2019. november 19. keddErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Humor nélkül maradt a humorfesztivál

Papp Sándor Zsigmond 2005. április 11. 15:30, utolsó frissítés: 15:20

A nevetés olyan, hogy poén nélkül nem megy. Ha mégis, azt #b#gyógyítják#/b#. Ha viszont zsűri is jár mellé, akkor az már humorfesztivál.






Ha most azt mondanám, hogy a humorfesztivál az a szellemi képződmény, mely rendszerint megnevetteti az arra éhes hallgatóságot, tán még szégyellném is magam az ordas közhelyért. Pedig. A 2. kolozsvári humorfeszt gálaestje inkább mintha arra szakosodott volna, hogy kinevesse a főként


bátorságukkal kitűnő fellépőket.



Merthogy legtöbbjük esetében bizony főként vakmerőség kellett ahhoz, hogy néhány vézna poén háttértámogatásával, sebtében összefércelt figura bőrében merészkedjen a zsúfolásig telt színház közönsége elé. Ez rossz esetben is kábé kilencszáz ember.

De mi van, ha Nagy Bandó András a sztárfellépő? Hát akkor a padlón is ülnek. Hiszen a szervezők, talán nyomatékot adva a rendezvény szlogenjének (most-aztán-végre-kigomboljuk-az-inggombot), nem osztottak helyjegyet, ez pedig szabad utat engedett a kreativitásnak, a könyöklésnek és a művészbejárónak. A kevésbé találékonyak még jeggyel sem juthattak be kapuzárás után, hacsak nem alakultak át hirtelenjében államtitkárrá, de ez még


jelmez nélkül is elég problémás.

A Szomszédnéni Produkciós Iroda bemelegítője után a sztárvendég izzította tovább a légkört, és ezzel el is érkeztünk a gála csúcspontjához. Ami ezután történt, az jobbára levezetésnek szolgált, utórengésnek, olyasféle pillanatnak, amikor az élvezettől meggyötört férj a fal felé fordul.

Nagy Bandó után fellépni ugyanis öngyilkosság. Főként, ha az ember kezdő. Ha akkor lát először közönséget. Hiszen semmi sem lehet kínosabb kilencszáz ember makacs csöndjénél, ideges zörgésénél, holott már rég fetrengeniük kellene, egymás vállát csapkodni, mert ilyen jót már rég hallottak. Hiába iktattak be szünetet a szervezők abban a reményben, hogy aki csak a humorra volt kíváncsi, a kínlódásra viszont már nem, talán elszivárog, a kolozsváriak és a rokonok kitartása most is példaértékűnek bizonyult.


A legtöbben koncepciót is hoztak magukkal.

Szinte hihetetlen, de igaz, hogy volt sztorizó székely bácsi, cigány legény, öreg nénike és elemista lány. (A skót, a rendőr és a szőke nő most szerencsére otthon maradt.) Zsók Levente viszont nem mellőzve az eredetiséget anti-drog árusnak öltözött, csakhogy olyannyira görcsösnek bizonyult, hogy már-már az elviselhetetlenségig tágította az antihumor határait.


Zsók Levente: függetlenséget okozZsók Levente: függetlenséget okoz


A lámpaláz bizonyult különben a fellépők legnagyobb ellenségének – ha ezt valakinek sikerült legyőznie, félig már nyert ügye volt, egészen meg akkor, ha még némi humort is képes volt elővarázsolni.

Megint mások (Sebestyén Irén és Kozma Sándor) maradtak a biztonságnál: felolvasták az előre megírt szöveget, mert az igazi poén kitartó típus, átüt a felolvasás papírízű monotóniáján, az erőtlen hangszínen. Kozma például, aki a szerző, Molnár Tibor helyett ugrott be, széles mosollyal nyugtázott minden poént, s ezen már az is nevetett, aki azt sem tudta, mi fán terem A farkasokkal táncoló.


Kozma Sándor: poén vanKozma Sándor: poén van


A legeredetibb megközelítés viszont kétségkívül a Jakab Benke Nándoré volt, aki egyetlen szavát ismételgetve (transilvanissimo) pillanatok alatt eljutott a korai Sex Pistols koncertek forradalmáig: egy szál zokniban sokkolta a sikongó vagy épp dermedt nagyérdeműt.

Az már csak vigasz, hogy legjobbnak valóban a legjobb bizonyult: Csók Zsoltról (aki a címvédő is egyben) már el lehetett hinni, hogy a humorfesztre jelentkezett, s nem úgy kellett behívni, hogy kilegyen a létszám.


Csók Zsolt, az eddigi humorfesztiválok győztese átveszi a díjat Nagy Bandó AndrástólCsók Zsolt, az eddigi humorfesztiválok győztese átveszi a díjat Nagy Bandó Andrástól



Két gyönge pontja is volt a gálaestnek.

Az egyik az előzsűri hanyagsága, hogy olyan produkciókat is beengedett a döntőbe, melyek már nagycsoportos szinten is kínosak. Bálint Ferenc indoklása miszerint mindez azzal a szándékkal történt, hogy a nézők rajtuk is jót nevessenek (forrás: Krónika) nemcsak gusztustalan, de visszaélés mindazzal, amit a zsűrizés jelent.


Ez különben a gálaest értékeléseire is rányomta a bélyegét. Egyrészt Nagy Bandó nem értette meg, hogy az ő száma már régesrég lejárt, hanem további poénokkal – többnyire a fellépők kárára – súlyosbította a helyzetet. Ami viszont könnyű Mohamednek, kimondottan nehéz a hegynek.


Hiszen ha fel is dobta

a poénra éhes közönség hangulatát, a legtöbb versenyző azzal a szorongató érzéssel távozhatott, hogy többé még színház közelébe se megy, s otthon amint lehet, elégeti a Rejtő sorozatot és kidobja a Hofi Összest.

Szintén megalázó volt az ajándéknak szánt pólók a fellépők után dobálása, megalázó volt Bálint Ferenc kiszólása (jó lenne, ha poénokat is írnál a szövegedbe), amikor a produkció még tart, megalázó volt Kuszálik Péter erkölcsös dühe, mellyel lezavarta a színről Jakab Benke Nándort.

Mert ha valami nem tetszik, akkor azt el lehet mondani, meg lehet indokolni, az Értelmező Szótár szerint ez különbözteti meg a zsűrit mondjuk a focidrukkerektől. Tehát nem átvenni a versenyzők szerepét s poénkodni helyettük, netán rajtuk, hogy lám kishaver, így kell ezt majd csinálni, ha nagy leszel, nem reklámozni önmagunkat, amint és ahogy lehet.

Az, hogy ezt másként is lehetett volna, akkor derült ki, amikor Nagy Bandó valóban kiértékelte a produkciókat, felsorolta a hibákat, javaslatokat tett, elemzett. Bardócz Csaba, Könczey Elemér, Kovács Péter zsűritagok jobbára elmélyült hallgatással és pontozással tűntek ki.

Nem is tehettek másként, hiszen nem az előadóművészet mesterei, s Könczey kivételével a humorral is csak baráti társaságban találkoznak. Merhogy az úgy van, hogy néha az ítészeknek is fel kéne nőni a fellépőkhöz. Ha már fordítva nem megy.


Most még élvezik...Most még élvezik...

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS