2017. április 30. vasárnapKatalin, Kitti
14°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Megvilágosító film

kérdezett: Sütő Zsolt 2006. október 10. 10:33, utolsó frissítés: 2006. október 09. 18:55

Ordít róla, hogy ez a muki behatolt a tibeti gondolkodásba. A buddhisták azt mondják, #b#bódhiszattva volt#/b#, mondja Kőrösi Csomáról Szemző Tibor, Az élet vendége rendezője





Nagyon sokféle kép él az emberekben Csoma Sándorról. Errefelé inkább arról ismerik, hogy elindult megkeresni a magyarok őshazáját, de ebben kudarcot vallott. Az angol anyanyelvűek a tibeti-angol szótára és a tibeti nyelvtana kapcsán ismerik, a buddhisták bódhiszattvának tartják. Hogy látod ezt, milyen kép él benned Csomáról?



YouTube videók a filmből >> Az élet vendége 1 >> Az élet vendége 2 >> Az élet vendége 3 >>


Szemző Tibor: – Amit mondasz, nekem egyébként nagyon furcsa, mert azt mondod, hogy kudarcnak tartják a vállalkozását Erdélyben. Ezek mind történeti közelítések, ezek nem egyes emberek viszonya Csomához, hanem észleletek, de nem a Csomáról szólnak, miután a Csomáról valójában semmit nem lehet tudni. Magamat csak részben, illetve most már egyáltalán nem számítom az ilyen Csoma-követők közé. Engem az izgatott a Csoma esetében, hogy mi volt az ő motívuma.

Mindannyiunkban vannak vágyak meg elszántságok, de az egy kicsit más, amikor valaki minimum 15 éven át készül egy küldetésre – mint utóbb kiderült a Csoma esetében. Egyébként nem tudjuk, hogy mennyire volt folyamatos az ő elszántsága.


Szokták emlegetni az enyedi diáktársakkal tett fogadalmát.

– Viszont a közben eltelt közel húsz évben mit csinált? Lehet, hogy volt idő, amikor nem is ez a kutatás volt az ő érdeklődésének a homlokterében. Őt a nyelvek és a nyelvészet érdekelték, úgy tűnik. De, mondom, mindezekről sem tudunk semmit, és azt gondolom, hogy a Csoma-követők általában nem is az ő nagyságát, hanem ezt a különös motívumot akarják megtapasztalni és megérteni, amely egy embert szinte eszelős, elképzelhetetlen dolgokra sarkall.

Halkan megjegyzem, hogy ezek a tények, amelyek a Csoma élete és műve lettek, visszafelé nézve óriásiak és ragyogóak, de amikor ő benne élt, gyalogolt a Kaukázuson át, vagy a cellájában ült, akkor ő csak a dolgát végezte. Azt a dolgát, amit számára, a véletlen – vagy a szükségszerű, ha úgy tetszik –, kijelölt. Ez pedig nézőpont kérdése: ha a jelenből nézed a jövőt minden véletlenszerűnek tűnhet, ha pedig visszatekintesz, ugyanaz a véletlen már szükségszerű. A Csoma-követők ezt próbálták megérteni.


És mi a te történeted az egészben?

– Az én esetemben egy kicsit más volt a helyzet, de természetesen engem is ez izgatott. Csoma, aki mindig ott motoszkál az ember fejében, legalábbis bennem, mint egy ilyen furcsa kalandor – mert ez egy kaland is, ami egy gyereket fölizgat, különösen azt, aki nem utazhat sehová, mert ilyen vagy olyan okok miatt nem lehet, így volt ez akkoriban – egy mintaértékű figura, meg különben is etalon. Az embert ez a motívum elkezdi izgatni. Már többször elmondtam, a dolog nagyon egyszerű: ahogy ott találod magad Kánamban, a Himalája tetején, egy csapásra – de tényleg egy csapásra – megérted ezt a motívumot.

(képkockák a filmből)


Legalábbis én megértettem. És, ez a motívum egyáltalán nem tudományos, nem vallástörténeti, még csak nem is művészi, hanem egy nagyon személyes motívum. Úgy éreztem, hogy igen, megértettem, miről van szó, és, úgy éreztem, hogy ez fenséges. Minden szempontból fenséges, de ezt most csak arra szűkíteném le, hogy milyen a Himalája tetején Kanamban lenni, és egyszerűen szembenézni a Kailash-heggyel, lent a Szatledzs-völgyében, és így tovább. Akkor azt mondod: értem, ez az, innét aztán már nem kívánkozom sehová... Leírhatatlan világ, leírhatatlan élmény.


Ezt a megértést fogalmaztad meg végül a filmben?

– Igen, pontosan. Csak, ugye, ez egy pillanat, és a pillanatnak van valami hihetetlen tágassága. Egyébként van még egy vonzó momentum a Csoma sorsában, útjában, és ezt ott fönt is átérzi az ember: az, hogy ő testileg, vagy hogy is mondjam, családilag sem kötődik. Nem tudjuk, hogy ott milyen élete volt, még azt sem tudjuk, hogy a gyerekek között, akik ott futkosnak a faluban, van-e Csoma ivadék, és, ha igen, akkor hány.

Lehet, hogy ott vannak az ükunokái, ezt sem tudjuk… Nem tudunk semmit. Erről azt mondja a Gerard doktornak, hogy a lámanők igen kezesek… Ennyit tudunk nagyjából a nőkkel való viszonyáról.

A másik lehetőség az volna, hogy bizonyos értelemben föladta minden földi kötődését: ha lehet hinni ezeknek az elbeszéléseknek, az írásos feljegyzéseknek, akkor neki a teste mintha nem is létezett volna, egyszerűen nem vett tudomást ezekről az emberi, gyarló vágyakról. Ezt valahogy így gondoljuk, de, nyilván, ez nem volt mindig így.

Mellesleg megjegyzem, hogy ehhez a kiképzés őbenne már elkezdődött Nagyenyeden is, ő többé-kevésbé mindig így élt. Tizenötéves korában az apja Enyeden letette, és onnantól kezdve megszűnt ez a fajta kötődés.

Az emberben egy ilyen munka fölülírja a tényeket, innentől kezdve nekem ez a Csoma, és ez az egész Csoma-rejtély – hogy ez mennyire tudományos, pontos vagy hiteles, azt nem tudom megállapítani. Én igyekeztem, amennyire lehet, pontos és éber maradni végig, ami nem volt könnyű, mert hosszú folyamatról volt szó.


Mióta tart ez a folyamat?

– 1994 novembere, ott ülünk a Balogh B. Marcival, Japánban, és beszélgetünk. Az volt az a pillanat, amikor a Csoma alakja nagyon erősen megjelent, mint olyasvalaki, akit minden magyar között a legnagyobb tartok – akkor ezt ott ki is mondtam. Hozzáteszem, ezt akkor nem publikusan mondtam, és most sem mondanám, mert egy ilyen kijelentésnek minden eleme nagyon zűrös, már a magyar is, meg a minden, meg a legnagyobb is.



Ő nem hozott létre olyan művet, mint Bartók a Kékszakállú herceg várát, vagy nem lett úgy híres, mint a Neumann János, Kertész Imre vagy Kurtág György – és, lehetne még sorolni. Egyszerűen megfoghatatlan a műve. Számomra ezért is különös, hogy kudarcnak tartják az útját, bár a magyarságeredet szempontjából talán kudarcnak tekinthető, hiszen a tudósok szerint nem volt semmi megalapozottsága a vélt belső-ázsiai őshaza-hipotézisnek – ezt én nem tudom, és nem is akarok ebben állást foglalni.

Az biztos, hogy az ő személyisége ezekből nem göngyölíthető vissza, és, abban a tekintetben egy óriás, amivé egy ember saját maga a benső fejlődés tekintetében lehet. Még ha ez a műve nem is olyan látványos, és nem is akarok beszélni a tibeti szótárról és grammatikáról, amit mindig felhoznak, és ami tudományos szempontból valóban egy óriási dolog. Ha az ember kinyitja a tibeti szótárat, az ember elborzad, mert az sokkal több, mint egy szótár.


Miért?

– Ordít róla, hogy ez a muki behatolt a tibeti gondolkodásba, a tibeti bölcseletbe, és, ami még fontosabb, abba az életvezetésbe, ami ezzel együtt jár, és ami neki egyáltalán nem volt idegen. Nem volt nagy eltérés a korábbi és a tibeti életmódja között – ebben az értelemben még egyfajta folyamatosságról is lehet beszélni. De az óriási nagysága nem ebben van, hanem abban a megfoghatatlan dologban, ahogy az ember a sorsával, saját életével, a nagyon egyszerű mindennapjaival, tetteivel, létezésével mit mutat föl, milyen mintát.

És tulajdonképpen egy véletlen az, hogy épp talán a tibeti-angol szótárnak a kapcsán egyáltalán a Csoma fönnmaradt, nem aszkétaként, hanem olyan ember, akinek a sorsa irányadó. Ebben állt az ő nagysága, az a vonzás, ami az embert odaröpítette.





Csoma húsz nyelvet értett, beszélt. Ezek a nyelvek mind jelen vannak a filmben.

– A beszélt hangok belekerültek a zenébe. Ezt én nagyon fontosnak tartom, talán a legfontosabbnak: egyrészt a hangunkra rá van írva a sorsunk, amikor beszélünk, az nagyon árulkodó, másrészt maga a szöveg miatt. Ezért szerettem a Hamvas-szöveget is nagyon, ami mindenféle hiedelemmel ellentétben nem egy filozófia, hanem egy költői próza. A filozófiai igazsága támadható, de a költőisége nem, és Hamvasnál számomra ez a legfontosabb.

Az emberi beszédet a darabjaimban is használtam, ebből a szempontból a Tractatus a mérvadó: ott is nagyon sok nyelven, nagyon sok szövegmondó beszél, mond el gyönyörűséges gondolatokat, a Wittgenstein pedig különösképpen szépen fogalmaz.

Mindenik hang mögött ott van egy sors. Ez a különös, hogy fölhangzik egy zenei szövet, megszólalnak a szólamok emberi hangokon, és a zenei jelentésen túl, ebben a sokféleségben megjelennek ezek a karakterek is. Mintha az arcukkal jelennének meg, noha nem látjuk őket. Ezt, nagyon kevés kivételtől eltekintve, a zenei működésem szerves részévé tettem.

A Csoma esetében kézenfekvő volt, hogy az ő karakterének a megértéséhez egy kulcs lehet az ő rendkívüli nyelvtehetsége, amit nem lehet pusztán iparkodással meg figyelemmel magyarázni: egy rendkívüli tehetségről volt szó. Csak azért nem merem mondani, hogy zseniről, mert keveset tudunk róla – bár, a kevés tény ismeretében, akár meg is kockáztathatnám. Indiában, Tagore-t hallgatva, például beleszerettem a bengáli nyelvbe.



Amikor egy zenész játszik, hogy pontos vagy pontatlan – azt, hogy hazudik vagy sem –, nehéz megítélni. Különösen, hogy a komolyzenészek általában interpretálnak, vagyis nem ők nyilatkoznak meg – noha minden egyes hangban benne van a karakterük, mint egy beszélő esetében. Ráadásul a filmben szereplő beszélők mind civilek, tehát nem lesz maníros, amit mondanak, vagy, ha mégis, akkor másként vagy kevésbé, mint a színészek esetében megszoktuk. Mindez nagyon felmelegítette az egész zenei szövetet.


Az Indiában, Tibetben készített felvételek mellett a film másik felét az animációs filmrészletek adják, amelyek alatt Törőcsik Mari hangján halljuk a Csoma-legendákat.

– Igen, azért vagyok nagyon kíváncsi az erdélyi bemutatókra, mert ezeket a legendákat a forgatókönyvíró Sári Laci írta székely népmesei motívumok alapján. De Csoma-legendák nincsenek, egyről tudunk, és, ahogy hallom, az is nagyon városias nyelvezetű. Nagyon szeretem ezeket a meséket, és kíváncsi vagyok, Erdélyben hogyan reagálnak majd ezekre, hiszen, ezek egyáltalán nem azok, hanem olyanok, mint, és ebben van egy szándékosság is a forgatókönyvíró részéről.


A filmet megelőzte egy rádiójáték is a Magyar Rádióban.

– A rádiójáték kísérlet volt arra, hogyan lehet egy nagyobb formát összerakni ezekből a tételekből. Tulajdonképpen ez volt a legnagyobb kihívás, hiszen ez a film már készen volt mielőtt az első kockát leforgattuk volna. Ez vett föl nagyon sok időt, két-három évet, ez a sodródás, amíg a formáját megtalálta.


A film egyik párbeszédében a vándor azt mondja: „…bárhol lehet lakása, mégsem talál otthonára.” Innen a film címe?

– Nem. Georg Steiner írja, hogy az embernek nincsenek gyökerei, a létezésben kell bolyongania. Ez, hölgyeim és uraim, azt jelenti, hogy valamennyien az élet vendégei vagyunk. Egy vendégnek kötelessége azt a házat, ahol vendégül látták úgy tisztábban, szebben maga után hagyni, hogy valamit hozzáad távozáskor ahhoz. Ennek a tisztasága, szépsége a Csomára messzemenően igaz, mert ő sokkal többet hagyott itt, mint amennyit kapott. A szépsége okán használtam ezt a címet, és, hogy érzékeltessem, itt nem csak a Csomáról van szó: valamennyien az élet vendégei vagyunk.


Ez egyben összecseng a buddhisták bódhiszattva-ideáljával is.

– Valószínűleg, de én egyébként a filmben még erről sem mondok semmit, ha úgy tetszik, vagy legalábbis nem szándékom ilyen módon értelmezni. Van egy ilyen állandó vita: a buddhisták azt mondják, hogy ő bódhiszattva volt, és ez így is van, feltehetőleg.

Mások meg azt mondják, hogy a mi bibliánkban is van ilyesmi – és, tudjuk, hogy az ő utazó ládájában benne volt a Biblia. Ha úgy tetszik, tényleg eljutott egy magasabb szintre, hiszen egyidejűleg voltak jelen ezek az ő személyiségében. Ebben én nem is kívánok állást foglalni. Tény, hogy van egy ilyen disputa, hogy ő magyar maradt, és keresztény – biztosan az is maradt, de emellett buddhista is lett, meg bódhiszattva volt. Ő fölötte állt ezeknek a kategóriáknak.




ÉletmódRSS