem a dolgot, akkor azt kell mondanom, hogy Kusturicának, Goran Bregovicnak és Boban Markovicéknak oroszlánrésze van abban, hogy a normális angolszász popzene az istennek nem bír gyökeret verni nálunk.

Valamiért a kelet-európai értelmiségi abban leli legnagyobb örömét, ha a felvizezett sör és az olcsó cigi fogyasztása közben a mellette bazseváló cigány fülébe ordíthatja (természetesen a megfelelő mennyiségű reflektáltsággal), hogy: „itt legbelül fáj valami énnékem!” (a szavak tetszőleges sorrendben felcserélhetőek). És egy bizonyos pontig nincs is ezzel semmi baj – elvégre a gyökerek, csak ha kérhetem, akkor ne szidjuk a manelet. Például 17 évesen én is képes voltam éjjel Goran Bregovic koncertre vonatozni.


Aztán persze jól megbántam, de ez személyes ügy.

Ami a legnagyobb baj ezzel az az, hogy a Balkán-életérzés cannes-i exportcikként való tálalása popzeneileg rengeteg anakronizmust gyártott. Előállhatott az a visszás helyzet, hogy egy kordzakós bölcsész polcán a Trainspotting-filmzene és a legújabb Thievery Corporation lemez között nem a Fun House vagy a Raw Power, hanem az Arizona Dream soundtrack tanyázott.

Így Iggy ahelyett, hogy a világ legtökösebb rockisteneként élt volna a fejekben, az etnikai sokszínűség iránt affinitást érző és abban művészi töltetet felfedezni vélő vén bohóc lett, filmklubos kötött pulóveresek újraírható cd-jén szereplő cserecikké degradálódva.

Az egyetlen, az egyetemes könnyűzene szempontjából releváns kusturicizmus egyértelműen a Macskajaj-os Pitbull Terrier volt, ami (éppen trash jellege folytán) a legnagyobb mértékben tapintott rá a lényegre, ráadásul sejtetni engedte, hogy milyen kincsek rejlhetnek


egy vérbeli jugópiac kazettás standján.

A fentiek után talán nem meglepő, hogy kissé szkeptikus voltam, amikor 2005-ben először pillantottam meg Eugene Hütz-éket az MTV2-n a Not a Crime-mal. Egy minnesotai indie srácnak, akinek 2006-ban a Beirut Gulag Orkestar-ja volt a kedvenc lemeze, biztosan üdítőleg hatott ez a kelet-európai Dropkick Murphys.

Persze nem mi vagyunk a célcsoport, így talán értelmetlen azon keseregni, hogy nálunk Dunát lehet rekeszteni a hasonló ötletekkel (a Quimby például a ’96-os Majom Tangón vagy a ’97-es Jerrycan Dance-en kevesebb őrjöngéssel nagyjából mindezt megcsinálta már). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az eredetileg Kafka Whorehouse-nak (no comment) elgondolt Gogol rendkívül gazdag zenei örökségből merít.

Gogol BordelloGogol Bordello


A harmonikára, hegedűre és néhol szaxofonra íródott dalokat kaotikus punk, kabaré és dub elemeket vegyítő szerzeményekké gyúró együttes Manu Chao mellett a Clasht és a Fugazit is elődnek tekinti (nem beszélve arról, hogy egy ideig a Primus-szal és a Cake-kel is turnéztak).

Másrészt meg egy nyolc éve létező zenekarról van szó: a 2005-ös, Steve Albini által producerelt, világhírt hozó Gypsy Punks: Underdog World Strike mögött hatalmas előtörténet és munka van, az 1999-es Voi-la Intruder vagy a 2002-es Multi Kontra Culti vs. Irony egyenrangú darabok az életműben. És akkor még nem is szóltunk Hütz máig széles tömegeket vonzó DJ-zéséről a New York-i, bevándorlók által látogatott Mehanata klubban, ahol klezmer és lengyel jazz dalok mellett dancehall és jungle dalok is


megférnek a playlisten. Káosz a köbön.

A Super Taranta! – mily meglepő – ugyanazt a sodrást és hangszeres tobzódást hozza, mint az elődei, csak kicsivel több cigányzenével és kevesebb punkkal. A Wonderlust King biztosan elhangzik majd a félszigetes koncerten július végén, igazi fesztiválzene, lehet tanulni a szövegeket: „I travelled the world looking for understanding / of the times that we live in / hunting and gathering first-hand information / challenging definitons of sin”.

Vagy ott van a szokatlanul fenyegető, rockalapú Zina-Marina. A viszonylag egyszerűbb hangszerelésű Dub the Frequencies of Love már-már hagyományos dalstruktúrát követ: kevesebb a humor, és több az érzelem. A Tribal Connection a lemez legjobbja, ha kiveszem belőle a néhol fárasztó Hützot olyan, mintha egy korai Police-dalt kapnék. A Suddenly…(I miss Carpaty)-féle tombolások után várható lazítás lesz a koncerten.

Továbbra is azt érzem, mint a többi lemeznél: ha nem ismerném az előtörténetet és a körítést, nem igazán tudnék különbséget tenni egy hipermarketben a Gogol Bordello és egy teljesen ismeretlen, akciós áron kínált, feltörekvő moldvai cigánypunk együttes között. Ha már feltétlenül a saját nemzeti zenéjét okosan frissítő együttest kéne ajánlanom, akkor elsőként a brazil funkot az indietronicával vegyítő Bonde de Role ezévi With Lasers lemeze ugrik be – bátran ajánlom mindenkinek.

A fentieket pedig csak azért írtam le, mert tisztában vagyok azzal, hogy (amellett hogy hat felvizezett sör után hangosan röhögnék ezen a cikken) olyasmiket művelek majd a koncert alatt, amit később minden bizonnyal nagyon bánni fogok. Így legalább lesz alibim. Végezetül nézzétek meg ezt – ha Madonnának jók, akkor nekem miért ne lennének azok?


6,2

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS