Muntean/Rosenblum: szentek bevásárlókocsikkal
Székely Sebestyén György 2006. június 19. 15:35, utolsó frissítés: 15:34Olcsó képregény-jeleneteket felruházni az egyedi műalkotás korántsem zavartalan #b#aurájával#/b#: ez a művészpáros taktikája.
Jelentésterhes szavak, gondolatok nehezednek a könnyű, divatos, de ijedt, mélabús fiatalok vállára. Nincsenek szerepük tudatában.
Szürkületben élünk – ez a kiállítás címe, és az egyik kép alatt olvasható a „kulcs”, a magyarázat is: „A tudat alkonyában élünk, sosem vagyunk azonosak azzal, akiknek képzeljük magunkat.”* A fáradt városi táj előteréből üres szemek tekintenek le ránk. A Muntean/Rosenblum művészpáros nehéz és kétértelmű szerepeket osztott ki festményei és videói alakjainak, akik egy témát látszanak eljátszani.
A téma azonosítása, a narratíva felépítése azonban csapdába csalhatja az óvatlan nézőt és a műkritikust is. Hiába hallgatjuk Händel zenéjét az egyik videón, hiába ismerjük fel a festett alakokban a középkori szentek parafrázisait, reneszánsz festmények gesztusait, ha az az egyértelmű, nagy és hittel telített egykori narratíva, amely ezekben nyilatkozott meg, és amely a tudat, az emberi élet és a szellemiség határait egybefoglalta értelmet adva a létnek, itt korántsem jelenthet már bizonyosságot.
Még csak biztos vigaszt sem nyújthat.
A tudat alkonyában csakis dilemmában élhetünk, kétértelműségek között mérlegelve saját létünket. Markus Muntean szerint művészeti módszerüket a „pontos sokértelműség” alkalmazása képezi. **
Talán az a legegyszerűbb megközelítés, ha a sokértelműségeket keltő tényezőket figyeljük meg. Muntean/Rosenblum elsősorban a festészet médiumát alkalmazza, de videókat is készít. A budapesti kiállításról pedig elmondható, hogy az environmentként, installációként is értelmezhető, amennyiben a Műcsarnok fehér apszisa, illetve a videókon elhangzó zene és hang az egész kiállítási környezetet befolyásolja, a festmények befogadását is színezve.
Az első számú feszültség, amellyel a néző találkozik, az a fennkölt, tiszta, szentélyszerűen liturgikus hangulatot árasztó környezet és a művek banális, oda nem illő hétköznapisága között húzódik.
Továbblépve, végignézve a videókat (főleg a Meghalni érte címűt) és a festményeket, arra a következtetésre juthatunk, hogy a két művész a médiumokat is ellentmondásosan használja. A vászonra festett képek, amelyek a művészet történetéből idéznek, és festőiségük révén is a régi (mondjuk velencei vagy spanyol barokk) festészetre utalnak, mégis
inkább idézőjeles festmények.
Nem ablakok a világra, nem perspektivikus illúziók, hanem inkább a fehér vászon szélei közé szorított alkalmi illusztrációknak tűnnek (és ebben az értelemben a Reader’s Digest vagy az Őrtorony szemléltető képei jutnak az eszembe). Ezt a hatást a képaláírások is erősítik. A szövegek és kép viszonya, mint látni fogjuk, ugyancsak arra hivatott, hogy a nézőt a bizonytalanságok hálójába csalja, abba becsavarja és arra késztesse, hogy vergődése közben, kiutat keresve, megértésre törekedjen.
A videókban pedig azt látjhatjuk, hogy a művészpáros csak visszafogottan, de hatásosan használja ki a mozgóképek által nyújtott lehetőséget. Erre is visszatérünk még.
A dolgok legelejére visszatérve, nem szabad felednünk az alkotókat és a képek eredetét sem. Muntean/Rosenblum mögött két egyén: Markus Muntean (1962, Graz) és Adi Rosenblum (1962, Haifa) húzódik meg. 1992-től dolgoznak együtt, és névválasztásukkal és munkamódszerükkel (sok más kortárs művészcsoportosuláshoz hasonlóan) az alkotó státusára és identitására is rákérdeznek.
Az az érzésem, nem mondanak le a művésznév aurájáról, azonban tandemben alkotva, azonos vagy legalábbis egymástól megkülönböztethetelen stílusban dolgozva a névtelenségben is szeretnének feloldódni. A duisburgi Lembruck Museum által 2004-ben rendezett csoportos kiállítás (amelyen ők is résztvettek) címét átvéve, mondhatnánk: ez az Egó taktikája.
Amikor festenek, akkor a kép státusának
és a festmény identitásának próblémáját is felvetik. A mechanikus reprodukciók korszakában Muntean/Rosenblum az olcsó képregényjeleneteket az autentikus és egyedi, festett műalkotás aurájával ruházzák fel. Ez az aura azonban nem zavartalan. A szöveg, a képben és jelentésben rejlő feszültségek hivatottak megzavarni, nem hagyva átélni a meghatódottságunk.
Muntean/Rosenblum képeit nézve illik ezt a banális kijelentést tenni: új ikonokat teremtenek. A mai társadalom képeit használva fel, régi képtípusba – például a Sacra conversazione-jába – beleépítve, a ma emberét úgy látja el attribútumokkal, mint ahogyan a középkori ikonográfiában a szenteket volt szokás jelképekkel felruházni.
A régi keresztény művészet az attribútumokkal egész cselekvéseket, történeteket jelzett – a mártíriumot, a megvilágosodás tényét és súlyát emlékeztetőül hordozták magukban ezek az eszközök. A középkori ikonográfiához hasonló módon az életmód-lapok (vagy helyesebben: lifestyle magazinok) és a divatlapok is attribútumokkal ruházzák fel a mostani fiatalokat, és ez már csak azért is találó, mert a mai társadalom attribútumai elsősorban a ruhák és a fogyasztási eszközök.
Míg a szentek életük révén teremtették meg attribútumaikat, addig a mai fiatalok (és nemcsak ők, de Muntean/Rosenblum elsősorban velük foglalkozik) csak megkapják őket, és arra rendeltetnek, hogy azoknak megfelelően éljenek. Előbb a tárgy, azután a cselekedet!
Muntean/Rosenblum hősei üresen
tartják attribútumaikat, saját koruk idegenül ható jelképeit, a telefont, az autót és a bevásárlókocsit. Szürkületben élnek ahol értelmüket vesztik a fennkölt idézetek – „Elhittük, hogy változnak az idők, hogy felgyorsult a történelem. Ám maga az idő nem változik. Ami változik, az a ritmus, ahogyan az időt olvassuk” –, a kiállítóteret kitöltő szakrális Händel-zene. Mindez nem segíthet, csak aláhúzza a hiábavalóságot, kiemeli, kifordítja és megmutatja az űrt.
Városi tájak előtt, alkonyban – késői kultúra tudata immár közhelynek számít, de valós érzés lehet! – jelennek meg a mai ikonok, és pátosszal jelentik ki az egyik festmény alatti „képaláírásban”: „A csodás tájak a holnap részei. Mi pedig már éltünk, ki gondolta volna, hogy ilyen lesz az élet? ” A képet nem ismerve, csak a szövegre figyelve azt gondolhatnánk: agg emberek bölcsessége ezek a szavak, azonban fiatalok, fáradt fiatalok mondják ezt. Vagy talán a festők ítéletmondása lenne ez?
A furcsa szereposztás
más képen is zavart és bizonytalanságot okoz. Egy üresnek tűnő, de szép és divatos lányt így jellemez a szöveg: „Gondolatai készen állnak arra, hogy távol legyenek innen. Messze, messze.” Vagy máshol, egy összetettebb, többszereplős kompozíción, ahol az alakok valamiféle édeni tájban helyezkednek el: „Nem a halhatatlanságra vágynak. Halálukkal semmit sem kell jobban bizonyítaniuk, mint életükkel. A halál számukra csak egy nagy kiegyenlítő.”
Feltűnő, hogy ezek a fiatalok, akik amúgy üresek, határozatlanok, de mégis lazák, félénkek, de mégis mintha emóció nélküliek, ennyire súlyos szavakat ejtenek ki. És ha nem is az ő szájukból hangzik el, kicsit túllő a célon, ha a festők így jellemeznék szereplőiket. Bár a nagyon súlyos kijelentések sokszor nagyon is lapossá válnak a mondat végére jutva, a figurák és a képek hamisságához hasonlóan.
A videók. A mozgókép látszólag szükségtelenné teszi az attribútumokat, a mozgókép ugyanis hatékony hordozója lehet a történések időbeliségének. Muntean/Rosenblum azonban nemcsak, hogy megtartja az attribútumokat, azonban a mozgókép lehetőségeit is minimálisan használja ki.
A Meghalni érte című videón
mozgás és történés alig észlelhető. Az alakok majdnem tétlenül ücsörögnek egy parkolóban, a modern társadalom jelképeivel felszerelve. A pásztázó kamera csupán a saját mozgását, így a látás mozgását viszi be a filmbe – ami ettől válik mozgóképpé. A kamera mozgása pedig a szemlélődést, a feltérképezést sugallja, a művészek kritikus eltávolódását a megfigyelt valóságtól.
A zene, az elhangzó, ismételten ünnepélyes és áhítatos szózatok növelik az űrt a valóság és az emberi vágyak, álmok között. Ahogyan a Disco című videón is patetikusan nagy űr tátong – magyarázatlanul – a szórakozóhely profán realitása és a videón színészek által interpretált Géricault Medúza tutaján festményének drámaisága között.
Hatásosak és meghatóak ezek a zenék, szózatok, de érzünk bennük valami ki nem békülést a valósággal, a láttatott képekkel. A liturgikus, lassított tempó nem ezekre a képekre látszik vonatkozni, hanem olyasvalamikre, melyekről ezek a festmények csak hiányuk révén beszélnek.
________________