"Ha a pincérnő elmegy, abba nem szoktak belehalni"
fizetett hirdetés 2006. július 11. 18:44, utolsó frissítés: 17:03A menyét lábnyoma: új, letölthető kötet #b#Demény Péter#/b# vendégoldalán. Balázs Imre József interjújából azt is megtudjuk, ki írja nálunk a legtöbb kritikát. (x)
>>> A Komp-Press Kiadó további kötetei
>>> Demény Péter írói vendégoldala az Adatbankban
Balázs Imre József: 1997 után sokáig – hat évig – nem jelent meg új köteted (azelőtt, korábban két verseskötettel indultál, az 1994-es Ikarosz imájával, illetve az 1997-es Bolyongással), ez kicsit a keresgélés időszaka is lehetett számodra: különböző műfajokkal próbálkoztál. Az egyik olyan műfaj, amelyikben, úgy érzem, nagyon jól megtaláltad magad, a glossza – itt a Krónika című napilap glosszarovatába írt szövegeidre gondolok elsősorban. Hogy látod ezeket a glosszákat? Mi volt számodra fontos ezekben?
Demény Péter: Kiadóban dolgoztam korábban: a Kriteriontól kerültem a Krónikához, tehát a lassú, megfontolt munkához voltam szokva – amilyen egy kiadónál szokott lenni a munka. Amikor belevetődtem (belevetett az élet) a Krónika szerkesztőségébe, akkor újságcikkeket kezdtem írni – újságcikkeket kellett írnom. Persze sok mindent írtam és írok azóta is, de úgy látom a reagálásokból, hogy a glossza az, ami nekem a sajtóműfajok közül igazán működik.
BIJ: Vajon miért?
DP: Talán azért, mert egyrészt íróként sem „élek másból”, nem is hiszem, hogy lehetne másból élnem, mint abból, hogy mániákusan figyelek; másrészt mert a figyelés óhatatlanul távolságtartással és – tehát – iróniával és öniróniával jár együtt, mondhatni párosul.
BIJ: A verseidben ehhez képest (amelyek azért közben is íródnak) van egy nagyon erős vonulat, amely kapcsolódik ehhez a glosszás személyességhez, de azért más is persze. Egy picit olyan száz évvel ezelőtti életérzést hordoznak ezek a verseid, mint amikor például Heltai Jenő ül a kávéházi asztalnál, a pincérlány arra jön, és Heltai udvarolni kezd neki.
DP: Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a nagyszüleimnél, ahol egy csomó ilyen régi lemez volt, Eisemann Mihály, Gyöngy Pál, Zerkovitz Béla, De Fries Károly és más ilyen zeneszerzők slágereivel. Ezeket sokat hallgattam, és imádtam a Karádys filmeket is, Karády miatt persze, nem a meglehetősen bárgyú történetek miatt. Szóval, valamiképpen ragaszkodni kezdtem ezekhez a dolgokhoz – Nadányi Zoltánhoz, Heltai Jenőhöz és a többiekhez.
Érzem azért ennek a költészetnek a korlátait is, magam is meglepődtem, amikor a kolozsvári LKKT című lap szerkesztett egy erotika-számot, és abban váratlanul azt írtam, hogy a trubadúrköltészetnek – nevezzük így – van egy olyan tulajdonsága, hogy mintha mindegy lenne, hogy kinek udvarolsz, hogy ki a szerelmed. Ebből viszont nem szoktak nagy versek születni, mert – ahogy a kávéházi hasonlatod is sugallja – ha a pincérnő elmegy, abba nem szoktak belehalni. (Mert ha igen, akkor az már inkább giccs, mint sanzon.)
Azóta mintha megváltozott volna valami a verseimben ebből a szempontból. Mintha kezdene számítani, hogy ki a szerelmem. Mintha nem a pincérnő lenne az.
BIJ: Beszéljünk a legújabb könyvedről, amelyik A menyét lábnyoma címet kapta. Kritikákat, esszéket, tanulmányokat – nagyon személyes tanulmányokat – tartalmaz. Nemrég végignéztem a Romániában megjelenő folyóiratok kritikai anyagát, azt, hogy kik közöltek kritikát és miről az elmúlt öt évben, és kiderült: Demény Péter közölte a legtöbb kritikát a romániai magyar lapokban – miközben persze azt is tudom, hogy magyarországi lapokban is folyamatosan jelennek meg a kritikáid. [A kritikával kapcsolatos összeállítást lásd itt: https://erdelyi.irok.terasz.hu/index.php?id=800– szerk. megj.]
Hogy látod, milyen ez a kritikai élet – most egyelőre az erdélyi lapoknál maradva?
DP: Rengeteg kritikát írtam és írok valóban, mindenféle lapoknak. Egy jelentős része persze nem is jelent meg ebben a kötetben. Hol megrendelésre írtam ezeket a szövegeket, hol egyszerűen azért, mert eszembe jutott, hogy írjak – ilyenkor nem annyira kritikák születtek, inkább esszék.
Az erdélyi kritikai élet olyan, mint a nagypiac, ahol mindenki vagy elad, vagy vásárol valamit, sokan meg azért járnak ki, hogy nyavalyogjanak. Amíg a Krónika mellékletét szerkesztettem, minden fontos kötetről írtunk, Parti Nagytól Szilágyi Istvánig és Kovács András Ferenctől Esterházy Péterig. És éppen az általad készített listából is kiderül, mi mindenről írtunk mennyien. A színvonalról persze lehet vitatkozni, a recepció és a figyelem létéről nem.
BIJ: Mit szóltak az emberek a kritikakötetedhez?
DP: Ha jól olvastam a kötetről szóló írásokat, akkor érdekesnek tartották, mert személyesnek érezték. A dicsérő megjegyzések tulajdonképpen ugyanúgy a személyes viszonyulásban látták a kötet erősségeit, mint a bírálók a hibáit. Ennek talán az a magyarázata, hogy amit az ember szeret, arra jobban odafigyel. Ahogy Babits mondja, „ki méltó látni a csodát, / az a csodát magában hordja”. Persze az sem véletlen, ki milyen csodát akar vagy tud meglátni.
BIJ: Azon kevesek közé tartozol, akik például negatív kritikát is elég sokat írnak, akik vállalják azt a szerepet, hogy elmondják azt is, ha valami nem tetszik. Mennyire tudatos ez?
DP: Van egy öntudatlan része is, olyasmi, amire nem készül az ember. Alkat kérdése. Én egy meglehetősen impulzív ember vagyok (a magánéletben is), aki ezzel az impulzivitással küszködik. Ha van egy jó értelemben vett feszültség a szövegeimben (kritikáimban), akkor azt hiszem, ebből származik. Abból a törekvésből, hogy ez az impulzivitás meg legyen indokolva. A rajongás éppen úgy, mint a lehúzás.
Radnóti Sándor A piknik című kötetének mottója egy Lessing-idézet, ebből idéznék: „Az a műbíráló, aki mindenkihez csakis egyféleképp tud szólni, jobban tenné, ha meg sem szólalna. S kiváltképp az, aki mindenkivel csak udvariaskodik, alapjában véve még azzal szemben is goromba, akivel valóban udvarias lehetne.” Rólam nem mondhatja senki, hogy mindenkihez goromba lennék…
BIJ: Feltűnt nekem, hogy ebben a könyvben sok nálad idősebb szerzőről szól írás, a nálad fiatalabbakról vagy veled egykorúakról viszonylag kevés. Ugyanakkor a kötet címadó írása épp egy ilyesmit, egy fiatal költőnek írt levél-verset elemez. Mit írnál levélként egy ifjú költőhöz?
DP: Bármilyen tanácsot adnék, biztos, hogy legalább annyi iróniával tenném, amennyivel Balla Zsófia az említett versében. Ez volt az egyik oka annak, amiért ezt a verset kiválasztottam – megszerettem, aztán értelmeztem. Persze ki lehet bogozni valamilyen ars poeticát, én is azt próbáltam ebben a tanulmányban, de a költő minden ilyen jóleső csapda esetén nagyon markánsan jelzi, hogy ezt azért nagyfokú kétellyel kell kezelni. Én elmondhatom azt, amit gondolok vagy tudok, mert mindenki csak a saját költői világából, művéből beszélhet, de mindenkinek a maga egyéniségét és lírai életművét kell megteremtenie – így beszélne a vers beszélője „prózában”.
BIJ: Elkezdtél prózát írni, egy regénybe is belevágtál. Eleinte úgy nézett ki, mintha egy krimi akarna lenni, aztán lehet, hogy valami más lesz belőle.
DP: Az egy felületes terv volt, azt gondolom, meg akartam könnyíteni a magam feladatát, mert egy kriminek vannak bizonyos könnyebbségei attól, hogy az egy nagyon jól kitalált műfaj. Valakinek meg kell halnia, valakinek el kell indulnia kitalálni, hogy az az illető miért halt meg, ki ölte meg stb. Nem működött. Ezt éreztem én is, és ezt mondták a barátaim is.
Az ember a látszólag könnyebbik úton indul el, és kiderül, hogy az a legnehezebb, hiszen ott még a saját hangját sem találja, nem tud tehát hitelesen beszélni. Új útra tértem – egyetlenegy fejezet maradt meg abból a tizenvalahányból, amennyit megírtam. Most megint tizenvalahánynál tartok. Remélem, nemsokára be fogom fejezni. [Demény Péter Visszaforgatás című regénye 2006-ban jelent meg a Koinónia Kiadónál. Tizenöt fejezetet tartalmaz – szerk. megj.]
BIJ: Ezt kívánom neked akkor – hogy sikerüljön úgy befejezni, hogy be legyen fejezve.
(A bukaresti RTV Irodalmi Zsebszalon című rovatában 2003-ban vetítésre került beszélgetés szerkesztett változata)
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!