Pavel bácsi, a halak bálványa
Kertész Melinda 2007. május 21. 10:34, utolsó frissítés: 2007. május 18. 16:53Nem viheti sétálni őket, így az álma egy akkora akváriumot készíteni, hogy ő is beleférjen, hogy kedvére játszhasson kedvenc állataival, a halakkal. #b#Pavel Cizmaş#/b# haláli vonzódásáról beszélt.
Pavel Cizmaş munkahelyén, egy bank kolozsvári fiókjának székhelyén nyolc évvel ezelőtt kezdett biztonsági őrként dolgozni. A minap, mikor megérkeztem, a kliensek már mind elpárologtak, csupán Pavel úr és pár alkalmazott maradt a bankfiókban, no meg egy szépen gondozott, vizinövényekkel díszített akvárumban több fajta izgatottan lubickoló ékszerhal.
Pavel úr munkaköréhez illő komolysággal vizsgálgatta a szűrőt, a víz oxigénszintjét, majd szakszerűen eldöntötte, minden a legnagyobb rendben, de mostmár ideje enni adni a halaknak.
Amint alkalmazták, Pavel úr rögtön magára vállalta az akvárium lakóinak gondozását. Nemsokára ő lett a bankfiók kuriózuma, ugyanis az egyik hallal olyan kapcsolatot alakított ki, mint mások kutyájukkal. Azóta az ocealatus fajtához tartozó hal elpusztult, de Pavel úrnak, a kis, bajuszos középkorú emberkének még most is felragyogy az arca, mikor a barátságukról mesél:
"Időtlen idők óta szenvedélyem volt a sporthorgászat. Sohasem azért mentem halászni, hogy halat ehessek: csak kifogtam őket, majd visszadobtam a vízbe, a legfontosabb az volt számomra, hogy a friss levegőn, a természetben lehettem.
Amikor elkezdtem itt dolgozni, az akváriumban csak egyfajta hal volt. Majd lassan kipusztultak, mert már öregek voltak. Utánpótlásként hoztak pár más hallal együtt egy, ocealatus fajtához tartozó halat.
Bár egy erre szakosodott cég karbantartja az akváriumot, foglalkozni kezdtem a halakkal, és mindig figyeltem arra, hogy a víz nem legyen zavaros és a pH-értéke legyen megfelelő. Ugyancsak én vállaltam el a halak etetését is, mindig ugyanabban az időpontban kaptak enni." – meséli Pavel úr.
"Nem sokkal ezután arra lettem figyelmes, hogy az egyik hal nem úszik el, amikor közeledem a haltáppal az akvárium felé. Aztán egyszer kipróbáltam valamit: bedugtam a kezem a vízbe, hogy lássam, hogy reagál. A hal pedig nem bújt el, hanem megengedte, hogy megvakarjam a hátát, mint egy kutya. Majd oldalára dőlt, hogy tovább vakargassam: láthatóan élvezte.
A klienseknek is bemutatót tartottam, ők pedig hüledeztek, hogy micsoda halam van nekem. Majd az ujjamra tettem a haltápot, a hal pedig kiugrott a vízből, és leette. Úgy ugrott, mint egy delfin, akár tíz centis szaltókra is képes volt...
Mikor elpusztult, én is nagyon rosszul éreztem magam.
Egyszer elmentem szabadságra, mikor három hét múlva visszajöttem, már láttam, hogy a halam rosszul néz ki. A kollegáim pedig váltig fogadkoztak, hogy nem adtak neki túl sok tápot, de szerintem vagy a túltáplálás miatt, vagy a kora miatt pusztult el." – szomorog az őr.
Majd új halat hoztak a bankfiók akváriumába. Pavel úr pedig most azon dolgozik, hogy a bébi-ocealatust is magához édesgesse. Álma pedig megmarad: talán majd nyugdíjas korában, ha nem is egy emberméretű, de egy szép, ízlésesen berendezett akváriumot összehoz majd, mert elmondása szerint, rengeteget kell a halakkal foglalkozni.
Addig is a kuncsaftok álmélkodhatnak, hogy a fegyvert viselő, komolyan silbakoló Pavel úr milyen gyengéd szavakkal illeti a halait.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!