2019. október 22. keddElőd
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Punk Rock ist nicht Tot”

Halász Imre 2007. június 18. 15:43, utolsó frissítés: 14:16

– állítja tőle elvárható komolysággal az #b#Art Brut#/b#, miközben pedig #b#Elliott Smith#/b# életre kel, és a #b#Black Rebel Motorcycle Club#/b# rekviemért kiált. Hallgass bele a legjobb júniusi lemezekbe! #b#[kommentekkel]#/b#





ART BRUT: It’s a Bit Complicated
Downtown, 2007.



>> katt ide: Art Brut – Sound of Summer >>
>> Art Brut – St. Pauli >>


A fene gondolta volna, hogy a post-punk revival úgy igazából vicces is lehet. Mert bár a post-punk-nak sikerült elődje ősbunkóságát fura szerkókkal, szintikkel meg szaxofonszólókkal megbolondítani, azért a Franz Ferdinand, Maximo Park, Bloc Party vonal inkább az ötletességet és a zenei túlburjánzást hozta a 70-es évek végi, 80-as évek eleji irányzatból, mintsem annak esetenkénti idiotizmusát.

Na most ebbe a közegbe robbant be 2005-ben Bang Bang Rock and Roll című lemezével az Eddie Argos vezette Art Brut, mely egyszerre volt kocsmazene és rettentően fifikás post-punk. Mégis, a zene valóban változatos textúráján lényegesen túlmutattak a szövegek.

Ott volt példának okáért a megasláger, a Formed a Band, mely hemzsegett a röhögőgörcs-közeli sorokotól: „And Yes, this is my singing voic e/ It’s not irony, it’s not Rock’n’Roll” vagy a „we’re gonna be the band that writes the song / that makes Israel and Palestine get along” .

Na és ott volt a Rusted Guns of Milan, mely ugye címéből sejthetően mi másról is szólhatna, mint khmmm… hát izé, arról, hogy néha nem jön össze a dolog: „Please don’t tell your friends / I promise it won’t happen again” , a maga zseniális helyzetjelentésével: ”It’s frustrating for you, It’s frustrating for me” .

Vagy ott volt a lemez legütősebb számának, a Modern Art-nak gyakorlatilag a teljes 20. századi képzőművészetet zárójelező „So I’m in the Tate, and I’m looking at a Hockney, wow, there’s something amazing about that blue… modern art makes me want to rock out!” sorai. Bár így elsőre kissé okoskodónak hathat a felfogás, a zenei alap feszes post-punk-jával és Argos futballhuligánt idéző akcentusával


garantált vihogás lesz az eredmény.

Art BrutArt Brut


MÁS TIPPED VAN?
<br />
Szúrd be a témakommentek közé az oldal alján!MÁS TIPPED VAN?
Szúrd be a témakommentek közé az oldal alján!


>> Art Brut – Formed A Band >>
>> Art Brut – Modern Art >>

Nem más a szándék a június 25-én megjelenő It’s a Bit Complicated-en sem. Bár zeneileg talán kissé befogadhatóbb, pop-osabb vonalat lőttek be maguknak, a szövegek továbbra is inkább rekeszizmokat megdolgoztatóak, mintsem egy művészkedő popzenét játszó együttesre jellemző agymenések.

A St. Pauli látványosan idétlen angolos akcentusát mentegeti Argos a „Sorry if my accent's flawed / I learnt my German from a 7 inch record”-dal, míg a Late Sunday Evening-ben újra megcsillan a zsenialitás: „When I feel my friends have been conspiring against me / I break into their bedrooms and write in their diaries” .

Az I will survive a partiházigazdák sanyarú sorsát énekli meg: „I'm young and nothing can harm me / I've sold all my records to pay for a party” . Bár nem kifejezetten humoros, a lemez egyértelműen legjobb dobása szövegileg a Sound of Summer: „Just a couple of friends / Hanging out with each other / We started to swap tapes / To soundtrack our summer”.

Míg a Bang Bang Rock and Roll egy csúcsformában levő humorheroldot mutatott, addig az It’s a Bit Complicated egy éjjel háromkor fárasztó poénokat kurjongató, szerethető lúzerre hasonlít. De szerencsére csak egy picit. Így továbbra is nyugodtan ajánlható mindazoknak, akiket énvesztő, skizoid rohamok gyötörnek a Streets illetve a Franz Ferdinand hallgatása közben: itt megkapják az előbbi humoros, urbánus költészetét, de nem maradnak a FF-szerű pop és post-punk elemeket vegyítő gitáralapú zene nélkül sem.

Értékelés egytől tízig: 7,7



ELLIOTT SMITH: New Moon
Kill Rock Stars, 2007.




>> Elliott Smith – Angel in the Snow >>


Heteroszexuális férfiak esetében kissé kínos dolog az egy szál gitárral felvértezett singer-songwriter-ek iránti rajongás. Lehet ezt a végtelenségig magyarázni, de aki egy művházas performanszon nem feszeng kínosan bársonyszékében a mellette ülő, átszellemült tekintetű barátnő kompániájában, az minden bizonnyal buzi (gondolatkísérlet: Cseh Tamás). A másik lehetőség, hogy éppen Elliott Smith koncerten van.

Bár míg Cseh Tamás-koncertre sajnos igen, utóbbira soha nem adódhat immáron alkalom (Smith mindezidáig tisztázatlan körülmények között 2003-ban elhunyt). A zenéhez kicsit is értő emberek számára pár szám meghallgatása után nyilvánvaló lesz, hogy ez a mániákus depresszióban szenvedő srác


nemtelen befogadót tudott volna akármelyikünkből csinálni.

Az I will-féle Beatles, a Beach Boys, Nick Drake és Jeff Buckley keverednek egy sajátosan zaklatott, már-már punk-os attitűddel (mondjuk ki bátran: Kurt), talán Smith első zenekarának, a Fugazi-szerű Heatmiser-nek maradványaként.

Védjegye viszont mégis a sajátosan halk, az akusztikus gitárral gyakorlatilag egybeolvadó, suttogó ének, amiben minden benne van a kamaszos dühtől, a tényleg átérzett fájdalmakon át a létező legintimebb emberi érzelmekig.

A két cd-s New Moon immáron a második posztumusz kiadvány. De míg a 2004-es From a Basement on the Hill egy Smith által 2001-ben elkezdett, ám be nem fejezett projekt volt, addig a mostani lemez az 1995-ös Elliott Smith és az 1997-es (nem túl szerencsésen Kierkegaard Vagy-vagy-áról elnevezett) Either/Or felvételei közben megszületett, mindeddig felhasználatlan dalok szalonképesítéseiből áll.

Elliott SmithElliott Smith


Bár tanácsom az volna a Smith-t mindezidáig nem ismerők számára, hogy minél előbb rágják át magukat a Smith-diszkográfián, azt gondolom, a New Moon ugyanannyira hatásos tud lenni, mint bármely Smith-klasszikus. És ez, valljuk be, nem kis teljesítmény olyan szerzeményektől, melyek nem fértek fel az életmű talán két legfontosabb darabjára.

A Smith-lemezek sajátossága, hogy nincsenek élesen elkülöníthető szegmensek, dalokra kiosztott szerepek: egymást váltják az egyenletesen zseniális szerzemények. Részben érvényes ez az életműre is. Míg ez egyeseknek kissé megfoghatatlannak teheti a Smith-katalógusban való tájékozódást, addig ez más szemszögből a minőség bőségének zavara.


Nincs ez másképp

a New Moon -nal sem, a High Time, Placeholder és természetesen az Angel in the Snow simán Needle in the Hay/Roman Candle szint, a Talking to Mary vagy a Big Decision pedig leginkább a Clementine és a Satellite zaklatottságát idézi. Aztán itt van a New Monkey agresszivitása (természesen Smith-i fokon) mely leginkább a Ballad of Nothing-ra emlékeztet, a Southern Belle-es Riot Coming és így tovább, gyakorlatilag a végtelenségig folytathatnám az összevetéseket.

Ami a legijesztőbb ebben a kiadványban az az, hogy viszonylag ügyes kombinatorikával a New Moon legalább két lemeznyi, az életműbe illeszkedő, 90-es évek közepi Elliott Smith-albumot eredményezne. És a legjobb, hogy nem érezzük a Hendrix vagy Jeff Buckley-féle, szentségtöréssel felérő posztumusz kiadványok leggyakoribb hibáját: a fércmunkát és a demó-fetisizmust.

Egyébként Smith aktív zenészként kiadott lemezei is posztumusz hangulatúak, és ezzel talán ő értene a leginkább egyet. Végezetül akit a fentiek mégsem győztek volna meg, azt kérem, idézze fel magában ezt.

8,5

BLACK REBEL MOTORCYCLE CLUB: Baby 81
RCA, 2007.



>> Black Rebel Motorcycle Club – Weapon of Choice >>


Hol vannak már azok az idők, amikor az oldalra nyalt félhosszú haj és egy trapéznadrág Molotov-koktélnak számított divatügyban? (És mi ezt gyakorlatilag meg sem éltük, slim foreva’!)

Mondhat nekem bármilyen tájékozott zenei szakember bármit arról, hogy a külsőségekre tett hangsúly alapján milyen kevéssé releváns zenetörténeti korszak volt a 2000-es évek eleji új rockforradalom (más néven garázsrock-revival), és hogy az együttesek nagy része tulajdonképpen csak a koppintás mikéntjében tért el egymástó. Én mégis azt gondolom, hogy a nu metal fullasztó nyomása mellett az egyetlen járható út volt akkoriban.

A kritikusok által kanonizált négyes, a Nirvana-klón The Vines, a punk rock-ot a klasszikus garázsrock-al újraértelmező The Hives, a post-punk revivalt leginkább képviselő The Strokes és a hagyományos garázsrockba blues, folk és country elemeket vivő White Stripes hajszálpontosan azt a hangzást produkálták, amire jó ideje


minden épeszű, zenét kedvelő ember vágyott.

Black Rebel Motorcycle ClubBlack Rebel Motorcycle Club



Ebbe a sorba illeszkedik némiképp a nevét Marlon Brando ’54-es A Vad-jából kölcsönző Black Rebel Motorcycle Club, mely leginkább a The Strokes urbánusságát (na jó, San Francisco teljesen más tészta, mint New York, de mégis), John Denver *[link-end/> folkját, a Stooges mocsokságát, valamint a 80-as évek közepének talán legfontosabb albumát, a Psychocandy-t jegyző, feedback király The Jesus & Mary Chain éteri sznobizmusát keltette életre. (Ugye erre emlékeztek még? És azt tudtátok, hogy Scarlett Johansson fellépett velük az ezévi Coachella fesztiválon és lenyomták a Just like Honey-t? Hát nem jó?)

>> Black Rebel Motorcycle Club – Cold Wind >>


De míg a The Vines lyukas Nirvana-pólós tinédzsereket, a The Hives pózer, punk-kal kacérkodó divatmajmokat, a White Stripes pedig az addig Mansont hallgató szomszéd csajt is bevonzotta, addig a BRMC-nek sajátos célközönsége volt: meg nem értett, legszívesebben vad orgiákról álmodozó, Jack Kerouac-ot olvasó és a világot sötét, szigorúan Andy Warhol-szerű napszemüveg mögül vizsgáló


szuicid tinédzserek alkották.

Azért a múlt idő, mert a bemutatkozó lemez óta nagyon sok idő eltelt, az akkor nagyon menőnek számító BRMC hallgatósága ma multiknál gyárt kilométer hosszúságú Excel-táblázatokat. És valljuk be, ma már nem igazán menő csak tökös garázsrockzenekarnak lenni. És ezzel el is érkeztünk a jelenleg tárgyalt lemez hibáihoz.

A 2001-es Black Rebel Motorcycle Club, mint utólag beigazolódott, egyszeri csoda volt, nem akarok oldalakon át értekezni, aki nem ismeri, az mindenképp szerezze be. A második lemez, a 2003-as Take Them On, On Your Own ugyanazt a formulát vitte tovább, csak némileg keményebb hangzást és politikailag relevánsabb szövegeket pakoltak Peter Hayes, elvileg bármilyen középszerű lemezt felpumpálni képes hangja mellé.

Bár nem volt ez egy annyira rosszul sikerült próbálkozás, már itt jelentkeztek a BRMC azóta is tartó problémái: a bemutatkozás olyan isteneket gyártott belőlük, akiktől még az is ciki, hogy képesek voltak a stúdióban pár óráig székeken ücsörögni.

Persze karikírozom a dolgot, de egyszerűen nem lehet a végtelenségig feszes motoros bőrkabátban pózolni. Nem mintha nem lenne menő, csak egyszerűen jégbe fagy a póz.

Némileg enyhítette a lemez keserédes utóízét a teljesen más irányba elmozduló, 2005-ös, Allen Ginsberg-re utaló Howl. A White Stripes akusztikus oldalához hasonló, country-, folk- és bluesdalok, néhol már-már gospelbe forduló számok váltogatták egymást a lemezen. A csúcspont egyértelműen az Ain’t no easy way és a Shuffle Your Feet volt. Bár nem volt ez semmilyen értelemben kordokumentum, úgy tűnt,


kikecmeregtek a sztereotípiákból.

Na most ez a Baby 81 olyan, mint amikor egy látszatra okos tekintetű gyereknek ötször elmagyarázod a „der die das”-t, közben hevesen bólogat, és amikor számonkérésre kerül sor, mongolul szólal meg.

Ugyanazokat a hibákat követi el, mint a Take Them On, On Your Own: csak míg ott egyszerűen a keményebb hangzás irányába mozdult el a társaság, addig itt lassacskán stadion rock-szerűvé dagadnak. Persze nem teljes kudarc az egész, a Weapon of Choice például a debütlemezen is simán megállná a helyét. Na és ott az As Sure as the Sun-t idéző Killing the Light. Vagy a már-már Love Burns-i magasságokban járó 666 Conducer.

Valahogyan a dalok mégsem bírják ki a tíznél többszöri hallgatást: bár elsőre a bemutatkozó lemez szintjét közelítik, úgy ülepednek le a fejemben, hogy utána unalmas hozzájuk nyúlnom. Szomorú ez egy olyan együttestől, akiket öt évvel ezelőtt gyakorlatilag heteken át tudtam volna hallgatni. Sajnos ennél több szót nem is érdemel.

5,3

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS