Milyen az ideális munkatárs?
szerk. 2005. október 26. 11:38, utolsó frissítés: 2005. október 25. 16:58Nem kérdez, és mindig meghallgat. Kiegyensúlyozott, és nincsenek elvárásai. És persze dekoratív.
Az ideális munkatárs mindig később érkezik, mint mi, és korábban távozik munkahelyéről. Ezzel hozzájárul ahhoz, hogy úgy érezzük: nagyon sokat dolgozunk. Sőt: többet dolgozunk, mint ő. Így kellőképpen sajnálkozhatunk azon, hogy nekünk van a legrosszabb dolgunk a cégnél, és csak mi tevékenykedünk voltaképp.
Természetesen mindig gyengébb munkaerő,
mint mi (legalábbis úgy tesz, mintha) – ötleteinket, megvalósításainkat egyaránt pozitívan értékeli, és kitünteti figyelmével. Mondanunk sem kell, hogy fizetése is a miénk alatt marad, még akkor is, ha úgy érezzük (ezt gyakran érezzük), ilyesmi már nem lehetséges.
Amennyiben cégünknél nincs ebéd, munkánk ideális társa nap mint nap hatalmas uzsonnákkal érkezik, és ebben az esetben a közvetlen közelünkben dolgozik. A legjobb az, ha örömét leli mások táplálásában: bennünk egészen biztosan nem csalódik. Munkatársunk, ha ideális,
mindig tisztában van kollegáinkra vonatkozó
aktuális pletykákkal, kivéve természetesen a mi magánéletünk apró epizódjait. Egyhangú napjainkat bearanyozza feletteseink párzási szokásainak részletes leírásával, illetve annak bemutatásával, hogyan dorgálták meg főnökeinket főnökeik. Ideális esetben arról is vannak információi, melyek a cég belső problémái – ha az a csőd szélén áll, jó előre figyelmeztet, hogy időben munkahelyet válthassunk.
Ideális munkatársunk soha nem kérdez, és csak akkor beszél, ha szívesen hallgatjuk. Ilyeneket aztán végképp nem kérdez: hogy haladsz? mikorra fejezed be? odaadtad? átírtad? megbeszélted? az előbb is kint voltál: húgyúti problémáid vannak? Amit soha nem mond: istenem, rögtön négy óra, és még mindig nem fejeztük be. Vagy: hazaviszem ezt a munkát, az éjjel megcsinálom.
Amit viszont megjegyez: istenem, rögtön négy óra, és János (őt otthon, kis családunk körében röviden csak a bunkó, stréber, geci vagy állat szavak valamelyikével illetjük) még mindig nem fejezte be. Társunk a munkában, aki (nem győzzük hangsúlyozni) ideális
soha nem óhajt szabadságra menni
abban a periódusban, amikor mi szeretnénk, és szabadnapjait sem időzíti a mienkkel egy napra. Örömmel megígéri, hogy távollétünkben a mi feladatainkat is megoldja. És megoldja. Munkatársunk, az igazi,
nem hajlamos a depresszióra:
vidám, mosolygós és energikus. Persze csak egy bizonyos határig: hétfő reggel és péntek délután ugyanolyan búsfejű, mint mi, ezzel is elkerülendő egy kiadósabb verekedést (velünk). Ilyenkor együtt átkozzuk a rendszert, az időt, a létet, a munkához való jogot, a női egyenjogúságot (a munkára vonatkozóan legalábbis, amennyiben nők vagyunk), és egyéb a munka, kötelesség, tevékenykedés, cselekvés szavakkal körülírható dolgokat.
Tökéletes társunk a munka harcának rögös mezején (a költői megfogalmazás tetszés szerint felcserélhető; javaslat: a rögös munka harcmezején), attól tartunk, voltaképp nem is a humán erők kiapadhatatlan forrásában keresendő. Mert ő más, egyszerűbb lény.
Ő – ha mi is úgy akarjuk – közel áll hozzánk, nem szívja el előlünk az oxigént (sőt), nem beszél, és mindig meghallgat. Kiegyensúlyozott – valójában mindig egyforma –, nincsenek elvárásai. Dekoratív és egészséges. A fikusz ő. A nagyszerű.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!