2019. október 20. vasárnapVendel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi a jó a júniusi lemezfelhozatalból?

Halász Imre 2007. június 27. 17:08, utolsó frissítés: 17:08

A #b#White Stripes#/b# okoskodó garázsrockja,#b# Calvin Harris #/b#electro lufija és a #b#Bad Brains#/b# visszatérése, a hardcore punkot szétfüvezett elszállással párosítva. Hallgass bele!





THE WHITE STRIPES: Icky Thump
Warner/XL Recordings, 2007.



>> a White Stripes a MySpace-n az Icky Thump számaival >>


A 2003-as Elephant megaslágere, a Seven Nation Army azért volt zseniális popkulturális termék, mert hatására még a nokedliszaggató anyukák is zenekritikusi állításokra ragadtatták magukat: “Most az ilyen '60-as évek zenéi vannak divatban, nem?” Ennél nagyobb elégtétel pedig egy popzenéért rajongó fiatal számára nemigen létezhet: “Ügyes vagy, anyu!”

Tökéletes megkoronázása volt ez a lemez az akkor már hat éve létező detroiti duó, Jack és Meg White munkásságának. Míg az 1999-es The White Stripes és a 2000-es De Stijl csak kritikusi körökben aratott osztatlan sikert, addig a 2001-es White Blood Cells meghozta a popikon státuszt: a Michel Gondry rendezte Fell in Love with a Girl videóval vizuálisan is nagyot dobó album tökéletesen házasította a bemutatkozás már-már lehetetlenül


minimalista garázsrockját a De Stijl néhol poposabb lazításával.

Mégis az Elephant volt a szó szoros értelmében vett világpremier, hiszen ennek fényében vált iszonyatosan fontossá minden, kettejük által addig rögzített hang. Kellett a sikerhez persze a tökéletes időzítés (a garázsrock-revival betetőzése), két fantasztikus videoklip, az újra Gondry közreműködésével készült Hardest Button to Button, valamint a fájdalmasan szexi, Sofia Coppola (ki más!) által rendezett, Kate Moss-os I just don’t know what to do with myself.

És persze a mostanra legendássá váló marketingfogások: a Jack által továbbra is főállásban végzett kárpitos mesterség, a testvérpár/házastársi viszony ködösítés, a Simpsons paródia, a piros-fehér, majd a feketével kiegészülő, lebutított színvilág, a lehetetlen hangszeres felállás (dob, gitár), Meg szakmailag képzetlen, ám annál hatásosabb dobolása stb.

De Antonioni Nagyítás-ának híres Yardbirds-jelenete óta illik tudnunk: a popzene nem szól(hat) másról, mint a pillanat által generált, egyébként szélesebb látószögből teljesen esetleges pózokról, értékekről. Aki pedig a konzervatóriumban elsajátított hangszeres tudásra alapozva támadja a White Stripest,


annak lilája sincs a popzenéről.

Adott volt tehát a recept, a széles közönséget megmozgató, tesztoszteronnal átitatott garázsrock. Természetesen mit tesz ilyenkor egy öntörvényű zenész? Hát persze, hogy visszafog a visongásból, óvatosan lehalkítja az erősítőt és akusztikus gitárt ragad. A 2005-ös Get Behind Me Satan-ről (Máté 16:23) gyakorlatilag hiányzott az elektromos gitár, helyébe a zongora és a marimba lépett. Bár látszatra önmaga szembeköpése volt ez, a Get Behind me Satan tele volt imádnivaló, kísérletezgetős popdalokkal. A Take, Take, Take nálam pl. simán benne van a legjobb tíz White Stripes dalban.

Most meg itt a Nashville-ben felvett Icky Thump, mely elsőre visszatérni látszik a gyökerekhez: a dalok jelentős részének vázát a korai széttorzított gitárhangzás és a talán minden eddiginél hangosabb dobok képezik.

Csalóka visszakacsintás ez viszont, hiszen a valóban minimalista alapot gyakran az eddigi legösszetettebb (vagy legfurább) White Stripes-dalokká gyúrják a bepofátlankodó, enyhén szólva meglepő hangszerek.

Ott van rögtön a címadó dal, melynek középrészes szintetizátora egy ’73-as Deep Purple bootlegen is simán elmenne Jon Lord magánmutatványaként. Némileg kárpótol a kegyetlen riff és Meg püfölése, no meg a kellően beteg klip. Mégis Jack kezdődő elmebajának tudom be, hogy ezt maxinak szánta. Ezt a furaságot ellenpontozza a You don’t know what love is, mely a Led Zep b-oldalas dalának, a Hey Hey what can I do-nak


torzítóba dugott változata.

Míg az utóbbi a Zep-életműben egy aranyos gyöngyszem, addig itt a lemez második dalaként ez vidámkodásnak picit kevés. A De Stijl dalszerzőjét idézi viszont a 300 M.P.H. Torrential Outpoor Blues csöndes, folkos bluesa és a torzított középrész, viszont a Conquest taglóz le először: az 50-es években Patti Page által világhírűvé tett Corky Robbins szerzemény mexikói fúvósokkal kiegészített flamencója metálba oltja a hősszerelmes bánatát.

A garázsrock visszatérése a lemezre leginkább a már 1998-ban ötletként létező Bone Broke-ban válik nyilvánvalóvá. Dögös, dögös, de kicsit ötlettelen.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy White Stripes-lemezen egy skótduda és a mandolin jelentik majd a felüdülést. A Prickly Thorn, But Sweetly Worn kedves mandolinozgatását a világ első pszichedelikus skótduda himnusza, a St. Andrew (This Battle is in the Air) követi: kb. ilyen tripben lehet része annak a skótszoknyás nagypapának, akit a glasgowi dealer unoka megdob egy kis cuccal. Meg dumája pedig egyszerre ijesztő és csodás.

A Little Cream Soda az Icky Thump után a legkeményebb dal a lemezen, a Rag & Bone pedig a Bone Broke kisöccse: garázsrock, rengeteg szövegeléssel. Azon túl, hogy fülbemászó a riff, erőltetettnek érzem a Jack és Meg közti párbeszédet, nálam nem működött. Az I’m Slowly Turning Into You és a Martyr For My Love For You újra De Stijl-t idéző stabil pont a lemezen.


A Catch Hell Blues a titkos favorit nálam,

csöndesen építkezik, de aztán nem okoz csalódást, Jack egyik legnagyobb bravúrja az albumon. Sajnos csak itt érzem ki igazán azt a régi dögöt. Az Effect and Cause a WS lemezeken immáron szokássá váló (It’s true that we love each other az Elephanton) könnyed befejezés.

Túl sokat markoló lemez lett ez. Olyan vehemenciával próbálja felcicomázni a bevált garázsrock-receptet, hogy a szerencsétlen kreatúra összeesik a terhek alatt. Jack erőteljesebb, mint valaha, de a Get Behind Me Satan finomságai után ez már inkább hisztérikus vonaglás, mintsem az a korai megfellebezhetetlen, lo-fi düh. Hallgassatok találomra bele az első lemez bármely számába, érteni fogjátok, miről beszélek.

Vagy itt van egy általam nem rég felfedezett kiadatlan dal, a 2000-es Handsprings, melyen minden megtalálható az ismétlődő rifftől a dumálásig, mégis olyat tud, amit az Icky Thump-ról egyetlen szám sem: első hallgatásra sikerült véletlenül felrúgnom az íróasztal alatt dübörgő hangszórókat.

>> The White Stripes – Handsprings.mp3 >>

értékelés egytől tízig: 7,6


CALVIN HARRIS: I created Disco
Columbia, 2007.



>> Calvin Harris a MySpace-n az I created Disco számaival >>
>> Calvin Harris – The Girls >>


A skótok nem éppen burjánzó elektronikus tánczenei színterükről híresek. Bár van nekik egy Mylo-juk, aki 2004-es Destroy Rock & Roll lemezével megmutatta, hogyan lehet viszonylag egyszerű ötletekkel friss vért pumpálni a dance-be.

Meg van ott a Boards of Canada, akik immáron húsz éve nyomják az ambientet, 2002-es Geogaddi lemezükkel például ott voltak minden fontosabb évvégi összesített best of lemezlistán.

Mégis viszonylag légüres térből próbál nagyot dobni az a Calvin Harris, aki azért tért vissza dumfriesi otthonába, mert Londonban nem sikerült munkára lelnie (na ennél az életrajzi töredéknél szerettem bele). Hatalmas volt az elmúlt hónapokban a hype körülötte, köszönhetően az All Saintsnek és a Groove Armadanak készített remixeknek, a Faithless-szel való közös turnénak valamint annak is, hogy Kylie Minogue közös projektekben gondolkodik. Ő meg csak áll bambán, azzal


a nagy kék szemmel, és az amigáját bütyköli.



Bár a lemezcím (még ironikus pózként is nagyképű és ostoba) állítása szerint diszkóval van dolgunk, ez mégis inkább 80-as évek eleji electro, (ott kísért az electroclash is, de azt hagyjuk szépen békén) és az ahhoz szorosan illeszkedő funk. Ami picit különlegessé teszi a lemezt az az, hogy Mylohoz hasonlóan Calvin is saját maga énekli fel a dalokat, és nem innen-onnan szedegetett hangmintákkal kütyül. Na eddig bírtam a dicséreteket.

Igazából négy olyan szám van, amiért ezt a lemezt érdemes volt megcsinálni (de azokért nagyon is): elsősorban a The Girls-re gondolok, mely simán a nyár lötyögős slágere lehet a Justice D.A.N.C.E-e mellett. Na és ott van a már régebbről ismerős, a befutást jelentő Acceptable in the ‘80s, mely valami homályos képzavarral sommázza a nyolcvanas éveket.

Annyit tudunk meg, hogy Calvin rettentően kedveli azokat, akik a 80-as években születtek: “I’ve got hugs for you if you were born in the 80s”. Tökjó. Inkább lötyögjünk, arra tökéletes. A másik nagyon fontos dolog, amit megtudunk Calvinről a Coloursban az az, hogy a tarkaruhás csajokat kedveli. Talán mert az olyan eighties? Hmmm…


Szerencsétlen próbálja az LCD Soundsystem-es steril iróniát

magára ölteni, de sehogy sem sikerül neki. Ja és ott van még a végére hagyott Love Souvenir, ezzel nagyon könnyen lehet csajokat puhítani, nem kell előkotorni az első Yonderboi-korongot vagy valami ismeretlen blaxploitation filmzenét.

Az egész lemez egy hatalmasan nagy tudathasadás: ha belegondolsz, hogy ez mekkora marhaság/giccs, akkor legszívesebben agyonlőnéd magad. Ugyanakkor viszont olyan sunyin tud odasimulni a nyár többi tánczenei nagydobásához (az SMD-hez, a Justice-hoz és a Digitalismhoz), hogy egyenrangú partnerként kell kezelned.

Még akkor is, ha ez csak azért van így, mert a farvizükön lehet csak életképes. Sok-sok szép és jó dolog született már a Myspace égisze alatt. Akár olyan dolgok is, amik hosszabb időtartamra lettek kalibrálva, életképes, ötletekkel teli kezdeményezések. Na most nagyon úgy néz ki, hogy ez a Calvin gyerek legfeljebb ezt a nyarat érheti meg. Én csak azt tudom tanácsolni mindnyájunknak, hogy élvezzük ki, amíg lehet.

3,8


BAD BRAINS: Build a Nation
Megaforce, 2007.



>> a Bad Brains a MySpace-n >>
>> Bad Brains hivatalos oldal online számokkal >>


Ugye adódnak a bénábbnál bénább hasonlatok. Például: Ami Larry Bird volt a ‘80-as évek elejének döntően színesbőrűek által uralt amerikai kosárlabdájában, az volt mondjuk a Bad Brains a 1980 körül megszülető hardcore punk
szinte kizárólag fehér gyerekek által művelt játszóterén (Black Flag, Dead Kennedys, The Germs, Minor Threat stb.).

Elképzelni nem lehetett volna furább fazonokat ebben a közegben, hiszen hosszú rasztáikkal, az énekes H.R. (Human Rights) hatványozottan fejlettebb “mozgáskultúrájával” igencsak eltértek a pattanásos, kiforratlan tizenéves közönségtől. Na és ott volt a zenei túlképzettség (eredetileg Mind Power volt a nevük és jazz fúzióban utaztak).

Vicces ez, mert paradox módon éppen a zenei képzettségben rejlett a mindenkit beelőző brutalitás oka: így volt képes Dr. Know, a zenekar gitárosa a punkban addig hallott leggyorsabb futamokra. Nem beszélve H.R. viszonylag széles regisztert lefedő hangterjedelmére,


az ő teljesítménye is kimagaslik a többi énekeshez képest.

A Bad Brains másik nagyon érdekes eleme a hardcore-ral gyakorlatilag összeférhetetlen reggae lazítás és dubos elszállás (a 2002-es I and I Survived pl. már túlnyomórészt dub, reggae és néhol ska dalokat tartalmazott). Lemezeiken egymást váltják az emberevő őrjöngések és a Lee “Scratch” Perry-féle dub-elszállások. Később egyébként igen komoly konfliktusokhoz vezetett H.R. radikális, a “világnézetét” a rasztafariból eredeztető, kizárólag vallási alapon folytatott füvezése – többek között ez volt az oka a ‘84-től ’86-ig tartó hiátusnak.

A zenekar legfontosabb lemezei mégiscsak a 1979 és 1984 közötti korszakra sűrűsödnek. A ’82-es bemutatkozó Bad Brains és a ’83-as Rock for Light képezik az akkori fergeteges koncertek setlistjének zömét. A legérdekesebb lemez talán mégis a csak ’96-ban megjelentetett Black Dots, mely egy ’79-ben készült demókból álló gyűjtemény.

Itt keveredik talán a leggyümölcsözőbben forma és tartalom, a Bad Brainshez leginkább a koszos, igénytelen hangzás illett. Persze ezt profibb stúdiókörülmények között giccs volna reprodukálni.

Bad BrainsBad Brains


És itt van most a Beastie Boysos Adam Yauch által producerelt (aki egyébként hatalmas rajongója a BB-nek) Build a Nation, mely szerencsére nem a ’95-ös, Madonna kiadójánál megjelent God of Love túlnyomórészt reggae dalait hozza. És hangzásban is valahol félúton van a Rock for Light és a ’86-os I against I között. Ha pedig ez a két feltétel teljesül, akkor


elvileg H.R. agykárosodása is mellékes.

A Universal Peace például az életműben is simán megállja a helyét. A Let there be Angels (Like You) is a régi szintet közelíti. Az Expand your Soul pedig picit visszafogottabb, itt H.R. kerül igazán előtérbe, én nem látok lényeges különbséget a hangban, picit meg is lepett a teljesítmény. Van egy pár dubos lazítás itt is, de a Jah Love és a Roll On teljesen élvezhető pihenő.

Míg a hasonló helyzetű, nagy visszatérő Stooges ezévben megjelent The Weirdness-e masszív csalódás volt, a Build a Nation azért nem az, mert ilyen szétfüvezett fasziktól az is teljesítmény, ha nem esik ki a kezükből a hangszer.

Ha meg csak a lemezre koncentrálok, akkor azt kell mondanom, hogy ugyanaz a “pozitív energia” árad a lemezről, ami a korai klasszikusok őrjöngése ellenére mindig ott volt. Úgy tűnik, még a hardcore-ban is lehet szépen megöregedni. Végezetül pedig nézzétek meg ezt: a zenekar csúcsformában, ’82-ben, nem kevésbé frenetikus közönség előtt.

7,1

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS