2018. november 20. keddJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kezesportrék

Székely Sebestyén György 2006. február 21. 17:19, utolsó frissítés: 17:17

#b#[kritika]#/b# Miklóssy nem az unalmas "erdélyi Pantheon" fényképezés híve – arcokat-álarcokat használó rendezőként áll a képek világához.





Miklóssy Gyula portréfotókiállításán (Korunk Galéria – Belvárosi Unitárius Parókia, Kolozsvár) van egy kép, amely nem portrét ábrázol, hanem egy kezet. Kusztos Endre csodálatosan csomós, inas keze látható, amint festés-rajzolás közben ráfeszül a nádszálra.


Nagyon koncentrált, remekbeszabott kép ez. A művész portréja tulajdonképpen, kezén és alkotógesztusán keresztül. A kéz alatt új kép – arckép – születik Kusztos Endre tollából. A kiállításon látható portrék közül


Kusztos Endre kezeKusztos Endre keze



nem mindegyik ennyire feszes és letisztult.

Miklóssy kiállításán jelentős személyiségeket láthatunk. Főleg (erdélyi és magyarországi) művészekről, írókról, zenészekről, művészettörténészekről van szó. A „társadalmunk” súlyos szót használva arra gondolok, hogy Miklóssy nem a már unalmas "erdélyi Pantheon"-fényképezés híve.

Nem a talán túlságosan is megemlékező és turisztikai ízű erdélyi magyar társadalom monumentumait-momentumait akarja az örökkévalóságba átmenteni. Nem is arra törekszik, hogy híres embereket fényképezve, művészfotóként adjon el nekünk egyszerű riportfelvételeket.

Stefanovits Péter grafikusStefanovits Péter grafikus


Ruha István hegedűművészRuha István hegedűművész


Elsősorban saját személyiségét jeleníti meg. És hogy éppen híresebb vagy kevésbé híres barátait lekapva teszi ezt meg, az más kérdés. De most az ő portréját próbáljuk szemügyre venni. Emlékezve más munkáira is (a nyolcvanas évektől egészen máig) – és ezt példázza a jelenlegi tárlat is – észlelhetjük, hogy nem vonakodik régismert témákat, műfajokat,


kompozíciókat feltámasztani.

Így fordul ihletforrásként a természethez, mindennapi jelenetekhez, arcokhoz. Miklóssy nem akar modern lenni. Még kísérletezéseiben is az ábrázolás mellett tart ki. Nem a mindenáron-való újra törekszik ő. Számára az, hogy portrét csinál vagy az, hogy digitális fényképet készít nem modernitás kérdése.

És ebből a megfelelésvágy-hiányból adódik a barokk füzérektől sem mentes művészi autonómia, amely gyakran már rég elfelejtett, semmisnek nyilvánított dolgokat életre kelt, új hangokat üt meg és ismét érvényre juttat. Ebben legfőbb eszköze a komponálás, amely kiemeli őt a természetfotósok, portréfényképészek és fotóriporterek sorából.


Ugyanis képei komponáltak.

Ez köszönhető annak a környezetnek, amelyben felnőtt (bár őnálló művész, mindig hivatkozni szoktunk a Miklóssy-műterem hangulatára, adottságaira, a művész-szülők örökségére is).

A kritikusnak könnyű erről a csodálatos, nehéz illatú miliőről költői sorokat írni, minthogy a művészettörténésznek is könnyű a fényképész Miklóssy Gyula művészi családfáját levezetni a festő Miklóssy Gáborig és a festő Kondorosi Vilmáig. Ez persze nem jelenti föltétlenül azt is, hogy helyes ez a megoldás.

Kele Brigitta operaénekesnőKele Brigitta operaénekesnő


Úgy érzem, Gyula képi kultúrája valóban innen ered és a vizuálisan nagyon pregnánsan megszabott környezet meghatározta azt, hogy ő is az ábrázolás egyfajta allegorikus, szimbolikus, arcokat-álarcokat használó képrendezőként álljon a képek világához.

Ez érezhető képein – talán azt is állíthatnám, hogy ennek az örökségnek a nyomása túl nagy. De emellett kiütközik és gyakran nagyon markánsan megnyilvánul zenei komponálókészsége, igen, a hegedűs – nemcsak hegedülni tanult, de hegedűgyűjtőként és -értőként is ismert – képzettsége, amely a bonyolult képi világból kihámozza a lényeget, gyakran képletszerű-megfelelésekig tisztítva le.


Portréin így villan fel egy arc vonala,

vagy egy kézmozdulat. Ebben az irányban látom ígéretesnek képalkotási folyamatát.

Sokszor elhangzik, hogy az „igazi” művészfotó fehér-fekete. Híres személyek portréjára ez még érvényesebb. A színek hiánya adná meg a felvételnek a mindennapok tarkaságából és ezáltal a mulandók sorából kiemelő patinát, és a halhatatlansággal, valamiféle magasztos jövővel kecsegteti a portré alanyát.

Sümegi György művészettörténészSümegi György művészettörténész


Miklóssy erre is fittyet hány és „közönséges” színes képeket készít. Méghozzá digitálisakat, amelyeken a színek jobban csalnak. Ezt viszont nem esetlegesen használja, ugyanis a szín alapeszközei közzé tartozik. Itt jön elő keleties színszeretete (és egy antikvitásgyűjtő már hogyne szeretné a régi lakkok fényét, a drágakövekét, a szőnyegek és a festmények érett színeit!), amely a mély, telített színek használatában mutatkozik meg.

Így lesz a fehérből ezüst, az a patina, ami Miklóssy színeit végső soron mégis elvonja a mindennapi valóságtól és teljes mélységükben ragyogtatja fel őket. Nos, ezek mögött tárulnak fel azok a személyiségek, akiken láthatjuk, hogy Miklóssy Gyula pillantásával találkoztak.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS