2019. aug. 26. hétfőIzsó
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

“Sunt cu controlul şi încurcarea circulaţiei!”

összeállította:Botházi Mária 2006. március 29. 11:48, utolsó frissítés: 2006. március 28. 15:36

„Az RMDSZ vegye be programjába #b#a román nyelv oktatását#/b# az óvódától az egyetemig” – összeállításunk befejező része.




A múlt héten megjelent, Túlélőkészlet kezdő romántudóknak című cikkünk nyomán sok levelet kaptunk – ezúton is köszönet mindenkinek az együttműködésért.

A sztorikból és a véleményekből válogatást közlünk: a történetekből azokat hozzuk, amelyek meglátásunk szerint nem annyira közismertek, nem forognak közszájon. A román nyelvoktatást firtató kérdésre adott válaszok közül pedig az egymástól eltérő vélekedéseket mutatjuk be.

>> ÁLLAMNYELV, TE FURA! II: „Hamburgerul este bine”



Ferenc Albert:

Szegény édesanyám, nyugodjon, mindig azzal dicsekedett, hogy ő bizony tud románul, hiszen kisiskolásként, egy színtiszta magyar faluban két osztályt román iskolában kellett járnia, mert Erdély és Partium elcsatolásával megszüntették a magyar iskolát.

Gyerekkoromban megtörtént, hogy a postás valamilyen ok miatt vagy három napon keresztül nem hozta az újságot, s egy szép napon, amikor édesanyám észrevette, hogy jön a postás, kiment elé, és megkérdezte: „Domnu poştaş, aveţi zidar?”

Az emberi nyelvek összekavarodnak: Bábel tornya Gustave Doré egyik képes Biblia-metszetén (forrás: Wikipedia)Az emberi nyelvek összekavarodnak: Bábel tornya Gustave Doré egyik képes Biblia-metszetén (forrás: Wikipedia)


A postás nem értette, hogy mit is akar tőle a néni. Nem tagadom, magam is nevetésbe törtem ki, amiért meg is haragudott édesanyám, csak akkor bocsátott meg, amikor megmagyaráztam neki, hogy kőművest kért a postástól.

Egy másik sztorit anyai nagybátyámtól hallottam, akit vasútasként egy román településre helyeztek ki. Természetesen vele tartott a felesége is, aki nagyon gyengén beszélt románul. Egy udvarban laktak az állomásfőnökkel. Ott az volt a szokás, hogy amikor ismerősok találkoztak, köszönés után megkérdezték egymástól, hogy „mai puteţi, mai puteţi?” (magyar értelme szerint: na megvagyunk, megvagyunk? – a szerk.)

Nagybátyám felesége hallva ezt, egy szép napon, amikor az udvarban találkozott az állomásfőnökkel kedvesen odaköszönt neki: Bună ziua domnu şef! Mai futeţi, mai futeţi?” (Jó napot, főnök. Még baszik, még baszik? – a szerk.) Az állomásfőnök elképedt, hogy egy komoly asszony ilyet kérdez tőle, csak tekergette a nyakát, kitérő választ adott.

Akkor már a hölgy is sejtette, hogy valamit mellé beszélt, de csak akkor bizonyosodott meg róla, amikor nagybátyám, aki elég jó humorú ember volt, oltári röhejben tört ki.


Zoliszh:

A '80-as évek elején a seregben történt velem, színmagyar faluban eltöltött 18 év és magyar érettségi után. Reggel 5-től egy útelágazásban állok étlen-szomjan, hadidíszben, vörös karszalaggal a Controlul şi Îndrumarea Circulaţiei (Úti ellenőrzés és forgalomirányítás) című gyakorlaton. Este 7-kor kétéltű parancsnoki jármű fékez mellettem, az őrnagy kiugrik és kérdi:

– Tu ce faci aici? (Te mit csinálsz itt?)
– Soldatul X, raportez: Sunt cu controlul şi încurcarea circulaţiei! (X kiskatona, jelentem: Ellenőrzök és összezavarom a forgalmat!)
Az őrnagy kishíján főbelőtte magát bánatában, hogy "ilyen emberanyaggal kell esetleg háborúba mennie".





Attilától érkezett:

Aranyosszéken – bár meg szoktak róla néha feledkezni – székelyek élnek, a települések lakossága több mint háromnegyede székely magyar.

“Az aranyosszéki asszonyok, nénikék a szép zöldséggel a városi piacra jártak, de ezenkívül bizony ritkán beszélgettek románul. A legközelebb eső piac a tordai. Innen indult délutánonként menetrend szerint a busz hazafelé. A kövendi (székely-magyar) nénike száll, kászálódik fel a buszra, s közben odaszól a sofőrnek, aranyosszéki ékes román nyelven:

– Domnu' sofer, te sui şi pă mine până la Chiend?
Mire a sofőr: - Io mă sui dragă, d'apăi după 'ceia cine conduce maşina?"
(- Sofőr úr, felmászik kérem rám is Kövendig? - Én fel, drága, de aztán ki vezeti majd a kocsit...)
(Mesélte Kolozsvári Ida, 64 éves, Torda, 1996, gyűjtötte H. Gábor.)





Zoltán:

Kolozsvárról szerettem volna eljutni autostoppal Marosvásárhelyre. Szerencsém volt, viszonylag rövid idő után fölvett egy fiatalember, akivel el is kezdtünk kommunikálni államunk nyelvén. Rövid tőmondatokban válaszoltam a kérdéseire, vigyázva, ne ejtsek hibát. Felek után rámnézett, és kedvesen megkérdezte: "nu vrei să ne tutuim?" (Nem akarsz tegezõdni?)

A katonaságnál meglehetősen sok cigarettát kerestem azzal, hogy rendelésre Eminescu-idézetekkel teletűzdelt szerelmes leveleket írtam, de ezzel a kifejezéssel még nem találkoztam. Nagy Feró dala jutott eszembe, hogy "engem már nem tutujgat senki...". Arra gondoltam, hogy na, ez nyíltan megmondja nekem, miből áll a viteldíj.

Mondom, én nem igazán szeretném. Feszélyezve éreztem magam, tartottam attól, hogy tutujgatás lesz a vége. Torda előtt még egyszer megkérdezte, hogy miért nem akarom. Végső elkeseredésemben azt válaszoltam, hogy nem vagyok olyan. A következő kérdése már arra vonatkozott, hogy nem-e vagyok székelyföldi talán?


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS