Többre taksál kortárs művészeket a hazai piac, mint Bécs vagy Párizs
kérdezett:K. A. 2006. június 13. 17:46, utolsó frissítés: 16:53Kelet-Európára fókuszál a bécsi művészeti vásár, mégsem túl sok a régióbeli. #b#Mihai Pop#/b#, a Plan B galéria vezetője ott volt, kiállított és eladott.
A VIENNAFAIR-t április 6-9. között tartották több mint 100 galéria, művészeti kiadó és kiállítóterem jelenlétével. A 2005-ben indult Plan B négy művész munkáit vitte el: Victor Man, Ciprian Mureşan, Cristi Pogăcean és Serban Savu műveit. Mihai Popot kérdeztük:
Transindex: Tényeg fontosak ezek a vásárok?
Mihai Pop: – Bizonyos körökben nem ritka a lesajnáló hozzáállás. Ennek az az oka, hogy a kortárs művészetben sokan közpénzekből élnek. A nyugati közintézmények komoly közpénzekből gazdálkodnak, ezért – persze jelentősen vulgarizálva a kérdést – kialakul ez a “balos” reflex, amely egyébként nagyon hangsúlyos, és örök polémiában áll a kereskedelmi galériákkal.
Ha résztveszel egy vásáron, azt kockáztatod, hogy iparosnak tekintenek?
– Nem, hanem úgy bélyegeznek meg, mint aki lecsatlakozott a tulajdonképpen a pénz által manipulálható rendszerbe. Arról van szó, hogy a fontos gyűjtők, akik a jelentős galériák és művészeti vásárok mögött állnak, adott esetben művészeket, vagy komplex művészeti jelenségeket kreálnak.
Ti ebből mit tapasztaltatok?
– Legfeljebb annyit, hogy az ár és a művészi érték nincs mindig összhangban, vagyis hatalmas áruk lehet nem nagyon jelentős alkotásoknak.
Milyen nagyságrendekről beszélünk?
– Egy hasonló művészeti vásáron megjelenik az ún. second market is, vagyis a kánonba bekerült klasszikusok alkotásai. Az ebben érintett galériák adott esetben viszonteladók viszonteladói, és nagyon magas árakat kérnek. Egy-egy Andy Warhol attól függően, hogy széria vagy eredeti, több 10 vagy több 100 ezer euróért kerülhet piacra. Az árak közötti különbségek rendkívül nagyok is lehetnek, azaz ismeretlen kortársért nem kérhetsz sokat, szinte függetlenül az alkotás színvonalától.
A művészeti piacon, gondolom, minden szint jelen van. De mi kell ahhoz, hogy részt vegyél egy olyan vásáron, mint a bécsi?
– Először is el kell fogadjanak az előzetes szelekció alatt. A szervezők szakértőket kérnek fel, akik a szempontokról döntenek. Persze vannak formai szempontok is. Nekünk azt mondták, ne legyen semmi komplexusunk, mert ha jó anyagunk lesz, a vásárok elfogadják a jelentkezésünket, mert szükségük van a fiatal és színvonalas galériákra.
Említetted, hogy jelentősek a vásárokon belüli árkülönbségek. Honnan tudtátok első vásárosként megítélni, hogy hova kell belőni az árakat?
– Kezdetben valóban nem igazán tudtuk, hogy mi a kontextus, “mi meddig hány centi”. A vásárok azzal segítenek, hogy kikérheted a szakértőik tanácsát, akik a művész alkotása és CV-je alapján belövik azt az intervallumot, ahova érdemes felárazni a művet.
Amikor kimész a nemzetközi piacra, az első dolog, amit megtapasztalsz, hogy a nemzeti piacok logikája itt már nem érvényes. Vagyis hogy egyes művészek sokkal többért adhatnak el itthon, mint Bécsben vagy Párizsban, ahol az alkotásaikért csak a nemzetközi piaci árat kaphatják meg. Ezt a specifikus hazai mikroklíma, az itthoni ismertség teszi...
Egy másik tapasztalatunk, hogy mivel a standunkat az Erste Bank támogatta, nem éreztük annak okvetlen fontosságát, hogy minden kiaknázható centiméteren megmutassunk valamit. A kiállítókat jellemző módon az motiválja, hogy nagy, adott esetben őrjítő mennyiségű alkotást tegyenek ki.
Mi tiszta, átlátható, elég minimalista standot rendeztünk be, és részben ezért is elnyertük a szakközönség elismerését – a négy legérdekesebb galéria között említettek, tüntettek ki. Másik tanulság, hogy a legjobb olyan dolgokat vinni, amelyek nem azért készültek, hogy eladásra kerüljenek – egy ilyen helyen azt adod el a legjobban, amit nem azért csináltál.
Mit és kik vesznek a nemzetközi művészeti vásárokon?
– Elvileg bármi eladható, ami a kortárs művészetben előfordul, videóinstalláció, videó stb. Mégis, elsősorban olyan dolgokat lehet eladni, ami kitehető a falra. Persze, vannak olyan gyűjtők, akik videóművészet iránt érdeklődnek.
Nagy az érdeklődő közönség, öt nap alatt több mint 12 ezer látogatója volt a vásárnak, de akik valóban vásárolnak is, azok a gyűjtők – tőlünk is csak gyűjtők vásároltak. Például az egyik legnagyobb bécsi gyűjtő Essl, a Praktiker tulajdonosa, és a hozzá fogható anyagi szinten mozgók.
Hogy folyik le egy ilyen tranzakció?
– Mint bármilyen üzleti tárgyalás. Azt mondja, ő ennyit ajánl fel érte. Ha készpénzben kéred, további árcsökkentést kér. Te azt mondod, rendben, de először fel kell hívnod a képzőművészt. Aztán másnap visszajön, folyatjátok. Azt mondja, magyarázd el a művésznek, hogy inkább legyen a képe egy jó kollekcióban, minthogy már az elején megpróbáljon sok pénzért eladni – folynak a pozíciójátékok.
Alkalmanként detektívnek kell felcsapni. Az is egy megoldás, hogy a kezdet kezdetén azt mondod, az összes kép félre van téve, és arra kéred, hogy amennyiben valóban érdekelt, hagyjon egy névjegyet, hogy értesíthesd, ha mégis visszamondják. A névjegy alapján nyomozol a neten, vagy az esti közös sörözések alkalmával lekáderezheted, hogy valóban gyűjtő-e az illető stb.
Azok a nagy amerikai gyűjtők, akik tőlünk vásároltak, egy teljesen átlagos, amerikai lezserséggel öltözött idős házaspár volt. Ránézésre nem állapíthattad meg, hogy ki a jelentős gyűjtők. Az osztrák gyűjtők egész másképp néznek ki, önmagukat tisztelő polgárok, pontratéve...
Voltatok, eladtatok, tapasztaltatok. Jó volt, jó buli volt. Fontos ez?
– Persze, az ott beindított folyamatok nem fejeződnek be. Teljesen konkrétan: új munkákat akarnak. Az igazi gyűjtő követi az általa vásárolt művészeket. Az amerikaiak Victor Mantól vásároltak, akinek rá egy hétre Londonban volt kiállítása, ahova utánamentek, és ott is vásároltak tőle.
Különös hobbi ez a műgyűjtés...
– Valószínűleg nagyon gazdagnak kell lenned hozzá. Ami igazán érdekes: rögeszmésít. Annak ellenére, hogy milyen alacsony a tétje, hiszen nincs szó kozmikus üzletekről, hatalmas kockázattal jár. Az is igaz, hogy abban az esetben, ha visszaigazolódik az érték, nem fluktuáló értékű áruról van szó. Ha valaki gyűjtője lettél, valóságos szenvedély alakul ki, látni akarod az új munkáit, be akarsz menni a művész műtermébe, utazol utána a kiállításokra...
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!