Kilimandzsáró: sörként felejthető, csúcsként csúcs
Csáki Emese 2007. február 22. 10:29, utolsó frissítés: 2007. február 21. 18:27Az első afrikai hatás a kutoka (vészkijárat) szóval ért, ami az Amszterdam és Nairobi között közlekedő, több mint ötszáz személyes repülőgép fedélzetén tündökölt.
Ez első hallásra mosolyt is csalt a javarészt újdonsült Afrika-utazók arcára, akik a kontinens tetejére indultak, hogy meghódítsák a Kilimandzsáró 5896 méteres csúcsát.
A kenyai Nairobiba érkezve már a reptéren kellemes meleg idő fogadott, így első lépésként lecseréltük hosszú, télies nadrágjainkat az addig kézipoggyászainkban várakozó rövidnadrágokra, majd egy közel kétórás ügyintézést követően néhány óra erejéig a városba látogattunk. Az egzotikusnak hangzó Nairobiban azonban hamar kiderült, hogy ennyi idő bőségesen elég nagyvonalú szemlélődésünkre, hiszen a legnagyobb érdekességet a helyi kézművesek piaca és a hüllőpark nyújtotta számunkra, majd szerencsére elérkezett az idő, hogy megkezdjük az odaút utolsó repülését.
A Nairobiból a tanzániai Arushába tartó egyórás repülés különlegesen nagy pillanata az volt, amikor a lenge felhők közül egyszercsak felcsillant a Kilimandzsáró havas kúpja.
A fényképezőgépek kattogása után pedig már a gépen megkóstolhattuk a helyi, Kilimanjaro névre keresztelt, felejthető ízű sört. Már a reptér is nagyon különbözött az Európában megszokottaktól: itt nem voltak felvonók, önműködően nyíló ajtók, csak békés hangulatot árasztó, kellemes idő, gondozott virágok és csicsergő fecskék.
Itt találkoztunk először helyi túravezetőinkkel, nagy hátizsákjainkat már ők rakták fel a kisbusz csomagtartójára. Egy Arushában töltött éjszaka után reggel ugyanazzal a kisbusszal a hegy lábához vezetett utunk, közben pedig szinte az ablakokra tapadva csodáltuk Afrika e vékony szeletkéjét.
A Kilimandzsárót nem egyszerű megközelíteni: a nemzeti park bejáratánál egy közel kétórás regisztrációs idővel kell számolni, másként nem lehet belépni. Azonban aki belépett, rögtön elfelejti a bürokrácia okozta kellemetlenséget, és minden pillanatban csodálja az európai szemnek szokatlan esőerdőt, mely káprázatosan csillog a párás levegőben.
A hegyen töltött első nap tehát az 1850 méteren fekvő Marangu Gate-től indult a 2700 méteren található Mandara-házig. Az eső, mely rögtön az érkezést követően eleredt, szokatlan volt, hiszen azon a vidéken a száraz évszak közepén nem jellemző. Délután a közeli Maundi-kráterhez látogattunk ki, ahol a különleges növényvilág misztikus látványban részesített. A fákra telepedő, azokról lelógó szakállzuzmó kísértetiesen libbent meg minden szélfuvallatra.
Reggel egy gyors pakolászást követően a csapat szakácsa európai ízlésnek helytálló afrikai reggeli tálalt, aminek nagy meglepetése a friss ananász volt, majd egyebek mellett különösen erős teát és zsíros mogyoróvajat is fogyaszthattunk. Röviddel indulás után megpillanthattuk a Kibo hatalmas vulkáni kúpját, illetve a csipkézett, 5149 méteres Mawenzi-csúcsot. Egy hosszú sétának tűnő, látványban gazdag túra végén, az időjárás számunkra tartogatott újabb meglepetéseként, megázva értük el a Horombo menedékházat, ahol összesen három éjszakát is eltöltöttünk.
Reggel a 4530 méter magasan található Mawenzi-házhoz túráztunk, hogy könnyítsük szervezetünk alkalmazkodását a magas hegyekben uralkodó oxigénhiányos levegőhöz. Különleges képződmények a Zebra-sziklák, melyek arról nevezetesek, hogy a vulkáni működés hatására zebracsíkossá válnak. Innen 4530 méteres magasságig emelkedtünk, ahol már mindannyian megtapasztalhattuk a ritka levegő hatásait, melyek leginkább a kissé lelassult mozdulatokban nyilvánultak meg.
A soron következő napon ezer méter emelkedő várt ránk, ezalatt elhagytuk az óriásaggófüveket, majd a méterről méterre apadó növényvilágot, és sivatagos, sziklás terepen haladva értünk 4700 méteres magasságra. Ezen a szinten már a csapat több tagjának sem volt étvágya, pedig a csúcstámadást megelőző órákban igen nagy szerepe van az energiagyűjtés e formájának. Az éjfélre tervezett indulás előtt, aki tudott, aludt, többen csak izgalommal telt forgolódással töltötték a hátramaradt néhány esti órát.
Az éjfél előtti ébredés után kis fejlámpák fényénél zajlott a halk készülődés, a csúcstámadás előtti izgatott pillanatok. Sajnos ekkor derült ki az, hogy nem teljes létszámban indulunk, egyik társunk belázasodott. Az is ekkor derült ki, hogy itt már majdnem mindenkinek előjött az oxigénhiány okozta valamilyen magashegyi tünete: ki fejfájásra, ki szédülésre panaszkodott. Ez azonban nem szegte kedvét a csapatnak, a túravezetőkkel közösen, hamarosan nekivágtunk a hirtelen emelkedőnek.
A lelkes társaság eleinte nem igényelt pihenőt, az első százméteres szintemelkedő mondhatni könnyen ment, viszont ahogy a lassú lépésekben haladva egyre nagyobb magasságba kerültünk, mind több vállalkozó kedvű túrázón fogott ki a ritka levegő.
Örömujjongás közepette értünk fel a Kibo peremére, az 5680 m magas Gillman’s Point-csúcsra, ahol a csúcscsokik egy részének elfogyasztása után mondhatni újult erővel indultunk a könnyűnek tűnő szakaszon. A kráterperemen értük meg a napfelkeltét, A hóval fedett kráterhez vagy a ferde napsugarak fényében tündöklő Keleti Jégmezőhöz hasonló szépségű jelenséggel igencsak ritkán találkozhatunk. Közben elnehezedő, lassú léptekkel tudtuk megtenni a hátralévő métereket.
Reggel fél nyolckor sziporkázó napsütésben és hozzávetőleg mínusz tíz fokos hidegben értünk fel Afrika tetejére, az 5896 méteres Uhuru Peakre. Miután megörökítettük életünk nagy eseményét, rögtön vissza is fordultunk, hogy mielőbb megközelítsük a sokszor nyűg, fárasztó, zsúfolt, mégis biztonságot nyújtó civilizációt.
fotók: Zátrok Zsolt
Csáki Emese újságíró, az Udvarhelyi Híradó munkatársa, 2007 januárjában járt Afrikában, a MOL támogatásával
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!