2019. október 20. vasárnapVendel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A Bélaság öröme

Balázs Imre József 2007. május 10. 08:50, utolsó frissítés: 2007. május 09. 16:24

Villamosmérnöknek készült. Majd azon gondolkozott, melyik Forrás-nemzedéknek a tagja ő. Majd jött Harmadik és Negyedik Béla. Írtak. Ők lettek a bélaság bozótja.





Nulladik Béla

Villamosmérnöknek készült. Foglalkoztatták az elektromos szikrák. Szerette például a vihart és a villámlást. Később, amikor először látott trolibuszt, órákig elálldogált az útkereszteződésben, és a bekanyarodó trolik szikrázó csápjait figyelte. De gyűjtötte az egyszerű kovaköveket is, sötétedés után faforgácsokat lobbantott lángra.

Első versei az 1956-os események hatását tükrözték, ekkortájt tanult meg írni, még mielőtt iskolába kezdett volna járni. Ezek a szövegek azonban a forradalom leverése utáni hangulatban eltűntek, máig lappanganak. Állítólag nemrég Stefano Bottoni történész nyomukra bukkant egy bukaresti levéltárban, de azonosításuk még folyamatban van.



>> Markó Béla írói vendégoldala az Adatbank.ro-n >>


Tizenhét éves korában, egy tavaszi napon a tükör előtt állt, a villamosmérnököt nézte. „A tükör megtelt arcokkal, mozdulatokkal. / Már-már kicsordul belőle a múlt. / Hullámzik, duzzad, bugyborékol, feszül.” – mormolta maga elé a szavakat, anélkül, hogy tudta volna, majdani, Enpluszegyedik változat című verséből valók. A villamosmérnököt eltakarta, félrelökte valaki. Megigazította a szemüvegét, és létrejött


Portré a Forrás-kötet borítójánPortré a Forrás-kötet borítóján
Első Béla.

Egy péntek este Első Béla magyar-francia szakos hallgató a Gaál Gábor Irodalmi Kör utáni borozásból tartott hazafelé. Azon gondolkozott, hogy melyik Forrás-nemzedéknek a tagja ő. „Fel kellene hívnom Kántor Lajost és Láng Gusztávot, ők biztos meg tudnák mondani” – gondolta. „De lehet, ketten kétfélét mondanának, és akkor?...”

A problémát nehezítette, hogy Első Bélának akkor még nem jelent meg a Forrás-kötete. De aprópénz éppen nem volt nála amúgy sem, úgyhogy ejtette a telefonhívás-ötletet. „Legkorrektebb lenne első Forrás-nemzedéknek lenni. De az már megvan, ott van Szilágyi Domokos, meg Lászlóffy, meg Hervay.

A második nemzedék is foglalt – Farkas Árpád és Király László jó haverok, de már lecsengett az is, amit ők csinálnak. Marad a harmadik” – gondolta. „Ez lesz a megoldás.” Már a bentlakáshoz ért, amikor úgy érezte, meg kell állnia, elő kell vennie a belső zsebéből egy gyűrött cetlit és egy ceruzát, amelyiknek már alig van hegye, a cetlit a bentlakás falára kell tennie, és írnia kell.

Egyszerűen írnia kellett, ezt: „Ragasztott álarcunk: a szó / leválik, szemünkig jön az ablak. / Szarvasok, őzek vacognak pupillánkon, / néznek minket, majd elvágtatnak. // Miféle források felé?” Megigazította a szemüvegét, úgy érezte, hamarosan újjászületik. Ez volt az az este, amikor létrejött


Második Béla.

A tanár úr a katedrán állt, háttal az osztálynak, és roppant koncentrációval a „Qu’est-ce que c’est?” kifejezést írta éppen a táblára. Magában a francia helyesírás kitalálóit átkozta. Nem maga miatt persze, hanem a diákok kínlódását látva.

Második Bélának hívták, a marosszentannai iskola tanáraként dolgozott, és szabadidejében zilált neoavantgárd verseket írt. Időközben megjelent a Forrás-kötete, javarészt Első Béla alkotásaival. Kántor Lajos és Láng Gusztáv még tétováztak. Jól tette, hogy nem hívta fel őket akkor este.

Második Béla akkor még nem ismerte a bungee jumping kifejezést, pedig éppen azt csinálta. A szabadvers volt az ő bungee jumping-ja, afféle virtuális extrém sport. Állt a táblánál, háta mögött zsongott és mocorgott az osztály, ő pedig írt tovább, egészen addig, amíg valami szokatlant vett észre: az osztályban teljes, döbbent csend volt.

A táblára nézett, és a következőt olvasta: „Egy sárga pokróc a szemednek ütődik / csörömpölve agyadba süllyed a csillár / az asztal a szék csúszkál a padlón / csikorogva arcod mögé tolakszik / qu’est-ce que c’est tanár úr? / magad is az vagy: Keszköszé tanár úr / a szekrény oldalán lecsorog a fény / mi ez? mi ez? mi ez? / a mozdulat ahogy rámutatsz / hogy felriaszd darabos nevét / s hátad mögött üvöltnek / egymást rugdossák a dolgok”.

Egy diák végül jelentkezett, s megkérdezte, így, kisbetűkkel, írásjelek nélkül másolják le a szöveget? „Igen, úgy” – mondta Második Béla, és megigazította a szemüvegét. Még évekig élt benne az extrém sport igénye, nem tudott lejönni róla (kötetek lettek belőle), de később, amikor már az Igaz Szónak küldött kéziratokat szerkesztgette, megérezte: igazából ez volt az a pillanat, amikor megszületett


Harmadik Béla.

„Miért éppen szonetteket írt az utóbbi években?” A riporter úgy érezte, most beugratta Harmadik Bélát, mert a kérdés mögött ott rezgett a kimondatlan mondatvég, hogy „miközben köröskörül derékig posztmodern és rendszerváltozás”. De Harmadik Béla számított erre a kérdésre. Egészen pontosan a negyvenhetedik alkalom volt, hogy különböző találkozókon és interjúkban ezt kérdezték tőle.

Saját válaszát már alig hallotta – valami olyasmiről beszélt, hogy ez a lecsupaszítás költészetét jelenti számára, a kijutást a tisztásra a metaforabozótból és a saját énjeinek cserepei közül –, közben pedig valamiért Székely János mondata járt a fejében: „Versem – hallgassák meg, kérem –, versem: a csend.”

De ezt nem mondta, egyáltalán, nem akarta azt a benyomást kelteni senkiben, mintha ő folyton idézetekben gondolkozna, és mindenről eszébe jutna egy vers, de legalábbis egy esszé. „Majd jusson eszébe másnak” – gondolta.

A riporter utolsó kérdése a politikáról szólt. Hogy megfér-e egymással a költészet és a politika, meg effélék. És miközben megigazította a szemüvegét, Harmadik Béla egyre inkább érezte, hogy aki belőle beszél, az nem más, mint


Negyedik Béla.

A szerepek ott vannak, valakinek be kell öltözni, mondta. Már a régi görögök is… mondta tovább. De igazából az extrém sport hiányzott neki, mióta nem írt szabadverseket. „Bungee jumping rulez”, gondolta magában, miközben a magnószalag azt rögzítette, hogy „ez kelet-európai jelenség, amelynek egyik oka valószínűleg az…”

Negyedik Béla döntött: nem ír több verset. Nem azért, mintha esetleg nem jönne össze egy-egy jobb verssor, ahogy Második vagy Harmadik Bélának. Hanem azért, mert azt mindenki Negyedik Béla szövegeként olvasná, s annak nagyon csatoltáru-szaga volna. „A bélaság a fontos, nem a sorszám. Én vagyok a bélaság bozótja.”

A magnószalag surrogott, a visszajátszásnál a riporter azt kopogta a gépbe: „Az irodalomra olyan közéleti funkciók hárultak, amelyek…”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS