2019. szeptember 21. szombatMáté, Mirella
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A fiú, aki meghalt

2007. július 11. 10:43, utolsó frissítés: 2007. július 10. 18:35

A szegény gyerek szüleit brutálisan meggyilkolták, gyerekkorát egy sötét lyukban töltötte, és minden évben meghal valaki a barátai közül. Mégsem ajánljuk fel neki az együttérzésünket. Sajnáljuk Harryt? Nem. Azt akarjuk, hogy végre alulról szagolja az ibolyát.





Harry Potternek meg kell halnia.

Mi, amerikaiak szeretjük a befejezéseket. Nem – nekünk szükségünk van a befejezésekre.

A briteknek nincsenek hasonló bosszantó pszichológiai akadályaik. Majdhogynem határtalan türelemről tesznek tanúbizonyságot (ami megmagyarázza a kriketthez való vonzódásukat) akkor is, amikor a “végső megoldás” meglehetősen kényes témája felmerül. Mi, jenkik azonban nem szeretjük a kacskaringós, frufrusodó befejezéseket.




Mi azt akarjuk, hogy a dolgoknak végleg végük legyen.

És hát “dolgokon” azt értem, hogy rengeteg ember haljon meg. És azon, hogy végleg vége, azt, hogy ez gyötrelmes módon következzék be, így ideális esetben még egy sereg indokolatlan robbanásra is sor kerülhet.

Mi valóban szeretjük a váratlan detonációkat. Főleg olyankor, amikor a szereplők éppen velős, jól hangzó frázisokat mondogatnak, és közben lassított felvételen hull rájuk a zsarátnok. Mint például: “Le kellene szoknod, McCorkle.”

Itt nálunkfele, a Lost tévésorozat háza táján bejelentettük, mikor lesz a grand finale: 48 epizód múlva. Sokkoló, de a kritikusok máris siettek kijelenteni: előre utálják. Úgy tűnik, a domináns érzés az, hogy a befejezésünk túlságosan elszállt lesz ahhoz, hogy értelme legyen, vagy éppen kiábrándító mélypontként következik be, nem tartja a színvonalat, és utólag nem igazolja a hat évad elkészítését.

Rettegek ettől az ítélettől, hogy gyakorlatilag nincs hová menni, csupán felfele vihet az út.

J. K. Rowlingnak ennek ellenkezőjével kellett szembesülnie. Az ő története és írása annyira meghódította az embereket, hogy az elvárások már a plafonon is túl vannak. Valójában nem számít, Rowling hogyan hajtja végre utolsó fejesét – de néhányan (oké, itt rólam van szó) azt ítélik meg, ami az ugrást közvetlenül megelőzte: vagyis annak alapján, hogy


mekkorácska hullámokat kavar, amint belecsapódik a vízbe.

Ez fair? Nem az. De mit vársz az olyan emberektől, akik szeretik a szükségtelen robbanásokat és a velős, menő szófordulatokat?

Nemrég olvastam egy cikkben, hogy egy felmérés során az amerikai megkérdezettek 80%-a azt nyilatkozta, úgy gondolják, Harry nem éli túl az utolsó kötetet. Amint sok közvéleménykutatás esetében, itt is bizonyos fokig tetten érhetjük a beteljesedés titkos vágyát. Más szavakkal, azt akarjuk, hogy a kis buzi meghaljon.

(Oké, ez nem is cikk volt, hanem egy kis keret a Us Weekly-ben. Ez nem teszi kevésbé érvényessé a nézőpontom.)

Szóval, miért akarjuk, hogy Harry legközelebb az égben szervezett Nagy Kviddics Meccsre menjen? A szegény gyerek szüleit brutálisan meggyilkolták, gyerekkorát egy sötét lyukban töltötte, és minden évben meghal valaki a barátai közül. Mégsem ajánljuk fel neki az együttérzésünket.


Csak a vérszomjunkból jut ki neki.

Sajnáljuk Harryt? Nem. Azt akarjuk, hogy végre alulról szagolja az ibolyát.
Mégpedig azért, mert meg akarunk lepődni.

Mert egyvalami van, amit jobban szeretünk a robbantásoknál, és ez a meglepetés. És még ha tízünkből nyolcan holtan is akarjuk őt látni, szívünk mélyén tudjuk, hogy nem fog elpatkolni.


Mert Rowling nem meri megtenni.

Nem ütheti ki Harryt, mert bizony vannak szabályok, amelyeket követni kell egy grandiózus mitológia lezárásánál. A jó legyőzi a rosszat. A remény felülkerekedik a kétségbeesésen. A papír beburkolja a követ. Harry nyer. Voldemort veszít. Az ewokok énekelnek.

És pontosan ez az, amiért Harrynak halnia kell. Mert tragikus lesz. És érzelmes. És meglepő. De legfőképpen ...helyénvaló. Fair.

Amikor Rowling először kézen fogott bennünket, és (valóban brilliáns) sztorijának ösvényén vezetett minket a mélybe, vastagon kiemelte az első fejezet címét: “The Boy Who Lived” (A fiú, aki túlélte). Később megtudtuk, hogy Harry egy merényletkísérletet vészelt át ép bőrrel... mindkét szülője feláldozta a saját életét, hogy megkímélje az övét. A legdíjazhatóbb befejezés az lenne, hogy hasonló, önfeláldozó tettet hajt végre.


A vihogás határán leszek,

ha majd az utolsó fejezethez érek (soha nem lapozok hátra, hogy meglessem a befejezést), és a címe az lesz: “The Boy Who Died” (A fiú, aki meghalt).

Szóval igen. Bocsi, kölykök. Remélem, Harry megvásárolja a farmot. Még ha tudom is előre, hogy nem fogja.

Habár...

Mi van, ha Az, Akit Nem Nevezünk Néven egy végső átkot szór Harryre? Egy mega-Avada Kedavra varázsigét, amit még soha senki nem élt túl? És Harry, matrixos lassított felvétel-szerű mozgással, a varázspálcáját használja védőpajzsként? És akkor ellenfele ezer meg ezer hüllőszerű húsdarabkára szakadva szétrobban? Mi van, ha a legvégén Harry ráfúj a varázspálcára, és ennyit mond: “Mondtam, hogy ne káromkodj, Voldemort.”

Jó lesz, úgy is jó lesz.

Megjelent július 8-án a New York Timesban, a Five Ways to End Harry Potter című összeállítás részeként. A szerző a Lost című amerikai tévéfilmsorozat társszerzője és vezető forgatókönyv-írója.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS