Az utolsó punk-legenda?
Balázsi-Pál Előd 2006. július 31. 17:34, utolsó frissítés: 17:06#b#Punkshow#/b# volt a javából a színes keretes napszemüvegben nyomuló The Toy Dolls koncertje. Félsziget-fellépésük előtt beszélgettünk Olga énekes-gitárossal.
Lehet, hogy nem vagy rocksztár, de rockandroll legendának nyugodtan lehet nevezni téged. Mennyire fér ez a legenda-dolog össze azzal, hogy punk vagy?
– Ez arról szól, hogy valóban szereted azt, amit csinálsz, és semmi mást nem csinálsz évekig, csak ezt – bár, hogy őszinte legyek, én az elején úgy számítottam, csak két-három évet fog tartani az egész, de annyira élveztük, hogy folytatnunk kellett. Abban a pillanatban, amikor már hányingerünk lesz tőle, azonnal abbahagyjuk, de engem is meglep, hogy ilyen régóta bírjuk – ha jól számolom, 27 éve.
Turnétok címe (Our Last Tour?) azonban arra enged következtetni, hogy mégis gondolkodtatok azon, hogy véget vessetek a zenekarosdinak.
– Igen, legutóbbi lemezünk címe is Our Last Album? – kérdőjellel a végén –, mert akartuk érezni, milyen érzés búcsút mondani, hogyan reagál a közönség. Nagyon szépek voltak a reakciók, úgyhogy folytatnunk kellett, és két éven belül újabb turnéra indulunk.
Milyen visszajelzéseket kaptatok?
– A legtöbb helyen, ahol felléptünk, teltház volt, ami nagyon szép dolog, de nem ez volt a célunk. Nem azért neveztük el utolsó turnénak, hogy teltházzal játszhassunk, hanem hogy tapasztaljuk meg ezt a búcsú-érzést.
Te vagy az egyetlen az együttesben, aki a kezdetektől tagja a Toy Dollsnak. Folyton változnak körülötted az emberek, miközben kisebb változásokkal ugyanaz marad a koncepció.
– Nagyon ritkák az olyan hosszú életű zenekarok, amelyekben változatlan marad a tagság. Bármennyire is szerettem volna a kezdeti felállást megtartani – a három barát, aki zenekart alapít –, de közben az emberek felnőnek, megházasodnak, beleunnak a hosszú turnékba és a pénztelenségbe, és le akarnak nyugodni. Bizonyos szempontból kissé szomorú ez, de most nagyon jó zenészek vannak a csapatban, akik élvezik, amit csinálnak.
A basszusgitáros, Tom Goober már három éve társam, ő korábban basszusgitár-technikus volt egy másik csapatnál, a Los Angeles-i The Dickiesnél, amelyben szintén zenéltem. A dobosunkat, Duncant 15 éve ismerem, és ő az a dobos, akit mindig is a zenekarban szerettem volna látni, és most végre megkaptam.
Két évvel ezelőtt a Félszigeten a Chumbawamba azt mondta, hogy a punk nem csak zene, ezzel kapcsolatban téged is arra kérlek, határozd meg, mi számodra a punk.
– Az én meghatározásom szerint a punk az, hogy azt csinálsz, amit akarsz, mindenféle kompromisszumok nélkül.
És akkor mi a véleményed a Chumbawambáról? Az attitűdük punk, de a zenéjük nem. Punkok vagy sem?
– Nem mondanám, hogy punk, de igazából nincs bajom velük. Bírom az I get knocked down-t (Tubthumper – szerk.), brilliáns dal. Amúgy meg az egyik technikus, aki velünk jött, a Chumbawamba hangtechnikusa, úgyhogy szép dolgokat kell mondanom róluk. Még sosem láttam őket élőben, és nem ítélhetek meg egy zenekart addig, amíg nem láttam egy koncertjüket sem.
Mit gondolsz a punkokkal kapcsolatos sztereotípiákról? Tüskehaj, bőrdzseki, mosdatlanság, ilyenek.
– Most őszintén: a punkok a legkedvesebb közönség. Angliában van egy nagy punkfesztivál, a Waisted, ha ott valami balhé van, akkor azt általában a helyi lakosság okozza, és semmi köze a punkhoz.
Az összes punk, akit ismerek, tiszta. Persze ha szappannal lövöd be a frizurádat, nem moshatod állandóan, mert akkor szétesik. De a punkok a legtisztább emberek, akiket ismerek.
A honlapotokon turnénaplót vezetsz, beszélgetsz a rajongókkal, és a zenekari imázs is ki van találva. Miért fontosak ezek a dolgok?
– Koncertek előtt szeretjük távol tartani magunkat a rajongóktól, hogy ne szálljunk el, de bulik után jó dolog megmutatni, hogy te is csak egy ember vagy, és szóba állni néhány személlyel. Legalábbis a mi zenekarunkkal ez így működik, de előfordulhat, hogy Michael Jacksonnál másképp van.
A fesztiválfellépéseket vagy a kis klubkoncerteket kedveled inkább?
– Ha választanom kellene, akkor a kis klubot választanám. Számunkra fontos a hangpróba, a beállás, a fények megtervezése, a fesztiválokon azonban nincs erre elég idő. Persze attól még jó fesztiválokon zenélni, ne érts félre, csak ilyenkor néhány másodperced van a beállásra, a sound rockzenekarra van kalibrálva, ráadásul a tömeg egész nap csak zajt, zajt, zajt hallott.
Néhány feldolgozásotok jóval népszerűbb, mint saját dalaitok. Nem jelent ez valahol gondot?
– De igen (kacag). Kevés jó dalt írtam, a 27 év alatt öt vagy hat igazán jó dalt sikerült összehoznom, úgyhogy rendben van az, hogy a cover-versionök népszerűbbek.
Már öreg zenekar vagytok, mennyire tükröződik ez a közönségeteken?
– Sokan vannak idősebbek, de a kezdeti idők közönségének gyerekei, sőt újabban unokái is eljönnek a fellépéseinkre. Ha mondjuk Hamburgban lépünk fel, akkor ott rengeteg régi arc van a 27 évvel ezelőtti időkből, de sok a kissrác is, akik csak az utóbbi három-négy évben ismertek meg, és el kell nekik mesélnünk, hogy nézd, mi már 27 éve ezt nyomjuk.
Romániában rengeteg olyan arc van, aki punknak néz ki, punknak mondja magát, közben meg rasszista. A ti rajongóitok mennyire valódi punkok, mennyire vannak tisztában a punk fogalmával?
– A punk-mozgalom tulajdonképpen 1976-77-ben kezdődött Londonban, a fiataloktól nem várhatjuk el, hogy megértsék ezeket a dolgokat 2006-ban. Valószínűleg ők már kissé másként gondolkodnak, de nagyon jó, kedves közönséget jelentenek.
Hat hónapig Japánban éltél. Ha Japánra gondolok, soha nem a punk szó jut eszembe.
– Furcsa, mert amikor a menedzserem szólt, hogy lesz egy amerikai kiruccanás, és megkérdezte, hogy útközben meg tudnánk-e állni Japánban is, hogy lenyomjunk három bulit, semmi más nem jutott eszembe, csak kimonók, nem tudtam elképzelni, hogy ott punkok is legyenek. Teljes teltházunk volt, és mindenki totál punk volt, tüskés haj, fekete bőrdzseki, minden – nagyon meglepő volt.
Akkor mégis ez határozza meg a punkokat? Az előbb még azt beszéltük, hogy ez nem külsőségekben nyilvánul meg, hanem belülről jön.
– Többnyire igen, de rengeteg punkzenekar meg rajongó gondolja úgy, hogy az igazi punk mindig tüskés frizurát és fekete bőrdzsekit visel. Csakhogy sok ilyen embernek rendes munkája van, és a bankban nem lehet tüskés fejjel és bőrdzsekiben dolgozni. Ugyanakkor ezek a punkok próbálnák rávenni a banki alkalmazottat, hogy ha a zenekarukban játszik, akkor márpedig legyen tüskehaja. Nem igaz, hogy ne számítana, mit viselsz.
Lesz következő lemez, vagy valóban ez volt az utolsó?
– Tényleg utolsónak terveztük, de már dolgozom a következőn. Tulajdonképpen már akkor elkezdtem írni ezeket a dalokat, amikor az előző albumot még be sem fejeztük. Valószínűleg csak két-három év múlva adjuk ki, amikor teljesen elégedett leszek a teljesítménnyel.
És mikor vagy elégedett?
– Eddig kétszer fordult elő, 1993-ban az Absurd-Ditties-zel és az 1983-as debütalbummal. A többi lemezt egyszerűen felejtsétek el.
Akkor miért adtátok ki őket?
– Elkezdünk dolgozni egy lemezen, közben leszerveznek nekünk egy turnét, és a lemezmegjelenés is be van ütemezve. Ezért néha sietsz a felvételekkel, hogy minden időben meglegyen. A másik, hogy amikor épp egy új lemez dalait írod, meg vagy győződve, hogy az lesz a legjobb lemezed, mert mindig a legfrissebb dolog a legjobb. Hat-hét hónapnak kell eltelnie ahhoz, hogy észrevedd a hibákat.
Az interjút a budapesti Metro újságíróival közösen készítettük.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!