2017. november 19. vasárnapErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Halál hitelre

szerk. 2007. július 04. 11:49, utolsó frissítés: 11:42

Éhenhalt #b#a túlmunka miatt#/b# egy multicég romániai menedzsere. Esszé a munka anyagtalanná válásáról, az áttetsző testekről és egy új nemzedékről, mely nem képes az idejét vesztegetni. #b#[gordius]#/b#





A szuperizgatott politikai és médiakörnyezettel a háttérben az egyik multinacionális vállalat romániai menedzserének kimerültség miatti halála vagy az ötórai bulvárhírek közé került, vagy a szegény nő temetésén elkészült tragiko-látványos képek (papok, koporsó, koszorúk, ismét papok, teljes a menü) bemutatására adott alkalmat a médiában.

A történtek kiváltotta reakciók az "elemzők", mint például Lucian Mîndruţă fekete humorától – aki azon csodálkozik álnaivan a Dilema Vechében közölt cikkében, hogy Romániában a túlzásba vitt munkába (is) bele lehet halni – néhány ál-oknyomozást végző napilap közleményeiig terjednek, amelyek szégyentelenül turkálnak az elhunyt életrajzában, vagy spontán kommentárokat gyűjtenek be a járókelőktől arról, hogy jó-e vagy rossz a túlmunka, nem beszélve a téma populista eltorzításáig, mely egy magát korábban arisztokratának beállító politikus üres beszédeiben érhető tetten, aki egy vulgarizáló kampány ürügyén a kapitalizmus elleni harc hősévé tért át.



Viszont nem láttam, legalábbis eddig, egyetlen elemzést vagy legalább egy artikulált reflexiót sem arra a tünetértékű jelenségre, mely a neoliberális korszakot jellemzi, melyben élünk. Noha félszájjal szó volt a médiában jópár hazai és mulinacionális magáncég alkalmazottainak túlterheltségéről, és pszichológus szakértőket is megszólaltattak, senki sem vette a bátorságot a kutatás továbbviteléig, hogy fény derüljön a jelenség rendszerszerű okaira.

És részben meg is értjük, hogy miért: az újságot írók vagy a szenzáció-hírműsorok vezetői közül számosan maguk is annak az ördögi masinériának a részei, melyben a hatalom hierarchiája nem hagy teret a szólásszabadságnak, illetve a túlmunka és a profit vasszabályainak való


hallgatólagos alávetettség az egyetlen érvényben levő törvény.

Miután a politikusi hisztéria lecsendesült, és miután megpróbáltuk a tisztánlátás minimumát visszanyerni, legalább két módon indíthatjuk el a reflexiót, melynek kiindulópontja Raluca Stroescu halála.

Az első magát a munka rendjét illeti egy olyan gazdaságban, mely azt állítja magáról, hogy már túl van az [1989 utáni] átmeneten. Románia az utóbbi években végbement gazdasági fejlődése – melyet (tévesen) a kormányon levőknek tulajdonítanak – annak a jelenségnek a térhódításával áll párhuzamban, melyet "anyagtalan munkának" neveznek a kortárs szakértők. Úgy tűnik, az acélipari kombinátok, a bányák és a gyötrelmes mezőgazdálkodás gályájáról szabadult "szoft" munka egy egész, hazai és külföldi egyetemeken képzett nemzedék emancipatorikus álma.

Jól kereső, és fogjuk rá, "tiszta" munka ez, mely magasabb státuszt és töméntelen további előnyt vagy anyagi és szimbolikus jótéteményt biztosít. Az effajta munka emellett transzverzális és helynélküli jellegű: transzverzális azért, mert nem köthető egy pontosan körvonalazott szakterülethez: az információtechnológiától a pénzügyeken, a médián keresztül a kereskedelemig vagy a kutatásig terjedve a munka immateriálissá válik, és a projekt, a program és a dead-line szigorú szabályai szerint végzik. És egyben delokalizált is, mert folyamatosan területnélkülivé válik, nincs már egy adott hely a munkára (bánya, mező, gyárüzem, de még egy iroda sem),


bárhol végezhető, sőt mi több, és sőt mi rosszabb, bármikor.

A munka "hordozható", akárcsak az autó, a telefon, a számítógép, melyek ma nemcsak a munka, hanem az egész egzisztenciánk nélkülözhetetlen kellékei. A helyét vesztett munka az idejét is elveszíti, teljesen eltörölve a modern világ intézményesített határait – a ráció és a szabad akarat progresszív győzelmeként – köztér és magánszféra, munkaidő és szabadidő, nappal és éjjel, az énre és a másokra fordított idő között.

Az immateriális munka még az erőfeszítés és lazítás közti különbséget is eltörli, így érve el, hogy érzékelhetetlenné válik az átmenet két elmeállapot, az igénybevétel és a szünet, a szüneteltetés, a határidők és a folyamatos feladatok nyomása alól való kiszabadulás között.

Azt hiszem, nem kéne illúziókba esnünk és megelégednünk e nő halálának orvosi magyarázatával. Természetesen orvosi szempontból bármikor fel lehet fedezni olyan patologikus elemeket, melyek a visszafordíthatatlanná váló folyamatot elindították, példának okáért a végzetes elerőtlenedést (természetesen semmi köze nincs egy olyan fiatal nő éhhalálának, aki egy hónap alatt annyit keres, mint egy egész afrikai falu egy év alatt, a fekete kontinensen járványszerű méreteket öltő éhezéshez).



Az ő patologikus helyzete nem orvosi-biológiai, hanem inkább gazdasági-társadalmi jellegű. Többek között összefüggésben áll a társadalmi és egyéni immunitás hiányával a munkaerőpiac és a fogyasztás egyre erősödő nyomásával szemben.

Ahogyan egy gyermek könnyen tévé- vagy számítógépfüggővé válik, és a szülők elégedetten szemlélik bamba "szófogadását" vagy a mouse kezelésében megnyilvánuló "intelligenciáját", mert nem rendelkezik azzal a védettséggel, amit egy felnőtt szellemi kihívás formájában vagy a saját idő és tér kultúrájaként nyújthatna neki – ugyanígy a sikeres magánvállalatok alkalmazottainak új generációja (a mai, nagyobbrészt 25–40 évesek, de az életkor nem kizáró feltétel) a távolságtartás és a kritikai érzék hiányával lép be ezekbe az erőviszonyokba, illetve kezd hozzá a rá kirótt munka végrehajtásába.


E fiatalok számára a fizikai erőfeszítés

– mit az utóbbi időben felszabadulásnak, a kevés felszabadulási lehetőség egyikének tekintenek, de amely ténylegesen csak a termelő intellektust formában tartó, egyszerű edzés – az aerobikra, az úszásra, a reggeli vagy esti kocogásra, vagyis beszabályozott testgyakorlatokra korlátozódik, melyek elősegítik és kiterjesztik az elvégzett munka anyagtalanná válását.

Értsük meg egymást: nem az ásóhoz és a csákányhoz, mint "autentikus" munkavégzéshez való visszatérést védem, csak azt akarom mondani, hogy a munka anyagtalansága mintegy optikai csalásként a test testetlenné válását és végső soron önnön ideje és tere eltűnésével az egész személyiség anyagtalanná alakulását vonja maga után. A test csak a munka hallgatag hordozója, a gondoskodás és az esztétikai megformálás, a szépségszobrászat tárgya, módszeresen megfegyelmezve, hogy a ruházattal, a gesztusokkal és egyáltalán vonalaival a sikerességet jelezze.

A munka anyagtalanná válása a test fölöslegességének benyomását keltheti; ám a test végül visszaköveteli jogait, egyetlen igazán sajátságos jogát, mely minden jogászi értelemben vett törvény és rend előtt áll, vagyis


biológiai "jogát" az elemi metabolizmusra.

Most áttérnék a reflexió másik oldalának bemutatására, mely konkrétabban ennek az ügynek a nemzedéki és társadalmi vonatkozásait célozza. Azoknak a fiataloknak, akik "az anyagtalan munka mezejére" lépnek, csak halvány elképzeléseik vannak arról, mi is vár rájuk.

Vonzza őket – manapság a legkeresettebb és legkelendőbb áru a szubjektivitás, amennyiben hihetünk Marius Babiasnak*, s a mostani időkben a megváltást jólétnek hívják – a gyorsan valósággá váló (noha ez a valóság 25 éves futamidejű bankhitelt jelent) nagy pénzek megszerzésének varázsa, így nemcsak munkaerejüket és a tanulmányaik révén esetleg kialakított kézségeiket vetik latba, hanem egész személyiségüket bocsátják teljesen rendelkezésre, a profit és az azt termelő hatalom hallgatag rabszolgáivá válva.

Céges képzésük – más szóval a termelőrendszerbe való, többé-kevésbé végleges integrációjuk– egyszersmind a cég "szellemiségének" elsajátítását, indoktrinációját jelenti; a képességek már nem elegendők a jó munkaerővé váláshoz, a vállalkozás "filozófiájához" való vallási elkötelezettségre és hűségre van szükség (nem tudom, hányszoros idézőjelezés kellene ahhoz, hogy tompítsuk valamennyire a szégyent és irtózást a "filozófia" szó ilyen kontextusban való használata miatt).

A munka anyagtalanná válásának spirituális oldala van, valamelyes rokonságban a miszticizmussal, vagyis a munka csak akkor lesz igazán profitábilis, mikor az alkalmazott testestül-lelkestül a cégnek szenteli magát, mikor legintimebb gondolatait, legtartósabb meggyőződéseit is a rendelkezésre bocsátja. Az alkalmazottat nemcsak a rajta számonkért feladatokra készítik fel, hanem egy legalább annyira "nagyszerű" ideológiával is indokrinálják,


mint amennyire munkájának eredménye mulandó.

Az indoktrinációra pedig a híres "tréningeken" kerül sor, melyeken az alkalmazottak lelkiismeretesen részt vesznek: a képzések vagy szórakoztató alkalmak, luxushotelekben vagy a főnök nyaralójában szervezve a szolidaritás, a közösség, sőt a családiasság képzetét keltik a munkavállalókban. Olyan család ez, amelyért fel kell áldozni a másikat, az elavultat és merevet, olyan család ez, mely a párkapcsolatokon élősködik és amely a hatalom pontos hierarchiájával eléri, hogy magától üresedjenek ki a kapcsolatok a szerződéses házasfelek között.

Másfelől, és ez a rendszer a Michel Houellebecq-regényekben oly jól leírt perverziója, az immateriális munka nem összeforrt családdá egyesíti az alkalmazottakat, hanem elemi részecskékké változtatja őket, akik fokozatosan elvesztik képességüket a szocializációra: mi több, oda jutnak, hogy azt hiszik, hogy csak a munka közelítheti őket a többiekhez, miközben a valóságban pontosan a fordítottja történik, a munka mindnyájukat eltávolítja és elszigeteli egymástól, és ez nemcsak a szakmai, hanem kiemelten a családi környezetben is végbemegy.

A kizsákmányolás akkor teljesedik ki, mikor az alkalmazott nemcsak önnön idejéről mond le, hanem saját környezetéről, értékeiről, élete során megszerzett vagy elnyert ellenállóképességéről. Pár év alatt a haza bentlakásainak, kollégiumainak lázadó diákjai szófogadóan "márkás" öltönyt, csíkos inget és laposra csomózott nyakkendőt kezdenek viselni, "cégre" vásárolt-lízingelt autókat tulajdonolnak.

E sebezhető egyének hallgatag és tévelygő, mindig szépen öltözködő, formális, PR-beszédmódot gyakorló, látszólag nyájas, mosolyogós tömege, de amelyben forr a düh és az igazságtalanság érzése, ez a tömeg, mely képtelen tömeggé formálódni, éppen az egyéni izoláció miatt fokozatosan eléri a kritikus méretet, létszáma napról-napra nő, s a közvéleményben a tehetős középosztály illúzióját kelti,


mely az egész gazdaságot a fejlődés új csúcsaira vezeti.

Még pár dolgot zárszóként az immateriális munka romániai "nemzedékéről": olyan fiatalokról van szó, akik számára a siker a minden, azonban a sikert nem a Becali vagy a Ţînţăreanu-féle feudális modell szerint, vagyis nem villákban, luxusautókban vagy bankjegykötegekben stb. mérik. Az ő sikerük nem feltétlenül látható: az átlag fölötti szintű életstílust jelent, és ennek keresése egy egész élet idejét és terét kitöltheti.

Akarom mondani: nincs is szükség másra, főleg nem a társadalmi-polgári vagy politikai jelenlétre, közéleti részvételre. Cinikus ez a nemzedék, eltökélten és hallgatagon (meddig, a halálig?...) követve célját: nem az anyagi kielégülését, nem a jólét mutogatását, hanem a jólét biztosította stílust (standing). Ezt a generáció megóvódott a kommunizmus durva tapasztalataitól, és lemaradt 1989 decemberi intenzitásról, így a testi és szellemi serkentőt extrém élményekben keresi, legyen az a túlmunka, extrém sport, orgiajellegű mulatság, mindenféle gátlástalanság, utazás stb.

Ez az első olyan generáció – mifelénk – amelyik nem tudja, vagy elfelejtette, mi a lustaság: vagyis a munkavégzés elutasítása, szándékos abbahagyása, az önkéntes elfordulás


és a szemlélődésbe való elmerülés, csak az időtöltés kedvéért.

Ez a nemzedék nem tudja csak úgy vesztegetni az időt, mert ez azt jelentené, hogy az korábban a birtokában volt; de nem volt soha a birtokában, mert ennek a generációnak a sikerességét éppen az a tény mutatja, hogy már kezdettől fogva eladta az idejét, mikor a munkaszerződést aláírta.

Arról a nemzedékről van szó, melynek történelmi esélye nem lévén az öntörvényű kitörésre a '90-es években, most képes megfizetni, és makacsul, mindenáron meg akarja vásárolni a szuverenitás perceit – arról a nemzedékről van szó, melyik abban a kínzó reményben él, hogy a rabszolgaság, melybe hagyja magát behálózni, egyszercsak a teljes felszabadultsággal kompenzálható valamikor, végső soron netán a halálban.

Raluca Stroescu halála, és feltételezhetően annyi más ismeretlen alkalmazotté, szüntelen, mindennapos kimerültségük, addig elmenően, hogy az áttetsző testekké és puszta lelkekké változtatja őket, bizonyítja ennek az álomnak az illúzió voltát és egyben hatékonyságát is: az új gazdaság és az immateriális munka fémjelezte neoliberalizmus tökéletesen ért hozzá, hogyan ígérjen szabadságot és megváltást anélkül, hogy valaha is felelősségre vonják a szabadság lerombolása és a megváltás pervertálása miatt – még a halál előtt, és semmiképpen sem azon túl.

Fordította: Sipos Géza


__________________________

* Lásd Áru-szubjektivitás című esszéjét; román nyelven megjelent Aurel Codoban fordításában, Idea Design & Print, Kolozsvár, 2005

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS