2019. szeptember 17. keddZsófia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi a jó a júniusi lemezfelhozatalból?

Halász Imre 2007. június 12. 22:08, utolsó frissítés: 19:09

Harmadrangú osztrák DJ-k haknijai helyett Simian Mobile Disco, a rock legnagyobb arca, plusz az év eddigi legnagyobb #b#popzenei meglepetése#/b#, a Coconut Records. #b#Hallgass bele!#/b#






SIMIAN MOBILE DISCO: Attack Decay Sustain Release
Wichita Recordings, 2007.



>> töltsd le: Simian Mobile Disco – Hustler >>

Sajnálatos, hogy manapság itthon az elektronikus tánczenét legjobb esetben is harmadrangú osztrák DJ-k haknijai képviselik (a delfin-, illetve turmixgép hangjaival kütyülő DIY honfitársakról, kedves Tiësto / Oakenfold / van Dyk cimboráinkról és az idejétmúlt d’n’b / goa / gabba / jungle / breakbeat stb. rémisztő kavalkádjáról nem is beszélve), így minimális esélyünk marad arra, hogy tudomást szerezzünk a tánczene idei első félévének öt legfontosabb lemezéről.

A The Chemical Brothers We are the Night-ja, a nagyszámú közreműködő ellenére kliséparádé lett, így őket nem sorolom ide. Ígyhát az ötösfogat a következőképp néz ki: LCD Soundsystem Sound of Silver, Calvin Harris I created Disco, Justice , Digitalism Idealism – valamint a most minket leginkább érdeklő Simian Mobile Disco Attack Decay Sustain Release lemezére gondolok.

A kezdetben Simian-ként működő együttes 2002-es, We are your friends lemezével azt engedte sejtetni, hogy megvan az új, addigra a kezdeti lendületből alábbhagyó Super Furry Animals-klón, a kísérletező gitárpop The Beta Band nyomdokain haladó új reménysége.

A fiúk 2005-re úgy tűnik, megunták a hagyományos hangszerek és az elektronika közötti kellemes egyensúlyozgatást, így született meg a dance irányába átbillenő, James Ellis Ford és James Anthony Show vezette Simian Mobile Disco (melyből sajnos kihullott az a Simon Lord, aki talán a világ legszerethetőbb hisztis férfihangja).


Bár elég radikális szakítás volt ez,

a folytatás sikerét mégis a 2002-es lemez egyértelműen legjobb dala, a Never be alone 2006-os, Justice által remixelt We are your friends változata biztosította be, mely simán az év dancefloor-indie slágere lett.

Közben pedig, számos remix készítése között (Muse, The Rapture, The Go! Team) James Ford a brit szaksajtó által talán két legjobban hype-olt együttesnél, a new rave üdvöskéjének tartott Klaxons és úgy általában a brit rockzene megmentőjének kikiáltott Arctic Monkeys-nál vállalta a produceri teendőket. Ilyen hátszéllel, illetve a lemez talán legnagyobb dobásának, a Hustler kislemezének hatalmas sikere miatt érthető, hogy elég nagy várakozás előzte meg az Attack Decay Sustain Release-t.

Simian Mobile Disco: James Ford és James ShawSimian Mobile Disco: James Ford és James Shaw

Bár nem vártam gitárfejre erősített glow stick-eket, mégis picit meglepő, hogy mennyire távol esik ez a lemez a Damoklész kardjaként ott lebegő new rave-től. Nincs ezzel semmi gond, sőt. Valóságos időutazás ez a 90-es évek acid house bulijaiba, úgy, hogy közben ott érzed azt a DFA-közeli dance punk vonalat.

Elmondásuk szerint nem kislemezgyűjteményt akartak, egymástól független dalokkal. Az első szám tökéletesen jelzi a szándékot, a Sleep Deprivation remekül eltalált nyitány, javaslom többszöri meghallgatásra, mielőtt ugranátok. A Daft Punk-os I got this down nem pontosan azt hozza, amit az előző szám alapján várnánk, gyorsan váltsunk is az előzőleg kislemezen kiadott It’s the beat-re.


Női vokál, zseniálisan szimplista szövegek:

“Give me a mike and a beat and I’ll be straight” . A lemez csúcspontja természetesen a Char Johnson vokáljával megerősített Hustler, az immáron örökbecsű “If I had the money to go to a recordstore I would, I I would” sorával.

Ezt pörgeti tovább a Tits & Acid (Tiësto mikor állna elő ilyen számcímekkel? soha!!!), az eddigi talán legdurvább tombolás. Majd a Simon Lord-al kiegészült I believe, kicsit ide nem illő lazítás ez. A Hustler mellett a Hotdog talán a legfülbemászóbb, italo-disco-ra hajazó őrület. Míg a Wooden érthetetlenül hamar megbicsaklik, a Love a maga jellegzetesen Heaven 17-es basszusával a lemez legbefogadhatóbb dala.

A Scott összetettsége és disszonáns jellege arra utal, hogy ez minden valószínűség szerint egy Scott Walker előtti tisztelgés, talán nem szerencsés lezárása ennek az alapvetően afterpartira illő lemeznek. Végezetül a hallgatóban csak egy igazán égető kérdés vetődhet fel: tényleg James Ford volt a Klaxons Myths of the near Futurelemezének producere?

Ami Felix Da Housecat 2001-es Kittenz and Thee Glitz-je volt iránymutatásként az electroclash-nek, az most az Attack Decay Sustain Release lehetett volna a new rave lufinak, meg úgy általában indie és electro homályos viszonyának.

Klaxons-ék Ibizán, a SMD ezzel állt elő. Mivel a messianisztikus elvárásokat nem teljesíti, elzárt szigetecske marad az elektromos tánczene utóbbi éveinek egyik legérdekesebb próbálkozásaként. Kár, mert pár év és a kolozsvári Obsession-ben lemehetett volna éjjel négykor a Hustler. Csak így addigra elfelejtik.

Értékelés egytől tízig skálán: 7,3


QUEENS OF THE STONE AGE: Era Vulgaris
Interscope, 2007.



>> töltsd le: Queens of the Stone Age – 3's & 7's >>

Egyetlen ember maradt talpon az utóbbi években gyakorlatilag átjáróházként létező Queens of the Stone Age-ben (Kőkorszaki Travik – “Rock should be heavy enough for the boys and sweet enough for the girls”). Ez az ember pedig nem más, mint a világ kinézetre legijesztőbb holland vitorlabajnoka: Josh Homme.

Az az ember, aki 19 évesen, hónapra pontosan 15 évvel ezelőtt jelentette meg azt a Kyuss-lemezt, amit kivétel nélkül mindenki a stoner rock egyik alappillérének tart.

A Kyuss 1995-ös feloszlása után rövid ideig a több QOTSA lemezen (ezen is) közreműködő Mark Lanegan vezette The Screaming Trees grunge-zenekarral turnézott, majd megunva az örökös veszekedéseket, összedobta régi Kyuss-os cimboráival a most tárgyalt QOTSA-t.

A bemutatkozó 1998-as lemez még némileg a sivatagban akadt, de a 2000-ben robbanó Rated R világosan jelezte, hogy megvan az új hangzás: a belassult stoner riffek köré szerveződő ötletgyártás helyett az új rockforradalom és metál peremvidékére merészkedve lettek homályos tekintetű r’n’r együttes (ne feledjük, valamiféle csoda folytán a Metal Hammer 2000-ben az év lemezének kiáltotta ki!).

Aztán jött a dobok mögött Dave Grohl-lal felvett, 2002-es Songs for the Deaf, az együttes mindezidáig talán legfontosabb lemeze.


Megmagyarázhatatlan,

hogy bár a rockzene összes kliséjét felvonultatja, az összhatás mégis valami teljesen új. Ehhez mondjuk kellett a rettentő furán, viszonylag magas regiszterben “éneklő” Josh Homme manírjainak még hangsúlyosabbá tétele és egy gyermeki rajongással közelítő Dave Grohl (egy nyilatkozatában élete legjobb együtteseként beszélt a QOTSA-ról... Emlékeztek még a lófarokra?).

Az életművön újabbat csavaró 2005-ös Lullabies to Paralyze (sic) Homme elmondása szerint a Songs for the Deaf örvényéből kikerülni akaró útkeresés volt. Bár elődjével ellentétben nem lett műfajteremtő, az energiák visszafogása meghozta gyümölcsét: dalszerzői erények tekintetében a legkiegyensúlyozottabb lemez lett.

Queens of the Stone AgeQueens of the Stone Age


Most pedig itt van nekünk az Era Vulgaris, nevében egy szándékoltan ambivalens utalással. Két szám köré érdemes először építkezni: a Run Pig Run és a 3’s and 7’s az abszolút nyerő. Míg az utóbbi feszes Nirvana pengetéssel indító, majd azt egy pimasz, kaparászó riff formájában cowboy-csizmával fenékbe billentő, Songs for the Deaf-t idéző gyöngyszem, addig a Run Pig Run a legnagyobb horderejű szám.

Innen már minden vagy szerethetőbb, vagy könnyedebb lesz. A kezdő Turnin’ on the Screw NIN-t idéző, szinte viccesen ipari indítása hamar átvált a megszokott repetitív, koszos riff+gonoszul vigyázó éteri vokál sémára. A Strokes fenegyerek Julian Casablancas közreműködésével készült Sick Sick Sick-ben minden hallható, csak éppen az említett fiatalember nem, gondolom Homme-nak nem volt szíve hazaküldeni manhattani lakásába.

Bár számomra kifejezetten idegesítő a dal, itt találjuk a lemez két legjobb sorát: “Lose the Halo, don’t need to resist/A lick of your lips, a grip on your hips” . Az I’m a Designer puffogtatja szövegileg a legnagyobb közhelyeket, de zeneileg teljesen rendben van.


Álljunk meg itt egy pillanatra, mert ez fontos:

Homme egész életműve picit erről szól. Arról, hogy amennyiben az ember kellőképpen nagy arc (márpedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy jelenleg Ő a legnagyobb arc rockzeneileg), mindegy, hogy miket ugat, az akkor is hiteles lesz (a Clash mondanivalója végletekig politikai volt, de a megszólalás mikéntje univerzális síkra helyezte a produkciót).

Az Into the Hollow Lullabies-t idéző pszichedélia, akár a Long Slow Goodbye párdarabjaként is felfogható. A Misfit Love zseniálisan építkező, zaklatott menetelés, a szöveg újra nagyon rendben: ”Let ‘em taste my mystic love” . Egyedüli gond, hogy több mint öt perc, ennyit talán nem bír el.

A Battery Acid izgágasága engem egyből Adam and the Ants Plastic Surgery-jére emlékeztetett, de ez lehet, hogy csak az én hülyeségem. Bár így new wave hatást is rá lehetne húzni a lemezre! Inkább talán ne. A Desert Sessions-ről átvett Make it Witchu már rémisztően Chris Cornell-es (természesen a Soundgarden-es Cornell-el semmi gond), Homme-nak nem állnak jól ezek a kalandozások. A Suture up your Future is hasonló utakat jár be, azzal a különbséggel, hogy itt sikerül drámát feszíteni ebbe négy és fél percbe.

Eddig minden QOTSA lemez újraírta a zenekar arculatát. A Songs for the Deaf jól fejbeverte a tévelygő, betépett Rated R-t, a Lullabies pedig szépen elküldte egy csöndes szanatóriumba a Six Shooters-féle tombolást végző vadállatokat. Mégis, a középső ujj bunkósága volt az állandó alaphang, Homme ebből soha nem engedett. És ha valaki kitartóan bunkó, akkor ötödik próbálkozásra ez már önmagában erénynek számít.

8,8


COCONUT RECORDS: Nighttiming
Young Baby, 2007.



>> töltsd le: Coconut Records – Summer Day >>

Bár nem kevéssé idétlen névválasztás ez a Rushmore-ból ismerős és a Marie Antoinette-ben röhej tárgyává váló Jason Schwartzmantól, mondhatni egyenesen béna (minden bizonnyal egy, a 90-es évek retrózás lassan igen cikivé váló mixtape hülyegyerekeskedése közben talált rá a Haddaway-t, Modern Talking-ot és egyéb könnyűzenei pestissel felérő produkciókat futtató, német székhelyű Coconut Records kiadójára), az ötlet biztos befutó lesz.

Elvégre milyen menő dolog dollármilliomos, huszonéves filmsztárok kreatív energiáit magunkba szippantani! Na de még mielőtt valaki azt hinné, hogy nekem bajom van ezzel a lemezzel, a következőket mondanám: az idei év eddigi legnagyobb popzenei meglepetésével van dolgunk!


Mert bár Rushmore-beli kalandja során

Jason Schwartzman kellő zenetörténeti tájékozottságot szerezhetett Wes Anderson Tarantino és Sofia Coppola soundtrack-jeivel versengő válogatásából, meg játszott is egy Phantom Planet nevű rádióbarát rockegyüttesben, azt azért senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy 27 éves Los Angeles-i illetőségű, színész-producer felmenőkkel rendelkező suhanc hitelesen énekelhet nekem szerelemről, halálról, fogyasztói társadalomról és úgy egyáltalán az élet dolgairól.

Na most kétfajta végzetes hibát szoktak elkövetni a szárnypróbálgatók: egyrészt van a Michael Pitt-féle (vagy nőknél Milla Jovovich, Juliette Lewis) vakvágány, amikor az illető azt próbálja elhitetni velem, hogy minden egyes porcikájában ott lappang a punk-rock, csak az a fránya jólét ne kavarna be mindig a maga üres, felszínes, flitteres világával. Az ilyenek ugye egyértelműen hiteltelen pojácák.

>> töltsd le: Coconut Records – Nighttiming >>

Jason SchwartzmanJason Schwartzman



Másrészt meg ott vannak az alapból hülyék,

fura hibridek, úgy mint Kris Kristofferson (vagy nálunk Ştefan Bănică Jr.) Ezekre nem is érdemes az időnket pazarolni, zavart, skizoid emberek. Hősünk szerencsére egyik tábor létszámát sem növeli: bár tény, hogy manapság mindenkiből könnyűzenei tudor lehet, ilyen magabiztos dalszerzői mutatványokra csakis az igazán tehetségesek képesek.

A leginkább The Shins és Weezer-hatásokat fevonultató lemez egy minden zenebuzi által pontosan ismert alapigazságot támaszt alá: lehet az éppen aktuális trendeknek megfelelni akarni (ez a moralizáló népmesék logikájával ellentétben nem feltétlenül vezet mindig rosszra), de ha az ember tisztességes popdalokat tud írni, akkor az már félsiker, ráadásul kevesebb vesződséggel (értsd stylist-tal) is jár.

Nem tudom, mennyire duplacsavar az, ami itt kipattant Schwartzman agyából, de nem is érdekel, amíg a címadó Nighttiming egy gyakorlatilag tökéletes mutatvány, ráadásul a four to the floor és a retró szinti ötvözete még innovatív is, mondhatnánk szakmaiaskodva. A középrész vonós robbanásáról nem is beszélve.


A lemez első öt dala hibátlan.

A This Old Machine andalító duettje és a nagyon bölcsen kislemeznek szánt West Coast Shins-szerű keserédessége, valamint második felének már-már Arcade Fire-t idéző (na jó, azért nem) kórusa feladják a leckét. A Back to You egy az egyben Weezer (ugye, emlékeztek még a Nirvana In Bloom-jának politikailag korrekt verziójára?), a Summer Day pedig nem hiába került fel a Pókember 3 indie zenészeket felkaroló soundtrack-jére: ennél vidámabb és puritánabb indie dalocska nem igazán született az utóbbi időben.

A Minding my own Business gitárcentrikussága és a Mama country-ja nem telitalálat, de szerencsére ott van rögtön a The Thanks that I get, a lemez első felét megközelítő dalszerzői bravúrral. Az It’s not you it’s me a lemez utolsó nagydobása, hihetetlen, de Schwartzman-nak a “Hey, Na Na Na” is jól áll. Az Easy Girl már túlzottan rádióbarát és egyben ötlettelen is, a záródarab Ask her to Dance viszont a This Old Machine méltó párdarabja, hasonlóan andalító, de az arányokat betartó majdnem-giccs.


Bár nem biztos, hogy Schwartzman életcélnak

tekinti a zenélést, és valószínűleg szívesebben játszana Max Fischer-szerű kultfigurákat, mégis kár lenne nem folytatni ezt a vonalat, mert láthatóan nem sok erőfeszítéssel (ez egyébként a lemez egyetlen igazi gyengéje) olyan imádnivalóan pöpec dalokat írt, amihez másoknak egy teljes életmű szügségeltetik.

Viszont aki kvázi outsiderként ilyet tud elsőre, annak ez bármikor felcserélhető mondjuk egy Sofia Coppola által rendezett New Order életrajzi film főszerepére. Ne legyen igazam.

8,1

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS