Rushdie: “A könyvem magáért beszél”
B. D. T. 2007. július 05. 11:45, utolsó frissítés: 09:15Újra napirenden a Rushdie-ügy, mióta az indiai származású írót lovaggá ütötték. Kiket és hogyan sért egy mágikus realista, és miért bűn a történeteket újraírni? #b#Kíméletességmentes passzusok.#/b#
Hogyan lehetséges, hogy egy könyv, amit az iszlám országok nagy részében betiltottak, le sem fordítottak, tehát nem jutott el az olvasókhoz, tízezreket képes dühödt gyűlöletre ragadtatni az írója iránt?
Legtöbb esetben azok sem olvasták el az 1988-ban publikált Sátáni verseket, akik Indiában, Pakisztánban vagy Iránban elítélő közleményeket kiadva “formálták a közvéleményt”.
Hogy az iráni legfőbb vezér, Khomeini ajatollah személyesen ismert-e magára a regény egyik alakjában, nem tudom, de valószínű, hogy amikor halálra ítélte Salman Rushdie-t, nemcsak “az iszlám, Allah és a próféta megcsúfolása” volt szálka a szemében.
Ami abszurd, hogy a Rushdie elleni hadjárat a modern tömegkommunikáció eszközeivel tudott világméretűvé dagadni. A fatva rövid, lényegretörő üzenetéhez
nem is kellett más, mint egy headline:
megsértette az iszlámot, ezért kötelességetek őt a pokolra küldeni.
Nyilván abszurd lenne (?) elvárni a hívők tömegeitől, hogy utánaolvasva győződjenek meg arról: igaz-e a vád, a sértés megtörtént-e, és milyen előfeltevések vezethetnek ahhoz a kontextushoz, amely egyáltalán lehetővé teszi a regény sértésként történő interpretációját.
Amikor a könyvet Indiában betiltották, Rushdie A könyvem magáért beszél címmel nyílt levelet írt Gandhinak – nyilvánvaló, hogy őt is teljesen sokkolhatta az a gyűlölethullám, amit a regény megjelenése kiváltott. De a kimagyarázás vagy bocsánatkérés nem az a stratégia, amit egy író szívesen választana még egy ilyen esetben sem, hiszen ha már a tömegmanipuláció beindult, és az ítéletet előre kimondták, a racionális érvek vajmi keveset változtathatnak a helyzetén.
Azok a nagy-britanniai muzulmánok, akik most legutóbb az író lovaggá ütése ellen tiltakoztak,
az ördög megtestesülésének tekintik Rushdie-t,
miközben ugyanazokat az általánosságokat ismételgetik, amit a vallási és politikai vezetők. Még a “mérsékeltebbek” is csupán kitérően annyit mondanak, a szélsőségessé fajuló protesztek, a gyűlölet megnyilatkozásai “nem javítják az iszlám hívőkről alkotott többségi véleményt”, illetve az istentagadók megbüntetését sem kell feltétlenül az igazhívőknek maguk intézniük.
“Nem számít, mit írt [Rushdie]. Ha Allahot támadja, Allah maga majd fájdalmasan megbünteti őt, nem mi” - írta az egyik hozzászóló a muslimonline.com fórum Rushdie-topikjában.
Melyik az az olvasat, amely szerint a Sátáni versek sértő?
“A könyv kiindulópontja – az iszlám történetében járatos személyek számára ez már a címből kiolvasható – Mohamed próféta és a Korán történetének egyik vitatott eseménye: egy első kinyilatkoztatásban Mohamed elismerte a mekkaiak három istennõjét: Latot, ’Uzzát és Manatot. Ez egyfajta kompromisszumot jelentett a monoteizmust hirdető Mohamed és a politeista mekkaiak között. Egy jelenésben azonban Gábriel arkangyal megfeddte Mohamedet ezért a kompromisszumért, mondván, hogy sátáni sugallatnak engedett.
A „sátáni versek” így hamarosan helyesbítődtek,
és soha nem kerültek be a Korán írott változatába. Az efféle helyesbítődések, újraírások érdekelték Rushdie-t is regénye írásakor. A regény egyik fõszereplõjének, Mahoundnak a sorsa Mohamedével párhuzamos – álmokat lát, majd egy vallás, az „alázat” [Submission] hirdetésébe kezd. (...) A regény botrányos fogadtatásához többek között hozzájárult Ábrahám/Ibrahim pátriárka kritikus ábrázolása is (Hágár és Izmáel számûzetésének története kapcsán). Akárcsak maga a Mahound név, amely Mohamed nevének középkori keresztények által használt gúnyos formájával azonos" – írja Balázs Imre József A „Rushdie-ügy” muzulmán szemmel című rövid írásában.
De nézzünk néhány szövegrészletet, hiszen nem szabad elfelejteni: a könyv magáért beszél.
Itt kínálkozik a “szentségtörő” párhuzam a kereszténység alapításának korszakáról született egyik legújabbkori – és valljuk be, kissé elrugaszkodott – interpretációval. Igen, A da Vinci-kódra gondolok, ami azért szentségtörés, mert a mágikus realizmus Márquez-nagyságrendű íróját egy mondatban említem egy Dan Brownnal. Holott a párhuzam nemcsak annyiban találó, hogy a bestsellerré vált fikciós krimi Jézus Krisztus történetét írja kicsit újra.
A keresztény egyházak világszerte tiltakoztak a könyv, majd a film megjelenése ellen, egyes országokban a betiltását követelték, és a felhozott vád megfogalmazása is majdnem szóról szóra ugyanaz volt: “a keresztények megsértése és a katolikus vallás rombolása”, “perverz módon keresztényellenes”,
“a Sátán műve”, és nem utolsósorban rosszat tesz a kereszténység imázsának!
(A különbség, hogy az inkvizíció évszázadai lejártával már egyetlen keresztény egyházban sem divat halállal büntetni a másként gondolkodókat. Nem késelték halálra a Dan Brown-regény japán fordítóját, nem halt meg majd' száz ember a megjelenését követő tüntetések és merényletek során, például.)
A tudományos hipotézisekkel elsztorizgató A Da Vinci-kódnál azonban jobb párhuzam Iván Karamazov álma, a nagy inkvizítor alakja, vagy a Pilátus-beszélgetések A Mester és Margaritából. Rushdie személyes mitológiát alkot, a mágikus színházban istenek, próféták és színészek játszanak, keverik a szerepeket, álmodnak és lelepleződnek.
Gibreel Farishta/Gábriel arkangyal igazi ripacs, hiszen bollywoodi filmekben ő személyesíti meg az istenkaraktereket; a neki tulajdonított kinyilatkoztatásokba azonban, úgy érzi, nem sok beleszólása volt.
Mahound/Mohamed a kezdő vallásalapítókhoz méltó görcsös ragaszkodással próbálja fenntartani a jó-rossz, isteni/sátáni, zsoltár/istenkáromlás közötti, mesterségesnek bizonyuló válaszfalat. És sikerül neki, még ha Gibreel szerint ez csupán ömámítás, akkor is. Rushdie-nak is sikerül egy világvallás homályba vesző genezisének egyik lehetséges forgatókönyvét megírni.
Az Imám a nagy inkvizítor fanatikusabbra hangszerelt verziója, aki a rég megtörtént kinyilatkoztatásnak és a rég halott Próféta szavainak egyetlen hiteles közvetítőjeként lép fel. "Égessetek el minden könyvet, csak az egy igaz Olvasmányban bízzatok; szaggassátok szét a papírt, és hallgassátok a Szót, ahogy az angyal, Gábriel nyilatkoztatta ki a Hírnöknek, Mahoundnak, és ahogy a ti tolmácsotok, az Imám magyarázza."
Az iszlám forradalom totalitarizmusa, de bármilyen totális ideológia nem bír elviselni más tolmácsot, egy olyan szöveg pedig, ami mindent mindennel összefüggésbe hoz, csak apokrif maradhat a legfőbb autoritás szemében. Ezért az az értelmezés is elvétett, amely a jelenleg dívó iszlamofób hisztéria horizontjától is képtelen elrugaszkodni, és a könyvben ennek valamiféle visszaigazolását keresi.
A kinyilatkoztatás Rushdie-féle természetrajza nem a “hívők” egy jól körülhatárolt, lekerekített és befejezett identitást felvállaló csoportjának (legyenek bár muzulmánok, keresztények vagy ateisták, antiszemiták, keresztes lovagok, bevándorlók vagy bennszülöttek) szól, hanem olvasóknak, azoknak, akik képesek nyugtalanító és izgalmas szövegekkel szembesülni. Más olvasatokkal, mint amit egy autoritás kinyilatkoztat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!