2019. október 19. szombatNándor
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az erdélyi hisztériáról

Kutasi Ábel 2005. január 17. 10:14, utolsó frissítés: 2005. január 14. 14:18

A december ötödikei állampolgársági népszavazás után, a csalódás ürügyén, a Tündérkertben sokakból elemi erővel tört fel az idült fülzsír.






Nyitány

A feliratokkal kezdődött: „magyar állampolgárokat ebben a kocsmában nem szolgálunk ki” el egészen addig, hogy egyesek már magyar zászló égetésére, a magyarországi áruk bojkottjára buzdítottak.

Ebben a hisztériás állapotban egyes választott helyhatósági elöljárók sem maradtak el, mikor is a magyarországi testvértelepüléseknek hivatalosan „beolvastak” a kapcsolatok elszakításával fenyegetve.

A papság egy része sem akart lemaradni az acsarkodásból, némelyek sűrűn uszítanak egyes magyarországi választott politikusok ellen. Nem általában, hanem név szerint. Jámbor tekintetük békésen siklik el a gyűlölködés minden büntetőjogi kategóriáját kimerítő megnyilvánulásai felett.

Nehogy azt higgyük, hogy az értelmiség képviselői, szellemi státusukat latba vetve, az analitikus gondolkodás felé próbálták terelni a elcsőcselékesedő embercsoportokat. Idézet a december 11-i Hargita Népéből:

Cziprián Kovács Loránd sepsiszentgyörgyi egyetemi docens (régi nevén lektor) a népszavazás kimenetele miatti haragjában úgy fejezi ki tiltakozását, hogy diákjainak ezután románul tartja óráit. Ezen túlmenően, rálicitált az udvarhelyi kocsmárosra: bejelentette a sajtónak, hogy többé nem utazik Magyarországra, és nem olvassa ottani írók könyveit.

Ebben a hangulatban, ebben a szembeszélben még a higgadt Markó sem mert kockáztatni. Félszájjal annyit nyilatkozott, hogy a magyarországi politika képviselőire lehet haragudni. Mindenkire. Ők és Mi.


A magyarországi szavazó és a NEM

Érdekes lenne egy alapos tanulmány arról, hogy egy magyarországi átlag médiafogyasztóhoz milyen kép jutott el a határon túli magyarokról 1989 után. Minket most elsősorban az erdélyi magyarság képe érdekel. Van ugye a közszolgálati tévé, amely a különböző kormányok képmására formálta az (el)szakadtak imázsát.

Amikor a jobboldal volt kormányon, akkor divatos volt a kihaló magyarság, háttérben a naplementével. Vízcsobogás, meghitt szegénység, halálhörgés és a millenniumi zászlóval az utolsó pillanatban érkező, pihegő, polgár lovag. Bezárt szobor előtt könnyeit nyelő szenyóra. Futnak még – rosszul szabott öltönyben – fiatalos, ráncolt homlokú politikus-kreatúrák, akik kínosan ügyelnek arra, hogy minden második szavuk a polgár legyen, valamint minden bekezdés végén egy poén, háttérben elégedett cinizmus.

Jön a baloldal. A népies jelleg marad (nagy felfogásbeli különbség nincs a határon túli népiesch-séget illetően a magyarországi két és fél tábor között), de a távolság alany és állítmány között megnő. A képbe belekeveredik a Moszkva téri nejlonzacskós, borostás, kialvatlan góbé, amint éppen elveszi Csonka-Magyarország állampolgárai elöl a munkát. Továbbá részvétlen módon egy-egy eremdéeszes politikus hátlapogatása.

A kereskedelmi tévékben a határon túli kérdés nem kérdés, esetleg ha lehetne valami jó kis valóságshowt, mondjuk magyarok-románok egy házban/villában, lehetne szavazni, ki menjen, s ki maradjon... Esetleg, de nem biztos, mert a rating és a target...

Van továbbá a megélhetési kisebbség üzlettel próbálkozó Duna TV, de magyarországi nézettsége (nézetlensége) következtében a magyar adófizetőben semmilyen „kárt” nem tesz.

Van még az írott sajtó, amelyben az erdélyi magyarság problémái inkább a belpolitikai kérdések, nekifeszülések eszközei, esetleg egzotikumként, kuriózumként jelennek meg. Jellemző, hogy határokon felülemelkedő irodalmi lapokban is néha Kovács András Ferenc, Sütő András vagy Kányádi Sándor neve mellett megjelenik a
romániai magyar író, költő szintagma.

Ez itt nem kritika akar lenni, de tudomásul kell venni, hogy még a szerkesztők fejében sem jelenik meg egy határoktól független irodalmi valóság. Akkor most kérdezzük meg újra. Milyen képet kapott a médián keresztül a határon túliakról az anyaországi szavazó az elmúlt évtizedekben?


Az erdélyiek pánikbetegsége

A kettős állampolgárság gondolata a népszavazás kiírásával került be az erdélyi magyar média diskurzusába. Derült, felhőtlen égből a mennykő. Pár nap alatt elszabadult a pokol. Ezúttal a nemzethalál-felelős Tőkés László mellett mindenhonnan felcsaptak a neuraszténia lángjai.

A Hargita Népe főszerkesztője, Borbély László ezt írta: a kormánypártok elzárkózása után következik a magyarországi választópolgárok vizsgája. Reménykedem abban, a lakosság nem hallgat az MSZP–SZDSZ pártkoalíció felhívására, s igennel szavaz a referendumon.

Nagy hasznuk ugyan abból sem lesz, a jelenlegi kormánytól sem várható el, hogy az eredményes népszavazás esetén kidolgozná a kettős állampolgárság intézményesítéséhez szükséges törvényeket, s ha meg is tenné, nem érné el a törvényhozásban az elfogadásukat szentesítő kétharmados többséget. Arcul csapnának. December 5-én vizsgázik Magyarország népe, s remélhetőleg levizsgázik, leszerepel a kormánykoalíció. Nem csak ütni, simogatni is lehet a kézzel.


A Háromszék minden kommentár nélkül közli Németh Zsolt nyilatkozatát, amivel Románia EU-s csatlakozását vonja kérdőre:

Németh Zsolt, a Fidesz–Magyar Polgári Szövetség alelnöke, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke tegnap Háromszékre látogatott, és elmondta, azt javasolja a magyarországi választópolgároknak, hogy szavazzanak igennel a határon túli magyarok kettős állampolgárságának biztosítására. „Ennek kapcsán álláspontunk azonos a határon túli magyar politikai alakulatokéval: maradéktalanul támogatjuk a kettős állampolgárság biztosítását" – mondta Németh.

Hozzáfűzte, a kettős állampolgárság megadása révén megtörténik a magyar nemzet szellemi újjáegyesítése, erre pedig azért is szükség lenne, mivel 2007. január elsejétől Magyarország is bevezeti a schengeni vízumpolitikát. „Emiatt Magyarország csak vízum alapján engedheti be az EU-n kívüli országok állampolgárait. Ha Románia addig nem csatlakozik az EU-hoz, az erdélyi magyaroknak vízumot kell kérniük Magyarországtól, ez pedig elkerülhető lenne, ha rendelkeznének magyar útlevéllel" – nyilatkozta Németh Zsolt.


A hangulat turbózásában a Kolozsváron megjelenő Szabadság élen járt, Balló Áron szerkesztésében egymás után jelentek meg a vélemények: Úgy állunk tehát, hogy mindegy, ki van az MSZP és kormánya élén, Kovács László vagy Hiller István, Horn Gyula, Medgyessy Péter vagy Gyurcsány Ferenc, ki a fő inkvizítor, ki a fő pufajkás, ki a fiatal, ki az öreg.

Mert egy a kutya a farkával. Persze, a sírig hű szövetségesekről, a szekértoló vagy talán éppenséggel -húzó SZDSZ-es elvtársakról se feledkezzünk meg. Ők is ugyanabban a csónakban eveznek. Persze, szót sem szól egyetlen elvtárs sem arról, hogy a határon túliak döntő többsége megelégszik a magyar útlevéllel, és nem akar áttelepedni, hogy nem akarja lerohanni a magyar munkaerőpiacot, a magyar betegellátást, a magyar iskolákat. Különben is ezt törvényben lehet szabályozni.

Harangfélreverés helyett erről tájékoztassák az elvtársak a magyar választókat! Meg arról a »borzasztó veszélyről«, ami sunyi módon eddig is »fenyegette« a szegény mostoha-anyaországot: azt, hogy az a sok magyar orvos, mérnök, tanár, művész, kiváló szellemi és kétkezi munkás, egyszóval szakember, aki az utóbbi, mondjuk húsz évben a határon túlról a határon innenre telepedett, ugye, megveszekedett vasába sem került Magyarországnak.


Vagy egy másik gyöngyszem a sok közül: Az önérzetes pesti Senkiszky-ek, Lustanovics-ok (akik "igazi" magyar nevét talán le sem tudom írni) tagadhatatlan kolozsvári kiejtésem miatt azonnal kiszúrtak mint idegent. Ők kérdezték tőlem: "Ó, te román vagy?", "Hogy beszélsz ilyen jól magyarul?" Másodrendűnek éreztem magam, de kitartóan, ambícióval kezdtem el dolgozni.

Megismertem egy gyergyóremetei lányt, aki később feleségem lett, és belőle még több energiát merítettem. Ô is túlélte mindazt a megalázást, amit én is. Sikeres vállalkozást nyitottunk, és a "másodrendű magyar" munkahelyeket teremtett, és főnöke lett "felsőbbrendű" magyaroknak. A rádiót hallgatom. A Rádió C.-n (roma adás), Petőfin stb. a kettős állampolgárságról vitáznak. Úristen, az anyaországiak bevették az MSZP-s maszlagot!

A kommunisták — MSZP — pofátlanul győzködik az atyafiakat: "Nem"-mel kell szavazni, különben itt a világvége, tömeges külhoni áttelepülés várható. Rosszabb lesz, mint a sáskajárás, vége szép Magyarhonnak! A szemfényvesztés az egészben csak az, hogy a miniszterelnök csapata hamis számokat használt a félretájékoztatás érdekében. Szóval, hogy ennyibe meg annyiba kerül, ha..., munkanélküliség, infláció meg miegymás.

Ez propaganda. A jól megtanult, bevált, hamisítatlan módszer szerint. A Fidesz józan, realistán gondolkodó politikusai emberfeletti erővel próbálják megvalósítani a lehetetlent, felébreszteni a nemzeti érzelmeket, tudatosítani az állampolgárok felelősségét minden magyarért a világon. És mégis ők azok, akik a legjobban szégyellni fogják magukat, ha nem sikerül kinyitni a sok betokosodott, elavultan gondolkodó ember szemét, szívét.



Ebben a lincshangulatban

Gyimesi Éva az írástudók felelősségével próbált más hangot meghallatni, amikor jegyzetben reagált arra, hogy ötszáz erdélyi református lelkész Magyarországra megy igenre buzdítani:

Milyen igazság nevében vonult most át Magyarországra a népes segélycsapat, a református egyházak által kiküldött imasereg? Történelmi adatokkal is alátámasztható összetartozásunk ezeréves igazságának kihirdetésében kell netán most a segítség a szószékeken olyan belhoni papoknak, akik esetleg nem tudják, hogy Erdély hosszú ideig tartó függetlensége (például Bethlen Gábor alatt) sem tehette tönkre ezt az össznemzeti érzést, és hogy — most különösen a fiatalok kölcsönös, szabad mobilitása — éppenséggel ezt erősíti?

És ezt a szétszakítottságunkban is több évszázadon át megmaradt, határok feletti összetartozást kell most hirtelen — kampányszerűen — nyomatékosítva kiprédikálni a pannon magyaroknak? Milyen üzenet ez ahhoz a bibliai alaphoz viszonyítva, hogy ne magunk akarjunk mindig igazságot szolgáltatni magunknak? Hiszen éppenséggel ez, ez a történelmünkben oly végzetesen jellemző voluntarizmus, az ellenségeskedést és erőszakot folytonosan újratermelő gőg a legnagyobb ellenségünk.

Mindenki úgy szavaz majd, ahogy a lelkiismerete diktálja. Magánemberként, civilként még a pap is. De az az ige, ami alkalomról alkalomra felhangzik a templomokban, nem a nemzetpolgár, nem is a citoyen szava, hanem az Istené.

És a lelkipásztor igehirdetéskor nem magánemberként, nem is állampolgárként, hanem csupán szolgai minőségben közvetíthet Ura és a hívek között. Többet használna tehát az egyház, ha a szeretet szolgálatában azt a pénzt, amivel ötszáz külhonit utaztat, odaadná például a hajléktalanoknak, vagy bárkiknek, akik nem szimbolikus gesztusokra, hanem valódi segítségre szorulnak.


Erre az egy fecske véleményre hamar rászálltak, sasok hiányában, a legyek. A köpködésben élen járt Murádin Jenő művészettörténész: Ha naponta írna Gyimesi Éva városának magyar sajtójába, nem tűnne föl annyira a disszonáns hang. De nem teszi ezt, csak pontosan időzít. Kiszolgálja újra azokat, akik ezt elvárják tőle. Megtagadja a közösségtől a minimális együttérzést, amiért annak idején jobb érzésű társaságból ki is közösítették.

Most nagyon körmönfontan, egy hosszú bevezető filológiai zagyvalékába ágyazva mondja ki végül a lényeget. Azt, amire buzdítani akar, az éppen csak ki nem ejtett NEM-et. "Siránkozó erdélyiekről", "szórványkodó magyarokról" ír, akiket, horribile dictu, "imakatonák" képviselnek a "pannon magyarok" előtt.

"Milyen igazság nevében vonult most át Magyarországra a népes segélycsapat, a református egyházak által kiküldött imasereg?" — kérdezi Gyimesi Éva. Hatásos vagy sem egy ilyen misszió, azt lehet vitatni, de van-e jogunk kezdeményezésüket és jóhiszeműségüket ilyen gyalázkodó módon megkérdôjelezni? És tenni olyankor, amikor a "pannon" sajtóban ellensúlyozhatatlan a mindent agyonnyomó kincstári félretájékoztatás.



Erdélyország, máskor, szellemi toleranciájára kényes elméi,

mélyen hallgattak. Hallgattak a közéleti szabadság apostolai, hallgatott a politika (parlamenti választási kampányban az öngyilkossággal ért volna fel, ha valaki csak homlokot mert volna ráncolni az RMDSZ-s jelöltek közül), hallgattak a diákokat tömörítő érdekképviseletek.

Elvégre csak egy tanárt gyaláznak nyilvánosan. Hallgattak az emberjogi sóhivatalok. Hallgattak, pedig legszívesebben ők is rúgtak volna, a Ceauşescu uralkodása idején is az őszinteséget vállaló Gyímesivel. Vizsga volt itt. Vizsgázott a romániai magyar demokrácia, a civil szféra, az egyház, a sajtó, a média. A népszavazást megkérdőjelező vélemények beköltöztek – miként a diktatúrában – a lefüggönyözött szobákba, kis baráti társaságokba, internetes vitaoldalakra nick-nevek mögé bújva...

A fenti idézetek csupán szemezgetés annak a népszavazást megelőző hangulatból, ami Erdélyt uralta. Természetesen a Duna TV-ben semmilyen „belső” másként gondolkozó nem kapott lehetőséget a szabad véleménynyilvánításra.

A Kossuth Rádió határon túli műsorai szintén csak azt állították, hogy itt nincs másról szó, mint 15 millió jó magyar akarat szemben állása a két rossz, a Gyurcsány-Kuncze duó akaratával. Az utóbbi különben sem a magyarok akaratát képviseli. Idézet:

A ránk szavazó barátaink ne nehezteljenek, ha gondolatban azt firtatjuk: vajon ez is a Gyurcsány & company üzlettársa-e? Jöjjenek, és nézzenek a szemünkbe. Minden tiszteletünk a Kósa Ferenceké, Pozsgay Imréké, Szűrös Mátyásoké. Ők és társaik is jöjjenek — mások viszont kíméljenek bennünket. Ez egy balos véleménybe bújtatott jobbos agitátor „ravasz” leválasztási stratégiája.

A sajtóban és a médiában az igent támogató vélemények nagy részének halvány fogalma sem volt sem a népszavazás kérdés körülményeivel, sem a következményeivel. Sokan úgy vélték, hogy sikeres népszavazás után, vagyis december 6-án minden erdélyi magyar kap egy útlevelet, pénzt, paripát, fegyvert, Gyurcsány és Kuncze megy Recskre, és felkenik Orbán Viktort, aki bevonul fehér lovon Nagyváradra.


Ilyen előzmények után talán érthetőbb, de semmi esetre sem elfogadható az a hangulat, ami ma Erdélyben uralkodik.

A Hargita Népe a népszavazás napján: Rendhagyó volt az idei városnapok záróünnepsége, a Szent Miklós-ünnep Gyergyószentmiklóson. A magyarországi népszavazás eredménye által kiváltott érzések tükröződtek minden mozzanatában, kezdve a gyászpántlikás millenniumi zászló látványától a nemzeti ima éneklésének tüntető elmaradásáig, a plébánia épületéről a hívek által levetetett magyar zászlón át, a Károlyi, Rákosi, Kádár, Hiller és Gyurcsány nevét vörös és fekete betűkkel hirdető fehér plakátig, amely előtt lehorgasztott fővel haladt el a többezres tömeg.

Önsanyargató jelenetek voltak. Szerencsére a vigasztalás sem hiányzott: Hajdó István főesperes plébános híveinek állásfoglalását is tolmácsolta keserű szavakkal köszöntőjében, és imára szólított fel, az utána köszöntőt mondó Pap József polgármester pedig az ima mellett munkára is.

A jelen lévő testvérvárosok nevében dr. Steiner Pál, Budapest V. kerületének polgármestere, országgyűlési képviselő szólt. A szentmiseáldozatot bemutató Veress András egri püspök magyarországi hívei nevében is elnézést kért a népszavazás eredménye miatt, ugyanakkor együttérzéséről biztosítva bátorította a jelenlévőket.


S a hangulat tart azóta is. Hetekkel az esemény után sem akadt még valaki, aki le tudná, le akarná írni, el tudná, el akarná mondani, hogy ezzel a gyűlölet-hangulattal valami nagyon sok időre elromlik, elromolhat. Az a folyamat, ami az 1989-ben kezdődött anyaországi és a határon túli magyarok között. Az újraismerkedés folyamata. Azt csak dilettáns politikusok, álpróféták és „népámító farizeusok” képzelik, hogy ez a kérdés pár perc alatt kezelhető.

Igen, mind a két oldal adott, kapott. Pofont, simogatást, sértést, elismerést. És még fog. Hogy ezeket a kérdéseket az elviselhetőség szintjén lehessen tartani, az nagyban a tömegtájékoztatás felelőssége. Mikor a sajtó és a média képes lesz belátni a dolgok mögé, és ezeket le is meri és le is tudja írni.

Mindaddig az újságírók, különösen az erdélyiek az alapítványi juttatások péterfilléreinek a tükrében „szolgálnak” Elvtelenül, hatalmas károkat okozva. Tisztelet a fehér hollóknak. Manapság nem nagyon létezik olyan romániai magyar lap, amelyik ne kapna valamilyen magyarországi támogatást. Természetesen alanyi jogon jutnak ehhez az újságok – cserébe nem kell sem objektivitást, sem példányszámadatokat felmutatni.


De a magyarországi sajtó egy részének is változnia kellene,

a szenvtelen vagy a nagyon szenvedélyes tollforgatást analitikusabbra cserélve. Nem lehet azt elvárni, hogy a Magyar Nemzet vagy a Demokrata a szívéhez kap, és önostorozás közepette a pártatlanság mezejére lép. De talán ez a pillanat elgondolkodtató lehet azon, „mérce” kiadványok, tévék, rádiók számára, amelyek eddig a hírügynökségek hűvös tárgyszerűségével dolgozták fel a határon túli eseményeket.

Amennyiben a jelenlegi állapot tovább tart, és a székelyföldi vendéglátó központok üresen maradnak nyáron, ki lesz a hibás? Ha tönkremennek azok a faluturizmusba befektető székely vállalkozók, akik a magyarországi középrétegeket célozták meg, kit lehet perelni?

Ha a magyarországi befektetőket elriasztja a bojkott, a gyűlölet, akkor ki jön befektetni? Moldáviaiak, ukránok? Kit kell majd akkor okolni? Mikor a Hargita völgyeiben román népzene szól majd piros pünkösd napján, kit terhel a felelősség? Egyes adatok szerint már így is egyharmaddal kevesebb turista érkezett decemberben.

Ezt most a médiának kellene megvilágítania...

a szöveget Ghadirian Shadi iráni fotós munkáival illusztráltuk

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS