2019. szeptember 16. hétfőEdit
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Táskajavító: ahol a Gucci meg a nagymamád retikülje egyremegy

Kertész Melinda Kertész Melinda 2007. május 03. 19:57, utolsó frissítés: 19:55

A bürokrácia tartja életben Felméri György kolozsvári bőrdíszműves műhelyét. #b#A kisiparosnak anno#/b# saját táskamodelljei voltak.





Tíz fős csoport álldogál Felméri György bőrdíszműves műhelykéje előtt. Majd egyik-másik beleun a várakozásba, helyébe újabb kuncsaft érkezik, sorra válnak ki a kolozsvári Bolyai utca forgalmából, majd szemügyre veszik az üveges ajtóra kifüggesztett órarendet: hol lehet Felméri úr? Hiszen még nem járt le a munkaidő. Elmondom nekik, hamarosan visszaérkezik, csak ide ment a közelbe.

Egy idősebb hölgy nyugtalankodni kezd: "Mindjárt hat óra, néz a karórájára, indul a vonat és a hátizsák az öregúrnál van. Nézze csak kisasszony, ezt az óraszíjat is ő készítette, ilyen minőséget nem találni mindenhol, tudja, már rég megvan és mióta megvan, semmi gondom nem volt vele."

Egy másik, középkorú hölgy a barátnője válltáskája szíját szorongatja a kezében. Csak a kis csavarokat kell megszorítani, és egyet pótolni kell, tudja Felméri úr, mit kell vele kezdeni, a többit is ő szerelte bele. Felméri úr valóban érkezik, szabadkozik, hogy az elintéznivalója kissé több időbe telt, de most már mindent elmond, amire kíváncsi vagyok.



Egy maradt a három műhelyből – mondja a 68 éves bőrdíszműves – ezeket édesapám 1930-ban nyitottaEgy maradt a három műhelyből – mondja a 68 éves bőrdíszműves – ezeket édesapám 1930-ban nyitotta


>> Kevesebbet járni: a tartós cipő titka >>
>> Kevés megrendelő: alapos kalapos válság >>
>> Mentőcsónak könyveknek: Rőser-antikvárium >>
>> A lassan lakatlan lakatosműhely >>


Egy héttel ezelőtt

Felméri úr nem volt ilyen közlékeny. Miközben kolléganőm táskaszíját igazítgatta, elmondta, annyi interjút készítettek róla, hogy jóformán nincs már mondanivalója. A Duna Tv is közvetített egy riportot róla. De talán menjek vissza egy hét múlva.

Majd mikor rájött, hogy igazából csak egy csavart kellett visszaszerelni a retikül pántjába, nem tudott mit felelni arra a kérdésre, mennyi lesz a javítás ára. Szemüvege kerete felett ránk nézett és csak úgy maga elé kérdezte, hogy most ennyiért ő mit kérjen. Majd kibökte, hogy ha már minden áron akarunk fizetni, legyen egy lej.


Végül kiegyeztek kettőben.

Második látogatásomat félbeszakította az elintézésre váró ügy. A bőrgomb-készítésről beszélt Felméri úr, akkor jöttek érte. De miután a türelmetlenül várakozó klienseitől felvette a rendelést, vagy a megjavított tárgyaikat visszaszolgáltatta, befejezte történetét:

"Valamikor divatban voltak ezek a bőrgombok, vándorkereskedők rendelésére három-négyezer darabot is kellett egyszerre gyártani. A fagomb készítése ennél is bonyolultabb volt, mert a megrendelőtől kapott szövetminta árnyalatával megegyező színűre kellett festeni a gombokat."



"A divat a gombkészítésnek is a nyakára hágott – mesélte a bőrdíszműves – a táskagyártást pedig azért hagytam abba, mert soha nem lehetett nyersanyagot kapni, a bőrtől elkezdve a bélésbe járó kartonig, csattokig és díszelemekig mindent Magyarországról kellett importálni".

Pedig saját táskamodelljei is voltak Felméri úrnak. Ma már csak óraszíjakat gyárt a kisiparos, többnyire táskák meg egyéb bőrtárgyak javításával foglalkozik.


"Egy maradt a három műhelyből –

– mondja a 68 éves bőrdíszműves – ezeket édesapám 1930-ban nyitotta. Jól ment a család sorsa, míg ki nem robbant a világháború. Ekkor az egyik műhelyt az orosz katonák felgyújtották, a másikat meg kifosztották.

"Egyetlenegy műhely élte túl a háborút, a háború lejártával sem indíthattunk már be újabb műhelyeket: romlott az életszínvonal, a kommunista kormány pedig óriási adókat rótt ki a magánvállalkozásokra. Emellett osztályellenségnek nyilvánították a családomat. Rendszeresen házkutatást tartottak, hol aranyat, hol valutát keresve.

A bátyámnak szerencséje volt, mert őt felvették a marosvásárhelyi egyetem orvosi karára: nem derült ki idejében, hogy ő a »megbélyegzettekhez« tartozik. Én nem voltam ennyire szerencsés, felvételiztem a kémia szakra, viszont velem már sokkal körültekintőbbek voltak, és elutasítottak."

ĺgy került édesapja mellé kisinasnak. Elmondása szerint nem volt idegen számára a szakma, hiszen vakációkban a bátyjával együtt segítettek a papának. Majd a családfő 1961-ben elhunyt, halála után ő vette át a boltot. Négy év múlva újabb szerencsétlen fordulat következett: a Deák Ferenc utcai műhelyből a néptanács két biztosa


szó szerint az utcára tette.

A Bolyai utcai műhelybe huszonhat éve költözött, a vállalkozás azóta ebben a visszaigényelt ingatlanban működik. "Megéri ezzel a mesterséggel foglalkozni. Sok a kliens, mert javításra szoruló táskák mindig akadnak. A munkamódszer sem változott az évek során, mert a táskák készítési módja ugyanaz, mint évtizedekkel ezelőtt." – összegez Felméri.

"Jelenleg csak egy jelképes összeget kell fizetnem az önkormányzatnak, de ha eldől a tulajdonjog, akkor bérelni kell a helyiséget, amely havi 300-400 euróba is belekerül. Akkor viszont be fogom zárni a boltot. "De az, hogy egy per Romániában mikor ér véget, olyan kérdés, amelyre az égvilágon senki sem tud válaszolni" – összegez mosolyogva Felméri.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS