Az árvízrekordok nem elegendő bizonyíték?
kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2006. április 26. 18:39, utolsó frissítés: 16:44A katasztrófák nem egyenes következményei #b#a klímaváltozás#/b#nak, azok eddig is jelen voltak, mondja Mika János éghajlatkutató.
Hogyan, milyen módszerekkel történnek a meteorológiai adatelemzések? Hány százalékos biztonsággal lehet hosszú távra előre jelezni az éghajlat esetleges változását, illetve a változási tendenciákat?
– Az éghajlat jövőjét elsősorban a Föld egészét szimuláló klímamodellekkel tudjuk előrebecsülni. Ezek legfejlettebb – ma már egyeduralkodó – fajtái az ún. általános cirkulációs modellek, amelyek az időjárás-előrejelző modellek továbbfejlesztései. Fizikai egyenleteket kezelnek, amelyek a tömeg, az energia és az impulzus megmaradásával,
vagyis a hidrodinamika és a termodinamika alapvető egyenleteivel operálnak.
Csakhogy a számítógépek rohamos fejlődése ellenére még mindig nem tudják azt a térbeli és időbeli felbontást adni, amire szükség lenne. Emiatt a fizikai folyamatokat és a légkörben kialakuló objektumokat csak részben tudják megjeleníteni. Az eredmény emiatt az, hogy a várható változásokat globális (Földi léptékű) átlagban hitelesen előre tudjuk jelezni, de
ennél kisebb léptékben, például az egyes földrajzi régiókban már nem.
A modellek mint fő kutatási eszközök mellett szerephez jutnak a közvetlen megfigyelések is, különösen azok, amelyekből sok évtized adatsorai is rendelkezésre állnak. A hőmérséklet, a légnedvesség, a napfénytartam, illetve felhőzet, a csapadék és más éghajlati elemek megfigyelési sorai háromféleképpen egészítik ki a modelleket:
1 alkalmasak a modellek működésének igazolására vagy cáfolatára,
2 segítenek a változásokat tapasztalati kapcsolatok megállapítása után kisebb térségekre is alkalmazni, illetve
3 a modellezéstől független bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy Földünk éghajlata valóban változik.
A kelet-európai országok meteorológiai szolgálatai hogyan tudnak együttműködni az előrejelzésg-yártásban egymással, illetve a nemzetközi intézményekkel, például a Global Monitoring for Environment and Security - GMES-szel vagy az Intergovernmental Panel on Climate Change - IPCC-vel?
– A klímaváltozás kutatása ma már elképzelhetetlen volna a Föld csaknem valamennyi országának és térségének közreműködése nélkül. Hiszen a változás nem ismer határokat, és a fenti adatsorok is csak akkor igazán értékesek, ha bolygónk egészére kiterjednek. Az más kérdés, hogy a nemzetgazdaság erejétől, az ott élők körülményeitől függően
minden ország más-más mértékben tud hozzájárulni a kutatási erőfeszítésekhez
ezen a téren is. Pedig az erők megfeszítésére nagy szükség van, hogy hamarabb körvonalazhassuk a változásokat és elfogadtathassuk a tennivalókat, mint ahogy a folyamatok valóban megtörténnek.
Az együttműködést a klímaváltozás terén 1988 óta az IPCC irányítja, mégpedig egy folyamatos eredményértékelő és szintetizáló mechanizmus életben tartásával. Ennek lényege, hogy összesen
többezer szakértő és többszáz döntéshozó időről időre jelentéseket készít.
Ezek fő következtetései a készítők konszenzusán alapulnak, míg a szakmai részletek rendeltetésük szerint tükrözik a kétségeket, bizonytalanságokat is.
A GMES az indonéziai földrengés és szökőár sokkoló hatása nyomán, 2005-ben alakult, és az emberiség legkorszerűbb megfigyelési és információtovábbítási kapacitásait igyekszik abba az irányba fordítani, hogy lehetőség szerint minden geofizikai, ezen belül például időjárási kockázatról az érintettek a lehető leghamarabb, sőt
az előrejelzések nyomán lehetőleg időelőnnyel értesüljenek.
Fontos tudnunk, hogy a katasztrófák nem egyenes következményei a klímaváltozásnak, azok eddig is jelen voltak, és közvetlen kiváltó okaik természetiek; illetve sokszor az okok véletlen, szerencsétlen találkozása. Az éghajlat változása ugyanakkor módosíthatja bizonyos időjárási szélsőségek gyakoriságát.
Hogy melyiket milyen irányban, arról megoszlanak a vélemények, és az egzakt kutatási eredmények is. Az azonban kijelenthető, hogy nem minden szélsőség válik gyakoribbá a globális felmelegedés hatására, mint ahogy ezt sok hír sugallni igyekszik.
Az Európai Űrügynökség CryoSat-2 földfigyelő rendszere miben hozhat újat? Pontosabb adatokra, részletesebb és mélyrehatóbb felvételekre kell gondolni?
– Ez a műhold is, mint sok más társa segít a tapasztalati adatok összegyűjtésében. Ehhez a CryoSat-2 a legkorszerűbb technikát használja, és olyan, például a tengeri jég kiterjedésére és közelítő vastagságára vonatkozó adatokat szolgáltat, amelyekhez a lakott területektől távol, zord életkörülmények között nem lehetne tartósan és rendszeresen hozzájutni.
Egy Geophysical Research Letters-ben megjelent tanulmány szerint Európa nem egyenletesen melegszik, keleten például drasztikusabban nő a hőmérséklet, mint nyugaton. Ez mit jelenthet?
– Jeleztem, hogy a globális klímamodellek térségi felbontása nem kielégítő, ami például abban is megnyilvánul, hogy a különböző modellek eltérő mértékű változást jeleznek egy-egy térségben. Abban azért többé-kevésbé megegyeznek a modellek, hogy
a hőmérséklet-változások az óceánok felett kisebbek, a kontinensek felett nagyobbak.
Így Kelet-Európa is valamivel gyorsabban melegszik, mint a nyugati kontinens. De – a mint ezt tavaly egy szakdolgozat keretében Máthé Csongor kolozsvári geográfus hallgatómmal mi is feldolgoztuk – a különbség a mi térségünkben csak néhány tized fok, ami több fokos változásnak csupán töredéke.
Ennél érdekesebb például az a tapasztalat, hogy a mi földrajzi szélességi övünkben majdnem mindenhol nő az évi csapadékhozam, csupán Európában nagyjából a Fekete-tenger vonaláig csökken. Nyáron viszont sokkal szélesebb területen, azaz ebben az övben csaknem mindenhol kevesebb csapadék hullhat a melegedés első néhány évtizedében, mint jelenleg.
Ön szerint a mostani kelet-európai árvizek milyen körülmények összhatásaként jöttek létre?
– Az előző kérdéshez fűzött magyarázatnak látszólag ellentmond, hogy a csapadékcsökkenés mellett miért van mégis mostanában gyakran árvíz. Pedig meteorológiai értelemben nincs ellentmondás, hiszen a fenti állítások sohasem érvényesek minden egyes évre, hanem csak pár évtizedes átlagban, ahogyan magát az éghajlatot („átlagos időjárást”) érteni szoktuk. Éppen
az egyes szélsőségek gyakoriságának eltolódása
(ilyen vagy olyan irányban) legalább annyira megváltoztathatja a képet, mint ennek az átlagnak az eltolódása. A csapadék esetében például a modellek, de tapasztalati eredmények alapján is elmondhatjuk, hogy miközben erősen csökken az olyan napok gyakorisága, amikor nem esik az eső, s ez az átlagos csapadékcsökkenés fő összetevője, aközben az olyan napokon, amikor tud esni, akkor nagyobb csapadékhozamok alakulnak ki.
Ezt a paradoxont úgy tudjuk feloldani, hogy a passzát-övezet kissé északabbra húzódásával térségünk gyakrabban kerül ugyan a csapadékhullást korlátozó, jellemzően derült időjárást hordozó anticiklonok hatása alá. Viszont amikor éppen nem ezek a képződmények járnak felettünk, akkor érvényesül a felmelegedés másik két hatása, amelyek ilyenkor növelik a csapadékot.
Az egyik ilyen hatás, hogy több vízgőz kerül a levegőbe, hiszen erősebben párolognak az óceánok és a melegebb levegőnek nagyobb a vízfelvevő, azt pára formájában megtartó képessége.
A csapadékhullást segítő másik hatás lényege, hogy a magassággal erősebben csökken a hőmérséklet, vagyis a bármilyen okból felfelé induló légrészecske, amely így egyre közelebb jut ahhoz a magassági szinthez, ahol az ő víztartalma már feleslegessé válik és kicsapódik, nagyobb magasságokig tud eljutni, azaz gyakrabban lesz esélye arra, hogy felhővé, később csapadékká (esővé, hóvá stb.) váljon.
Persze, az árvizeknek nemcsak a csapadék és az azt előidéző meteorológiai okai vannak. Szerepet játszanak a más okból indokolt és értelmes, de nem mindig körültekintő, mederátalakító munkálatok és talán az erdőirtások is. Mindkét beavatkozás hamarabb juttatja a vizet a folyókba, illetve gyorsabb levonulást eredményez. Úgy tudom azonban a hidrológus kollégáktól, hogy
nem mindenhol egyértelmű az erdőirtás lényeges szerepe.
Arra is gondolnunk kell, hogy a rekordok megdőlése még nem biztos, hogy bizonyítja a változás súlyosságát akár az éghajlatban, akár a lefolyást meghatározó körülményekben.
Ugyanis ha teljesen változatlan körülményeket tekintünk, és van száz megfigyelésünk, akkor is mindkét irányban egy-egy százalék esélye van annak, hogy rekorddőlés történik. Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy helyesek ezek a beavatkozások, sem azt, hogy ártalmatlanok. Legfeljebb azt, hogy
nem egyértelmű az okok közötti arány megítélése.
Mi a véleménye arról, hogy Dr. Rajendra Pachauri, az IPCC elnöke szerint az atmoszféra szén-dioxid-koncentrációja máris elérte a kritikus szintet? Várható valamiféle előrelépés, drasztikus intézkedés nemzetközi szinten, vagy az éghajlatkutatók legsötétebb előrejelzéseikkel úgy járnak, mint a trójai Kasszandra?
– Földünk éghajlata a következő évtizedekben még bizonyosan melegedni fog. Nem látható ugyanis, hogy mindegyik üvegházhatású gázra meg lehetne oldani azok kiváltását valami mással. De ha nem is nőne tovább a melegítő gázok évenkénti kibocsátása, ez a mai érték akkor is sokkal több, mint amit a természetes nyelők be tudnak fogadni. Vagyis a szén-dioxid, a metán, a halogénezett szénhidrogének mennyisége akkor is nőni fog a légkörben. Ahhoz hogy a növekedés megálljon, sokkal, számítások szerint
50-60 százalékkal kevesebbet szabadna csak kibocsátani belőlük,
mint jelenleg. Erre pedig a továbbra is növekvő lélekszám és egyre több alacsony fejlettségű technikai térség egyre nagyobb népességnövekedése mellett kicsi az esély.
Milyen időjárási tendenciákra lehet számítani az elkövetkezendő tíz évben Kelet-Európában?
– Itt Kelet-Európában valószínűleg a csapadék csökken még néhány évtizedig, miközben a téli csapadék mennyisége a legkevésbé. A hőmérséklet emelkedése ugyanakkor talán biztosítja, hogy az árvízi szempontból legkritikusabb dolog, a hóvastagság ne fokozódjon. De ahogy már mondtam, ez sokévi átlagban igaz. Egy-egy évben sajnos ezután is számítanunk kell sok hóra, és esetenként gyors olvadásra.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!