2017. szeptember 24. vasárnapGellért, Mercédesz
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi a baj az evolúció majmolásával?

Kardos Gábor 2006. június 06. 12:29, utolsó frissítés: 12:22

#b#[vita]#/b# Sem morális, sem jogi értelemben nem mindegy, hogy a globalizáció "csupán" természetkárosítónak vagy világpusztítónak minősül.





Félreértés történt, nem is kicsi. Tudós kritikusom utólagos engedelmével én egy filozófiai kérdést, az evolúció máig iskolákban és nagy nyilvánosság előtt tudományos ideológiaként propagált értelmezésének problémáját vetettem fel, mint felettébb időszerű társadalmi problémát.

Ez nem szakbiológiai probléma. A biokémia mint biokémia vagy a biológiailag szűkített értelemben vett ökológia ebben szakmailag nem kompetens, képviselői legfeljebb "magánemberként" szólhatnak hozzá, és meglehetősen tisztességtelen, ha egy közérdekű kérdésben visszaélnek a szaktudósi kompetenciájukat még mindig övező nimbusszal, cikkemben megkérdőjelezett ideológiai hatalmukkal. (Ahogyan egykor az egyház tette hasonló helyzetben a szaktudósokkal szemben.)

>> Markó Bálint: Darwin Karcsi, a terrorista




Csak mert kényszerítenek erre

és nem jó kedvemben utalok most a szakmai tekintélyelvre, mely alapján kritikusom laikusként kontárkodott bele egy szakfilozófiai kérdésbe... Hátha ezen az ironikus példán belátja tekintélyelvű érvelésének jellegzetes erőszakosságát, és azt, hogy semmi jó nem származik belőle, ezért ideje lenne megszabadulnunk tőle.

Az éppen ökológiai okokból legsürgetőbb interdiszciplináris párbeszéd által megújuló tudományosság csak akkor válik lehetővé, ha az egyes tudományterületek képviselői megértik a többiek érvelését, tiszteletben tudják tartani egymást, és képesek együtt dolgozni egy ismét organikussá és fenntarthatóvá váló tudomány létrehozása érdekében. Ennek legelemibb előfeltétele, hogy egy biológus ne szakbarbárként és tekintélyelvi alapon reagáljon a területét érintő filozófiai problémára, ahogyan azt tudós barátunk tette.

A szakmai tekintélyelvnél célszerűbb a logikára építeni, és akkor nem kerül egy szerző olyan ellentmondásokba, hogy egyik pillanatban így oktatja ki vitapartnerét: "Az evolúció pedig kimutatható jelenség és nem hipotézis, ahogy azt K. G. szeretné", pár mondattal ezután pedig cáfolja saját kijelentését: "Az evolúciós elmélet azonban nem egyszerűen „ideológia”, hanem egy bizonyítékokra épülő tudományos elméletrendszer". Akkor most az evolúció "kimutatható jelenség" vagy hipotézisek bizonyítására épülő "tudományos elméletrendszer"? Lássuk be, hogy ez logikailag és episztemológiailag egyaránt inkoherens és naiv érvelés.

Kritikusom úgy kéri számon rajtam kedvenc szakirodalmait, hogy közben egyszer sem idézi cikkemet. Mielőtt az ember írni kezdene, nem árt megtanulnia olvasni, főleg, ha kritikát akar írni. Mert akkor igazán érdekes, releváns és produktív a kritika, ha a szerzőt saját elvei és belső ellentmondásai alapján bíráljuk, nem pedig számára idegen szempontok ráerőltetésével. Vegyünk egy példát:

Vajon van-e szellemi és erkölcsi alapja a mai biokémikusoknak és atomfizikusoknak, hogy pellengérre állítsák azokat, akik felhívják a figyelmet a tudósok és a tudomány ökológiai felelősségére? A kérdés retorikus, a válasz pedig, józan ésszel, tagadó. Vagy legalábbis annak tűnik. M. B. nem minden érzelemtől mentes írását vagy inkább későpozitivista röpiratát olvasva azonban felsejlik bennünk, hogy a dolgok ezek szerint mégsem így állnak.


Szándékosan ismételtem meg

szinte szó szerint a biológusi mundérja becsületét védelmező kritikusom cikkének első mondatait, hogy beláthassa, milyen kétes retorikát alkalmazott, mely – mint a mellékelt példa mutatja – ugyanúgy ellene és bárki ellen alkalmazható kipellengérezési séma. Íme egy illusztráció arra, amit Heidegger tőle szokatlan szellemességgel úgy fogalmazott meg, hogy "a tudomány nem gondolkodik" – pontosabban az a fajta pozitivista szaktudományosság (illetve szakbarbárság), amit ma tudománynak hívnak, noha ennek görög megalapítói eredetileg valami megalapozottabb és magasztosabb emberi tevékenységre gondoltak.

Tudós barátunk figyelmét elkerülte, hogy pontosan a nevére méltó tudomány védelmében írtam és pontosan azokkal szemben, akik hozzá hasonló episztemológiai naivitással és ádáz ideologikussággal képviselik, amivel a jobb sorsra érdemes tudományt egy embertelen gazdasági-hatalmi struktúrát elvtelenül kiszolgáló szaktechnikává alacsonyítják.

Erre a problematikára persze nem reagált tudós barátunk, aki szerint – úgy látszik – minden rendben van és hagyják békén őket, hogy minden érdemi (azaz nem csupán formális) társadalmi kontroll nélkül csinálhassák tovább, amit eddig. Sőt, még ökológiának is csak azt nevezhetjük nyilvános vitában, amit ők mondanak, ahogyan ők biológiai terminus technicus-ként meghatározzák.


Pedig ennek vége.

Jobb, ha időben hozzászoknak és paradigmát tudnak váltani, hogy legalább pozícióik egy részét megőrizzék. Ha makacskodnak és fölényeskednek, akkor teljesen hiteltelenné fognak válni és minden pozíciójukat elveszíthetik – akár egy-két évtized leforgása alatt. Mert a harmadik évezred az ökológia évezredeként kezdődik és úgy is fog folytatódni jó darabig, ha találunk egérutat a túlélésre.

Meglepő tájékozatlanság ma azt feltételezni, hogy csupán a média vezet minket félre, mikor az ökológia a biológiában használt szűken szakmai értelménél jóval szélesebb és alaposabb értelmet nyer a közbeszédben éppúgy, mint a kor legjelentősebb elméinek gondolkodásában. Az ökológiát kizárólag a biológia szakkifejezésének tartani ma majdnem olyan abszurd, mintha egy filológus azzal állna elő, hogy az összes keresztény rosszul használja a teológia szót, mert az eredetileg Platón Államának és a görög filozófiának egy szakkifejezése. Ejnye.

Tény, hogy a szó kettős használata zavaró lehet, ezért is érdemes a bio-ökológiánál átfogóbb, a kulturális diverzitást, a gazdaság és a politika globális összefüggéseit is magába foglaló ökológiát inkább világvédelemként meghatározni. Legalább az egyszerű emberek is jobban megértik, miről van szó és miért válhatott minden másnál döntőbb kérdéssé.

Ökológiai szempontból három nagy korszakot különböztethetünk meg. Az első az emberi történelem preökológiai korszaka, amikor még nem jelent meg sajátos problémaként az emberi tevékenység kompatibilitása a földi ökoszisztémával. A máig tartó köztes ökológiai korszakban ez először sajátos szakproblémaként jelent meg, majd egyre inkább az emberi kultúra, a társadalom és a gazdaság központi problémájává vált. Ezáltal lépünk a harmadik, posztökológiai korszakba, amikor már nem tarthatjuk csupán különleges vagy sajátos szakmai problémának az ökológiát, hanem a tudomány, a gazdaság és az emberi tevékenység minden területének meghatározó előfeltételévé és természetes részévé válik.


A környezetvédelem és a természetvédelem

a modern ökológia primitív megfogalmazásának tekinthető, melyben jól felismerhetően tovább él a pozitivista haladáseszmény felsőbbrendűségi előítélete, mintha a természeti világ csupán a mi életünk környezete volna, mely a mi védelmünkre szorul és csak a mi nagyszerű tudományunk révén lehet megmenteni. Hasonló öko-naivitással jöttek létre világszerte mindazok a zöld mozgalmak és pártok, melyek a második korszakra jellemzően arra az előfeltevésre épültek, hogy az ökológiát külön területként és különleges kérdésként kell kezelni, mintha nem természetes és egyetemes evidencia lenne.

Ma már csak a világgal való fenntartható gazdálkodást nevezhetjük világgazdaságnak. Logikus és természetes módon a közgazdaságtan (a közjavakkal való gazdálkodás, melyek alapját a természeti erőforrások képezik) nem jelenthetne közgarázdaságtant, bár terminus technicus-ként még ma is sokszor ilyen primitív preökológiai értelemben használják.

Mi több, globális gazdasági növekedést mutatnak ki olyan korlátolt paramétereken alapuló számítások alapján, melyek a természeti és társadalmi károktól (mint "rendszeren kívül" jelentkező externáliáktól) könnyelműen elvonatkoztatnak. Nyilván azért járnak el így, mert ezekkel mint internáliákkal, mint a világgazdaság rendszerének integráns részeivel számolva a globális növekedés hamar hanyatlásnak bizonyul – a világgyarmatosítás "globális" érdekeit szolgáló közgazdaságtan pedig közönséges közgarázdaságtannak.

Ugyanígy csak a természettel fenntartható harmóniára törekvő és abból kiinduló természettudományt lehetne nevéhez méltóan természettudománynak nevezni – a természet legalapvetőbb törvényeivel dacoló öncélú és agresszív technokrata "fejlődés" ideológiáját kiszolgáló mai "természettudományt" pedig valami egészen másnak, pl. szaktechnikának kellene neveznünk.


Az ökológiának a harmadik évezredben

– immár túlélésünk érdekében – az emberi élet minden területén előfeltétellé és a lehető legtermészetesebb követelménnyé kell válnia, ami által kvázi megszűnik mint különleges szempontrendszer vagy sajátos eszmei és tevékenységi terület. Jóval komplexebb és holisztikusabb jelenségről van szó bármilyen környezetvédelemnél – a világ egészét, természeti egyensúlyát és alaptörvényeit meghatározó folyamatok megértésében a természeti és kulturális tényezőket egységben kell tudnunk kezelni.

Ezért nem elég csupán környezetről, természetről vagy kultúráról beszélnünk, mert mindezek a világ fogalmában összegződnek és védelmük immár nem környezet- vagy természetvédelmet, hanem világvédelmet jelent. Ma a világvédelem átfogóbb fogalma és radikálisabb gyakorlata váltja fel az ökológiát.

Már a köztes korszak végén nyilvánvalóvá vált, éppen a globalizáció problémája kapcsán, hogy az ökológiai kérdés korántsem korlátozódik a környezetvédelem területére, hanem a gazdaság, a politika és a kultúra minden területére kiterjed és annak végső alapjait döntő módon meghatározza.

Ezért a második korszak végéhez érve mára elégtelenné vált az ökológia fogalma és korábbi gyakorlata. Ma már nem ökológiáról, hanem világvédelemről kell beszélnünk. Pontosabban világregenerációról, világunk és emberi közösségeink teljes újjáépítéséről, az alapoktól kezdve.

Fontos, hogy megkülönböztessük ezt az újabb stádiumot, mert egyáltalán nem mindegy, sem morális, sem jogi értelemben, hogy a második korszak globalizációja "csupán" természetkárosítónak vagy világpusztítónak minősül. Az utóbbi esetben ugyanis a háborús bűnösökéhez hasonló felelősségre vonás vár mindazokra, akiket a következmények legnagyobb felelőssége terhel. Ezzel nem kéne viccelni és pár éven belül nem lesz viccesebb, mint ma a gázkamrákon tréfálkozni, melyek állati változatát a fehérköpenyes öko-inkvizíció éppenséggel ma a "fertőzött" madarak százezreinek megsemmisítésére használja.


Nem túlzás a háborús bűnösök népirtásának

példáját emlegetni, mivel az voltaképpen minősített alesete a világirtás bűnének, ahogyan a 20. század két világháborúja is tulajdonképpen részét képezi a globalizálódó ipari civilizáció azon globális és totális technológiai háborújának, melyet a természettel és a földi élet egészével vív mind a mai napig. Pontosan ezt a világgyarmatosítás érdekében vívott gazdasági és katonai háborút (a világ elleni háborút) nevezik ma szemérmesen globalizációnak.

Alig hiszem, hogy éppen az erdélyi magyaroknak hosszan kéne bizonygatni, milyen veszélyei vannak a világirtásnak és a kulturális diverzitás megőrzése mennyiben függhet össze a biodiverzitással. A világvédők fő feladata azonban nem a felelősségre vonás, hanem a fenntarthatóság politikai garanciáját képező béke feltételeinek megteremtése. Ennek alapja pedig az az egyszerű felismerés, hogy – a globalizáció vélelmeivel ellentétben – kezdettől a földi ökoszisztéma globális rendszerében élünk, mely a lehető legglobálisabban működő rendszer.

Semmi értelme ezzel szembeszállni és valamilyen áltudományosan igazolt globalizációt erőltetni, mivel ennek nyers erőszakkal ideig-óráig működtetett rendszere hosszabb távon úgysem dacolhat a földi ökoszisztéma azon globális rendszerével, melynek minden körülmények között alárendelt részrendszere marad.


Persze, megértem, ha kritikusom nem akarja kockáztatni

tudományos karrierjét, sőt jobbnak látja, ha védelmére kell szaktudósi közösségének, akár azon az áron is, hogy az adott ideológia-témában szaktudományos szempontból kompetensebbnek számító szerzőt kioktatja. A tudomány előmenetele szempontjából azonban sokkal fontosabb lehet a paradigmaváltás, mint a hiteltelenné vált régi szisztéma karrierista védelmezése. Igazán nagy tudományos karriert is csak a paradigmaváltás ígérhet, míg az utóvédharc középszerű. Bizony kínos, ha a személyeskedő, ad hominem érvelés visszájára fordul... Épp ezért jobb eleve elkerülni.

Kritikusom egyébként nem éri be azzal, hogy "egyszerűsítés" címén teljesen félreérti tézisemet és projektíven saját rémképeit látja bele. Félreértését odáig viszi, hogy – kritika címén – szaktudományos érvekkel egyenesen valódi tézisem mellett érvel. Azt bizonyítja ugyanis konkrét példákkal, hogy amit a biológia evolúciónak nevez, az valójában nem is fejlődést, nem is evolúciót jelent.

Éppen ez volt a tézisem. Kérdés, akkor miért nevezik mégis evolúciónak? Erre kritikusom közvetlenül nem válaszol, viszont egész cikkével közvetve illusztrálja tézisem másik felét, miszerint nem tudományos vagy logikai alapon, hanem kimondottan hatalmi és ideológiai alapon értelmezik mégis evolúcióként azt, ami egyébként – szaktudományos alapon – szerintük sem evolúció.

A filozófia már akkor tudomány volt, mikor a mikrobiológia vagy maga a biológia még ki sem bújt a tojásból. A filozófia logikailag és történetileg eléggé megalapozott felfogása szerint a tudományok tudománya és az a ma oly igen hiányzó átfogó tudásban gyökerező közös törzs, melyről az egyes tudományágak idővel leágaztak, és melytől mára elidegenedtek, elveszítve eredendő organikusságukat.


Ideje lenne visszatalálnunk

az emberi tudás gyökereihez, ha fenntarthatóvá akarjuk tenni tudományunkat. Mai formájában éppúgy nem fenntartható mint ipari civilizációnk más szektorai, a gazdaság, a politika, stb. Igazán kár lenne úgy tenni, mintha egész technikai civilizációnk globális csődjével kapcsolatban épp csak a tudósok nem tehetnének semmiről. Érdemes inkább a nagy tudósokról példát venni, akik tudatában voltak felelősségüknek. Emberi nagyságukat éppen ebben ismerhetjük fel.

Kritikusom érdemben hozzá sem szól a cikkemben felvetett kérdéshez, miszerint vajon miért nevezik makacsul evolúciónak azt, amiről a tudomány legfeljebb annyit bizonyít meggyőzően, hogy létezik valamilyen átalakulás, de ezt kizárólag egy tudománytalan ideológia feltételezésével lehet fejlődésnek, azaz evolúciónak nevezni. Ráadásul vitaindítóm másik fő törekvését is félreismeri, mikor – a jó ég tudja miért – azt hiszi, hogy a vallásos kreacionisták álláspontját védem. Pedig az alapkérdés radikális újrafogalmazásával épp az volt a célom, hogy a két ideológia kölcsönösen elvakult vitáját végre meg lehessen haladni valahogy, egy új, alapvetőbb szempont érvényesítésével, ökológiailag.

Nem véletlen, ha egy biológus nem akarja tudatosítani, mit érthetünk ökorasszizmus alatt vagy miért kellene az embertelen állatkísérletek és különféle genetikai manipulációk végrehajtóit öko-Mengeléknek neveznünk.


Ebben a szerepben senki sem szívesen ismer magára.

Mengele is meg volt győződve, hogy a felsőbbrendű emberek fejlődését, nagyobb egészségét szolgálja, mikor "alsóbbrendű fajokon" kísérletezett. Hibátlan az analógia, épp csak a helyes következtetés hibázik, még mindig. Főleg ha biológus barátunk "nagyszerű" szakirodalomként ajánlja Dawkins erősen szektaszerű memetikai ideológiáját, melynek lényege egyfajta genetikai mátrix-rasszizmus, a felsőbbrendű mémek világuralomra törekvő hatalmának igézetében. Kösz, nem.

Akkor már a kölcsönösen átideologizált evolúció-vita spirituális meghaladása érdekében legyen szabad inkább nekem is ajánlanom egy régebbi, de ma sem időszerűtlen szakirodalmat, mely a természetes szelekció helyett egyfajta spirituális szelekció elvére emlékeztet: "az emberek fiai miatt van ez így, hogy kiválogassa őket az Isten, és hogy meglássák, hogy ők magokban véve az oktalan állatokhoz hasonlók. Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben [itt a héberben ruah áll, vagyis szellem] és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál" (Prédikátor 3,18-19).

Ez az, amit egyik fél sem akart megérteni, a bőszen vallásos anti-evolucionisták sem, akik kvázi-biblikus alapon jeleskedtek az ember magasabbrendűségének bizonygatásában az állatokkal szemben, míg a profán ellentábor tudományos érvek alapján bizonygatta ugyanezt a szörnyűséget. Valljuk be végre, ezen a téren az ökorasszista darwiniánusok sem voltak kevésbé dogmatikusak, elvakultak és fundamentalisták. Errare humanum est...


Drága tudós barátom, nem az a bajunk Darwinnal,

hogy egy szintre helyez minket a majommal. Épp ellenkezőleg, a baj az, hogy tudományos ideológiát szolgáltatott mindenfajta szociáldarwinista ökonácizmusnak, madárholokausztnak, állatkísérletnek és biodiverzitás-mészárlásnak. A harmadik évezred legalapvetőbb ökológiai felismerése, hogy az ember felsőbbrendűségének evolucionista dogmája és áltudományos hipotézise megdőlt ezen a bolygón.

Darwinnak ökológiai szempontból elévülhetetlen érdeme, hogy szakszerűen megmutatta rokonságunkat a majmokkal és az egész élővilággal, megnyitva az utat az ökológiai gondolkodás felé. Kár, hogy közben a szaktudósok megfeledkeztek arról, hogy ennek lényege minden valamire való ősi hagyományban ismert volt és nem volt benne semmi új.

Biblikus alapon, láthattuk az idézetből, nem az a darwiniánusok bűne, hogy összehoztak minket a majmokkal (az idézett ige is eredendő rokonságunkat emeli ki), hanem hova tették tudós barátaink a majom és az ember istenadta lelkét? Mit tettek minden élők közös lelkével? Még a majmoktól is elvették és ezzel csináltak ennyire majmot belőlünk – illetve leginkább magukból. Nemcsak Darwint értették félre, hanem úgyszólván mindent, ami igazán fontos lehet a földi élet szempontjából.

Na erről kéne beszélni végre, és mielőbb változtatni az iskolákban máig tanított evolucionista katekizmuson. A reformátorok, tudósok és szabadgondolkodók által egykor hevesen követelt szabad vizsgálat jegyében. Ha tetszik biológus barátunknak, ha nem, az ökológiai válsággal most egy új felvilágosodás kezdődik, melyben a tudományos ideológiák alapjait és tekintélyét ugyanúgy meg kell kérdőjeleznünk, mint egykor az egyház világnézetét.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS