2019. november 18. hétfőJenő
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mennyire nehéz egy öregotthonba bekerülni és milyen problémákkal küzd a rendszer?

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. október 28. 17:07, utolsó frissítés: 17:07

Hiányzik az ápolási biztosítási rendszer, nincs finanszírozási modell, gyakran változnak a szabályozások: Magyari Vencellel, a Szent Erzsébet Öregotthon vezetőjével beszélgettünk.


Románia nincs felkészülve az elöregedésre, és annak egyik problémájára a jelentősen elterjedt demens megbetegedésekre, derült ki a szakértővel készített interjúnkból. Ezúttal Magyari Vencelt, a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon vezetőjét, az idősotthonok igazgatóit tömörítő egyesület igazgatói tanácsosát kérdeztük, hogy képet kapjunk arról, hogy intézményes szinten hogyan is állunk jelenleg Romániában az idősgondozás terén.

Az első kérdésem arra vonatkozik, hogy mennyiben igazak azok a kimutatások, miszerint a romániai társadalom elöregedőben van? Vannak olyan statisztikák, melyek ezt a megállapítást támasztják alá: egyre kevesebben tartoznak az aktív lakossághoz, ugyanakkor egyre többen az idős nemzedékhez. Ehhez hozzájárul az is, hogy az aktív lakosság köréből nagyon sokan elmennek külföldre, az idősek pedig itthon maradnak. Mi a véleménye erről a problémáról?

− A statisztikákat nem lehet meghazudtolni: a számok azt mutatják, hogy növekedik az idős személyek aránya Romániában is. A társadalomtudományok egyöntetűen kimutatják, hogy el fog öregedni a társadalom, a kérdés pedig az, hogy mit fogunk kezdeni ezzel a problémával, mi lesz 10-20-30 év múlva, erre ugyanis konkrét elképzelés még nincs.

Romániában hiányzik a felkészülés arra, hogy előbb-utóbb majdnem mindenki gondozásra fog szorulni, de ennek a költségeit mi még nem tesszük félre, nem spóroljuk meg, és nincs egy ápolási biztosítási rendszer, nincs kidolgozva az erre vonatkozó finanszírozási modell. Nem csak a nyugdíjak kifizetése fog problémát okozni, de nem lesz forrás arra sem, hogy a megnövekedett ápolási költségeket fedezni lehessen. Tehát majd mindenki a saját zsebéből kell kivegye az ehhez szükséges pénzt – mint ahogy már most is.


Nemrég készítettünk egy interjút a demens betegségekről, mint az elöregedett társadalmi réteget fenyegető veszélyről, ami miatt leggyakrabban gondozásra, ápolásra szorulnak az idősek. Az idősotthonok mennyire felkészültek a demenciával kapcsolatos problémákra?

− A statisztikáink valóban azt mutatják, hogy a felvételre jelentkezők legalább 70 százaléka demens betegséggel küzd, az ehhez társuló problémákat a család pedig már nem tudja felvállalni.

Amikor 1996-ban megnyitottuk az intézetet, fogalmunk sem volt arról, hogy ez mit jelent, és hogy ennyire elterjednek a demens tünetekkel járó betegségek, mint például az Alzheimer. Nagyon hamar rá kellett jöjjünk, hogy baj van, erre nem vagyunk felkészülve. 23 év alatt oda fejlődtünk, hogy külön, 54 ágyas gondozási részleget tartunk fent a demens betegek számára. Egy kolléganőnk nemrég a demencia témakörében védte meg a doktori tézisét, így nagyon nagy segítség a képzett kolléganőnk jelenléte az otthonban. Az ő tanulmánya is megerősíti, hogy csak végső esetekben mennek a betegek orvoshoz, és csak akkor kapnak egy diagnózist. Másrészt ezt a diagnózist sokszor nagyon könnyen ráakasztják az emberekre és mi gyakran tapasztaljuk, hogy nem minden emlékezetkieséses probléma demencia: mi találkoztunk néhány konkrét esettel, amikor a „demenciás” idősek emlékezeti problémája visszafordítható volt: vagyis nem demensek voltak, hanem más probléma állt a háttérben.

Rátérve az idősotthonokra: a szélesebb nyilvánosságban ezekkel az intézményekkel kapcsolatban él egy olyan előítélet, hogy ezek borzalmas, börtönszerű helyek, ahova meghalni teszik be a szüleiket a hálátlan fiatalok. Közben jobban odafigyelve azt látjuk, hogy kétségbeesett emberek keresik fel az öregotthonokat, mert otthon már nem tudják vállalni idős hozzátartozójuk ápolását. Erről hogyan vélekedik?

− A mostani idősek, tehát a 80 év körüliek/felettiek idegenkednek az idősotthonoktól, aminek megvan a magyarázata: valamikor az úgynevezett „aggmenházak” olyan intézmények voltak, ahova csak végső esetben, a nagyon szegény embereket helyezték el, olyan körülmények között, amilyent akkoriban biztosítani tudtak. Ez általában 8-10 ágyas szobákat, nem éppen szépen berendezett intézményeket jelentett, ahova a szegény emberek tényleg csak meghalni mentek. Az idős generáció fejében erről van egy kép, egy tapasztalat, emiatt idegen nekik minden öregotthon. Ez nyelvileg is áthatja még a romániai társadalmat, hiszen a román média nem azt mondja, hogy "căminul de bătrâni", hanem azt, hogy "azil".

A náluk egy nemzedékkel fiatalabbak ellenben már számolnak az idősotthonnal, mint lehetőséggel. A 60-70 év körüli emberek már érdeklődnek, hogy s mint is van ez, mert egyedül nehezebb, a gyerekek nincsenek itthon, jönnének, mert tömbházban egyedül élni költséges, de nagyon sok esetben nem tudják, hogy mennyibe is kerül az intézménybe való beköltözés.

A náluk is fiatalabbak még nyitottabbak ezekkel az intézményekkel szemben, és ilyen megfontolásból szoktam biztatni a kollégákat is, hogy úgy álljunk ehhez a munkához, hogy előbb-utóbb egymást kell ápoljuk. Ezért próbálunk egy olyan minőséget biztosítani és fenntartani, hogy érezd jól magad akkor is, ha éppen a fenekedet mossák, maradjon meg az ilyen élethelyzetben is a méltóság, az intimitás. Olykor szükség van arra, hogy mi, ápolók, helyet cseréljünk – ha csak gondolatban is – a bentlakó gondozott személlyel. Nagyon sok ilyen és ehhez hasonló szerepjátékkal próbáljuk az intézményben dolgozókat fejleszteni: mi lesz jó nekem, ha majd én leszek az ápolt?

A fiataloknak pedig az idősotthonok „nagyon-nagyon jók”. Mert rajtuk keresztül megoldják az idősek ápolásának a felelősségét, gondjait. De nagyon sokszor nem veszik figyelembe, hogy ami a fiatalnak „jó”, az nem biztos, hogy az idősnek is az. Előbbieknek jó megoldás, mert kényelmes, de az idősek számára nagyon nagy teher időnap előtt feladni azt az otthont, ahol eltöltötte életének java részét. De sokszor az idős emberek sem mérik fel pontosan, hogy miért lenne jó egy otthon. Olyan helyzetekben, mikor az idősek és családtagjaik nem tudnak dönteni, javasoljuk, hogy legyen próbaidő, de szigorúan megkérjük a családot, hogy a szavukat tartsák be, és ha haza akar menni az idős ember, akkor ne bújjanak el a felelősség elől.

Összességében azt mondhatom, hogy az idősek otthona egyre elfogadottabb hely: a család számára azért, mert biztonságban és relatív jó körülmények között hagyta az időseket, és mert az aktív lakosság számára a megöregedés problémája, az ápolásra szorulás időben még messze van.

Szent Erzsébet Öregotthon, Gyergyószentmiklós. Szent Erzsébet Öregotthon, Gyergyószentmiklós.


Mi, akik itt dolgozunk, látjuk, tapasztaljuk, hogy jó ez a hely, mert segítünk az idős embereknek. Leszámítva azt a 2-3 százalékot, amikor egyértelmű, hogy az idős személy számára is rossz, hogy itt van. Ilyenkor próbáljuk meggyőzni a családot, hogy keressenek egy otthonápolási lehetőséget. Vagy azt mondjuk, hogy túl drága, túl költséges: ezzel meg lehet sok embert győzni arról, hogy nem szükséges túl hamar idősotthonba vonulni. Menjen haza, amíg még tud, és jöjjön vissza, amikor már tényleg idevaló.

Egy másik társadalmi meggyőződés az, hogy Romániában nagyon sok magánkézben lévő idősotthonba gazdag külföldiek költöznek be, kiszorítva a hazai idős embereket.

− Ilyesmiről nincsenek pontosabb információim. Valóban voltak ilyen szóbeszédek, főleg a nagyobb beruházásokkal épült otthonokkal kapcsolatban, de tudtommal nem igen jönnek ide külföldiek. Szó volt arról is, hogy hozzánk is hoznának demens betegeket – főleg Németországból, (mert nagyon sok munkatársunk beszéli a német nyelvet), ahol 4-5 ezer euróba kerül az ellátás –, és mivel ezek az emberek elméletileg nem tudják, hogy hol vannak, elvileg nekik mindegy lenne. Pedig nagyon nem mindegy számukra sem, hogy hol vannak. Mindazonáltal lehet, hogy itt-ott vannak egyedi esetek, de én nem hallottam, hogy nagyszámú idős ember érkezne külföldről.

Lehet, hogy azért terjednek ilyen szóbeszédek, mert tényleg költségesek az öregotthonok, amit sok ember nem engedhet meg magának.

− Igen. A költségekkel kapcsolatban az a helyzet, hogy nagyon megnőtt az idősotthonok száma, ezek közül nagyon sok engedély nélkül működik, így az árak is változnak a tervezett profit függvényében. Ott voltak pl. a kicsiny panziók, a nagy turisztikai remények idejében épült, kisebb turisztikai egységek, amelyek nem tudtak tovább működni, így átalakultak „öregotthonokká”. Van, amelyik engedéllyel, szabályszerűen működik, de nagyon sok olyan is van, amelyik „feketén”, ezekben nem szabályozott és nem ellenőrzött az ellátás. Erről a nagyvárosokban dolgozó kollégáim meséltek, hogy nagyon sok kicsi lakrész működik 3-4 emberrel, ahol öregeket ápolnak. S ameddig tisztességesen ápolják, gondozzák őket, addig nincs is nagy probléma, hisz ez is egyféle megoldás.

Az is igaz, hogy az utóbbi 8-10 évben lényegesen megnőtt a férőhelyek száma az idősek otthonában, ez is szabályozza a piaci árakat. De ha teljesíteni kell a törvényben előírt feltételeket, akkor ennek megvan az önköltsége is. Gyakran változnak a törvények, szabályzatok is: szerintem most érdekek mentén történnek a döntések, üzleti érdekek mentén és nem mindig az idősek érdekében.

Az idén jelent meg például egy új, „minimális működési standardokat” tartalmazó új minisztériumi határozat, hogy milyen feltételeket kell teljesíteni ahhoz, hogy működhessenek az intézmények (informálás, szerződéskötés, ellátás stb.). Eszerint 6 négyzetméternyi helyre van szüksége egy idősnek egy szobában. Megjegyzem, erről írtam is egy véleményt, mert elképesztőnek tartom ezt a megállapítást. Mert ha van egy ágy, mellette és előtte hely kell, hogy bemehessünk a beteg mellé, elmehessünk az ágy előtt tolószékkel, plusz legyen szék, asztal, éjjeliszekrény, ruhásszekrény – számításaim szerint egy személynek minimum 12 négyzetméter kellene, a szabály szerint elég 6. S ez csak egy példa, sok olyan előírás van még, ami nem az idősek érdekeit szolgálja.

Fotók: Szent Erzsébet ÖregotthonFotók: Szent Erzsébet Öregotthon


Mi a lényegi különbség egy állami és egy magán öregotthon között? Illetve – ha jól tudom – vannak szociális és vannak egészségügyi kategorizálások is. Ezek mit jelentenek, melyek a különbségek? Gondolom az árkülönbségek is ebből erednek, hiszen egy súlyosan beteg ember ápolása, aki orvosi ellátást, folyamatos felügyeletet igényel, az költségesebb.

− A magán és az állami intézmény között a lényeges különbség az, hogy ki a fenntartó: az állam, illetve egy állami közintézmény, vagy egy jogi értelemben vett magánszemély. Az utóbbihoz tartoznak az egyházi-, egyesületi-, és a kft.-k által működtetett idősotthonok is.
Állami idősotthon például Hargita megyében egyetlen egy van, amit a maroshévízi önkormányzat tart fenn, és csak fennjáró időseket vesznek fel, az ápolásra szoruló és ágyfekvő időseket nem.

Emiatt van a jelentős különbség a térítési díjak nagyságában. Törvény szabályozza, hogy mennyit kell fizessen a bentlakó egy állami intézményben (a nyugdíjából mennyit kell befizessen az ellátásért), és mekkora részt kell álljon a fenntartó. A gyakorlatban ez azt jelent, hogy ha egy átlagnyugdíjat veszünk, akkor a bentlakó annak a 80 százalékát adja (legyen ez mondjuk 1000 lej), az állam közpénzből még hozzá kell járuljon ehhez kb. 3000 lejjel. Mert egy személy ellátása az állami rendszerben több mint 4000 lejbe kerül. Vannak úgynevezett költség-standardok is: a Munkaügyi Minisztérium statisztikák mentén megállapít egy standard összeget, de az ilyen standardok nem reálisak, nincsenek aktualizálva – például egy fogyatékkal élő idős emberre a rendszer 3000 lej körüli összeget számol standardként, miközben a valós érték, amit rá kell fordítani, több mint 4000 lej.

A legnagyobb különbség tehát abban van, hogy ki állja a számlát, vagyis ki és mennyit kell fizessen. Ha például egy idős személy bemegy egy állami intézménybe – amihez, itt Hargita megyében, kell legyen valamilyen rokkantságot bizonyító igazolása –, ő a nyugdíjának a 80 százalékát fizeti és az ellátására kap közpénzből mondjuk még 3000 lejt. Vagyis egy állami fenntartású otthonban élni olcsó az idősnek, de sok pénzébe kerül a fenntartónak.

Magánotthonokban élő emberek az államtól csak 250 lej támogatást kapnak havonta, s ezt is csak akkor, ha akkreditált intézményről van szó, ha minden papír rendben van, ezért drága az idős emberek számára a magán idősotthon, hiszen a költségek nagy részét ők kell megfizessék.

Nálunk a térítési díjak differenciáltak, az ápolási szükséglettől függően három kategória van, mert létezik erre vonatkozóan egy előírás is, ami alapján meghatározzuk az idős személyek ápolási szükségleteit.

Különbség van tehát a térítési díjak összegét illetően, annak függvényében, hogy az ápolt személy melyik fokozatba tartozik, ez az összegbéli különbség 600 lej. A hármas fokozat esetében 2550 lejt kell fizessenek a lakók, (ide tartoznak a fentjáró idősek), 2850 lejt a közepes fokozatban, 3150 lejt az egyes fokozatban – ezek a jelenlegi árak, de a közeljövőben kénytelenek leszünk emelni a térítési díjakat. Ezen túlmenően a pelenka költségét is a lakóknak (vagy a hozzátartozóiknak) kell állniuk, ami személyfüggő (méret és típus szerint), illetve a gyógyszereket is külön számoljuk ki, az is személyfüggő, így nagyon eltérőek a gyógyszerköltségek is.

Figyelembe véve a fentieket, elég differenciáltak a térítési díjak, de mi, mint a Gyulafehérvári Caritas nonprofit intézménye, olyan árképzéssel dolgozunk, amivel biztosítani tudjuk a fenntartás minimális költségeinek a fedezését. Ez azonban egy váratlan, nagyobb javítás esetében komoly feladatot állít elénk.

A működési szabályok egyformán érvényesek minden intézményre, ez az úgynevezett minimális minőségi standardok betartását feltételezi. Az idén ismét változtak ezek a standardok, de sajnos nem a legjobb irányba. Ez előbb említettem az egy lakóra számolt 6 négyzetmétert, de a 4-6 ágyas szobák megengedése is a '90-es évek előtti helyzetet idézi. A standardok elfogadása előtt én is beküldtem az észrevételeimet és javasoltam ezek megváltoztatását, mert például jelenleg 5 fennjáró betegre 1 alkalmazottat írnak elő, 0,33 a személyzet száma a kettes ápolási fok esetében, illetve 0,56 a hármas fokozatnál. De egy 50 személyes intézményt 10 ember nem tud ellátni! Van egy olyan sejtésem, hogy a magán és profitorientált intézmények valahogy közel kerültek ennek a határozatnak a kidolgozásához, hisz nekik érdekük az, hogy minél kevesebb emberrel dolgozzanak.

És ebben még nincs benne, hogy egy intézménynek kell legyen vezetője, szociális munkása, egészségügyi asszisztense, takarítók, szakácsok stb. Mikor én kiszámítottam, hogy hány alkalmazottra lenne nálunk szükség, kiderült, hogy a standard szerint csak 62 kollégával kellene dolgozzak – ehhez képest dolgozunk 100-an, és a 158 bentlakót így is csak nagyon sok munkával tudjuk megfelelően ellátni. Az észrevételeimet részben figyelembe vették, de például úgy, hogy azt határozták, hogy legalább 1 alkalmazott kell 5 személyre.



Azon kívül, hogy nem megfelelő a szabályozás, a keretfeltételek, még milyen problémákkal szembesülnek az idősotthonok?

− Problémát jelent az is, hogy Romániában nem létezik az ápolási biztosítás intézménye. Ez azt jelentené, hogy amíg aktív az ember, addig befizetne egy részt a jövedelméből egy biztosítási alapba, a munkaadó is fizetne egy kis részt és részben ebből fedeznék az ápolás költségeit. Németországban régóta létezik ilyen rendszer, sőt, az utóbbi időben meg kellett szinte duplázniuk a hozzájárulásokat, mert olyan nagy az ápolásra szorulók száma. Ezzel szemben Románia még el sem indult egy ilyen rendszer kialakítása fele, pedig itt is szükség lenne rá, a jövőben pedig még nagyobb szükség lesz.

A Gyulafehérvári Caritas többször is hangsúlyozta ennek a rendszernek a szükségességét, mert ha nem, akkor – ha tetszik, ha nem – az ápolás költségeit a saját zsebünkből kell majd akkor is kifizessük, amikor valóban el fog öregedni Románia népessége is. Jobb lenne, ha ezt a „spórlást” már most elkezdenénk, és amikor majd odakerülünk, akkor meg lesz oldva az ápolásunk költségeinek a fedezése.

A személyzettel, a szakképzettséggel hogy állunk?

- A Szent Erzsébet Idősek Otthona jól áll a szakképzett személyzetet szempontjából is, hisz 3 magasan képzett szociális munkást foglalkoztatunk, 11 egészségügyi szakápolónk és 56 ápolónk van, (ebből 50-nek betegápoló szakképesítése van). Én úgy gondolom, mi jól állunk, mert a Gyulafehérvári Caritasnak van saját iskolája is, képzési részlege, ahol az oktatást alaposan felkészült, szakképzett kollégáink végzik. Például egyik kolléganők éppen a demenciával kapcsolatos 40 órás képzést tart az ápolásban dolgozó munkatársaknak. Ezt a képzést elismeri a szakápolók országos szervezete is, (OAMR) a szakápolóink úgynevezett kreditpontokat is kapnak.

De sokszor egy diploma megléte nem feltételez valós tudást, mert országos szinten megy a biznisz. Úgy szerezhetsz betegápoló diplomát, hogy alig vettél részt a képzésen, vagy a képzést meg sem tartották rendesen. Erről hallunk is, de látjuk is, mikor egy állásra jelentkezik egy ember: van diplomája, csak éppen nem tudja, mit és hogyan kell csinálni. Ez van ebben az országban: vannak jó képzések is, meg olyanok is, amivel csak diplomát szerzel.

Egy jól képzett ápoló nem megy el külföldre?

− Létezik egy elszívó hatás, de a feltétel, hogy kell tudni a nyelvet. A fiatalabb generáció most már kényszerből is megtanulja a német nyelvet – leginkább német nyelvterületekre mennek. Vannak olyan kolléganők, akik két hónapra elmennek külföldre, hogy több pénzt keressenek, de aztán visszajönnek kevesebb pénzért is dolgozni, mert itthon van a család, gyerekek, idős szülők, és nem utolsó sorban van egy biztos munkahelyük. Ám tény és való, hogy aki tudja a szakmáját, a nyelvet, fiatal, nincs családja, az indulásból külföldön akar dolgozni.

Ezekkel a problémákkal Ön szerint mennyire szembesül az erdélyi nyilvánosság? Mennyire érzékeny, tájékozott a társadalom?

− Az én személyes véleményem az, hogy mindaddig, amíg nekem nincs szükségem ápolásra, amíg nem szorulok segítségre, állandó gondozásra, addig nem kell ezzel a kérdéssel foglalkozzak. Minek törődjön egy 30 éves azzal, hogy a romániai társadalom elöregedik? A 30 évesek éljék csak a 30 évesek életét, neveljenek gyermekeket, alkossanak, dolgozzanak, éljenek képességük és lehetőségük szerint! De azért kezdjék el fizetni az ápolási biztosítást.

Azonban nem lehet passzív az állam, a törvényhozó, a döntéshozó az elöregedéssel kapcsolatosan! És ez nem helyi ügy, ez az országos törvényhozás kérdése kellene legyen: hogyan készülünk fel erre a jelenségre. Tehát a statisztikákon és a nagy beszédeken túl, konkrét, gyakorlati lépések szükségesek, a megoldás finanszírozásának az előkészítését már el kellene kezdeni. Mert könnyű azt mondani, hogy az önkormányzatok építsenek idősotthonokat, oldják meg az idősek problémáit, de erre ma egyszerűen nincs finanszírozási alap, elképzelés, rendszer kidolgozva – csak szabályozások, elméletek és statisztikák vannak. Továbbá a már létező idősotthonok működtetéséről, fenntartásáról sincs országos szintű elképzelés.

Alzheimer café, beszélgetés a demenciáról. Fotó: Kiss Gabriella, FacebookAlzheimer café, beszélgetés a demenciáról. Fotó: Kiss Gabriella, Facebook


Amit még elmondanék a tájékoztatás kapcsán: nálunk is elindult az Alzheimer Café, ami a világon több helyen népszerű lett. Ez azt jelenti, hogy minden hónap utolsó szerdáján van egy AC találkozó, amelyet itt az otthonban szervezünk meg, ahova eljönnek olyan emberek, akik kapcsolatban állnak Alzheimeres betegekkel. Olyanok is eljönnek, akiknek a betegük az otthonban van, és olyanok is, akik otthon ápolnak demens betegeket, valamint meghívunk külső szakembereket is. Ezeket a találkozókat Dr. Kiss Gabriella szociális munkás és mentálhigiénés szakképesítésű munkatársunk kezdeményezte és az itt dolgozó szociális munkásainkkal, valamint a főnővérünkkel közösen szervezi. Fontosak ezek az összejövetelek, beszélgetések, mert nagyon sokszor itt értik meg a hozzátartozók, hogy mi is a betegség, hogyan is kell viszonyulni a beteghez, kérdéseket tudnak feltenni, tanácsokat tudnak kérni. Ennél a betegségnél hiába várjuk, hogy a beteg fog megváltozni: mi kell változzunk, mi kell alkalmazkodjunk a beteghez és a betegséghez. Ezt a kezdeményezést az év közepétől támogatja a Bethlen Gábor Alap is, de jó lenne ezt továbbvinni, máshova is eljuttatni, de erre már nem elég ez a támogatás. Hasznos lenne ezt több helyen meghonosítani, az emberek is tájékozottabbak lennének, a betegek sem kerülnének túl korán otthonba. És megjegyzem: ezek a találkozók telt házasok, nagy az érdeklődés, az igény erre.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS