2019. aug. 24. szombatBertalan
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A “bullshit” munkahelyekről és menedzseri feudalizmusról

Ambrus István szemlézte:Ambrus István 2019. július 15. 14:21, utolsó frissítés: 15:07

Populizmusról, értelmetlen munkákról és a bepánikolt ifjúságról szól David Graeber tavaly megjelent könyve, amely egyre népszerűbb.


David Graeber a London School of Economics antropológus tanára, akit a 2018-ban megjelent könyve kapcsán kérdezett a The Economist. A szerző a Bullshit jobs: A theory c. könyvében az értelmetlen munkát végző alkalmazottak helyzetéről ír, illetve arról, hogy a legtöbb ember azt szeretné elérni a munkáján keresztül, hogy azt érezze, ennek köszönhetően a világ jobb irányba változik. Graeber már 2013-ban publikált egy esszét azokról a munkákról illetve munkahelyekről, amelyeknek valójában nincs szociális és gazdasági értelemben vett hasznuk, és amiket a könyvében is “bullshit” vagyis humbug munkahelyeknek nevez, és ennek hatalmas sikerén felbuzdulva írta meg a könyvét. Az interjút szemléztük.

David Graeber szerint a bullshit munkahelyek azok, amelyeknek valójában nem is kellene létezniük. Ezek olyan munkahelyek, vagy akár egész iparágak, amelyek akkor sem okoznak nagy változást senki életében, ha egyik napról a másikra eltűnnének. Az erre vonatkozó felmérések azt mutatják, hogy az alkalmazottak 37-40% azt gondolja, hogy a munkája nemcsak értelmetlen, hanem teljesen jelentéktelen is.

A szerző véleménye szerint a könyve nem is abból a szempontból jelent igazán újdonságot és sajátos megközelítést, hogy kiderül belőle, az emberek fölöslegesnek érzik a munkájukat, hanem azért, hogy felvállalja, hogy ez a felvetésük meglehetősen igaz. Nagyon sok ember munkája pontosan annyira értelmetlen, mint amennyire annak látják és gondolják.

Ugyanakkor úgy véli, hogy nem csupán az alkalmazottak véleményéből kell kiindulni, hogy megértsük ezt a problémát, hanem emellett van egy ennél összetettebb nagykép is, ami szerint az emberek szeretik azt hinni, hogy egy nagy vállalaton belül valami nagyobb jó érdekében dolgoznak. És sokszor nincs, aki elmondja az alkalmazottaknak, hogy ez a jobb cél nem más, mint magának a cégnek az érdeke. Más megközelítésben ugyanakkor az ember esetleg úgy érezheti, hogy amit csinál, annak van értelme és megfelelőképpen motivált is, viszont eltávolodva, egy másik perspektívából nézve azonban úgy tűnhet, hogy ez még sincs így.


"Kutatásom a “bullshit” munkahelyeket illetően nagyrészt a hivatali, menedzseri és felügyeleti munkakörökre korlátozódik. Nagyon sok menedzser, kreatív igazgató, pénzügyi tanácsadó, márkamenedzser értelmetlennek érzi a munkáját, de hasonló a helyzet a társasági jog vagy a telemarketing terén" - fejtette ki.

Graeber úgy véli, hogy az “egyszerűség és hatékonyság” ideológiája, elképzelése sokkal inkább működik az olyan munkahelyeken, ahol a produktivitásra helyezik a hangsúlyt. Az irodaházakra viszont ez nem érvényes. Ezeken a munkahelyeken egész csapatnyi ember van, akiknek csupán az a feladatuk, hogy grafikai design-t készítsenek a jelentésükhöz, elismerő cikkeket írjanak a vállalaton belül megjelenő cégújságban, amit senki nem olvas, vagy akik sok esetben nem csinálnak semmit, csak csak macskás mémeket, vagy a számítógépen játszanak egész nap. De igyekeznek megtartani ezt az állást, egyrészt presztízskérdésből, másrészt anyagi okokból, mert a menedzseri fizetést sokszor az határozza meg, hogy egy menedzser hány alkalmazottért felel.

Egy iroda finanszírozása egyre inkább a pénzügyi ügyletektől függ, anélkül, hogy valóban bármit is előállítanának vagy árulnának, és ez a trend egyre erőteljesebben jelen lesz. Az antropológus ezt úgy hívja, hogy “vezetői feudalizmus”. Ez nem csak a gazdasági, biztosítási és ingatlanügynökségekre vonatkozik, hanem megfertőzi a kreatív iparágakat is. Egyre több menedzseri munkahelyet osztanak le, ékelnek be azok közé, akik valódi javakat hoznak létre és azok közzé, akik fizetnek ezekért.

Az egészségügy és az oktatás még keményebb dió: a menedzserek egyre inkább úgy érzik, hogy egy egész hadseregnyi kisegítő személyzetre van szükségük, akiknek valójában semmi dolguk nincs, így ezek az emberek csak többlet papírmunkát találnak ki a doktorok, tanárok számára, akiknek ahelyett, hogy valóban a páciensek gyógyításával és a tanítással foglalkoznának, szintén papírmunkát kell végezniük.

Graeber (balra) egy, a bevándorlók jogaiért kiálló tüntetésen New Yorkban. Fotó: Thomas Good - Own work, CC BY-SA 3.0/wikimedia.orgGraeber (balra) egy, a bevándorlók jogaiért kiálló tüntetésen New Yorkban. Fotó: Thomas Good - Own work, CC BY-SA 3.0/wikimedia.org


A The Economist felvetésére, miszerint a legtöbb érdekes munka, amely kreativitást igényel, a gazdagabb, fejlődő városokra koncentrálódik, és ennek alapján a humbug munkák hozzájárulnak-e a populizmushoz és a polarizációhoz is, a szerző igennel válaszolt.

"A legtöbb feszültség, harag és gyűlölet abból származik, hogy a munkásosztály a “liberális elitben” látja azt a réteget, amely magához ragadta azokat a munkákat, szakterületeket, amelyekben a juttatás is jó, emellett pedig a munka is nagyrészt kreatív, élvezetes és a közösség is pozitívan viszonyul hozzá. Ha nem engedheted meg magadnak, hogy a gyerekedet egy neves egyetemre küld, majd utána 2-3 évig egy fizetetlen szakmai gyakorlatot finanszírozz számára New York-ban vagy San Fransiscoban, akkor esélyed sincs, hogy bekerülj ebbe az elitbe" - fejtette ki. “Szinte teljesen fordítottan arányos az, hogy a munkádnak mennyi közvetlen haszna van mások számára és hogy mennyit fizetnek érte” - teszi még hozzá.

A legtöbb ember számára a lehetőségek eléggé korlátozottak, általában kétesélyes a munkaválasztás. Az egyik lehetőség, hogy legyen egy alapvetően “bullshit” munkahelyed, ahol arra köteleznek, hogy bűntudattal ugyan, de "parazitaként" élj. A másik lehetőség, hogy olyan munkahelyet válassz, amin keresztül valóban segíthetsz az embereken, vállalva azt, hogy esetleg nem lesz elég pénzed ahhoz, hogy eltartsd magad és a családod. Ennek az egyvelegnek a következménye egy toxikus, politikai gyűlölködés.

Azok, akik leginkább a “liberális elit” szemszögéből jelentéktelen tűnő munkákat végeznek, mint pl. a tanárok, vagy autószerelők, miközben tudják, hogy valami hasznosat csinálnak, ezért pedig jobb fizetést és egészségügyi ellátást is követelnek - de azt tapasztalják, hogy ezt mások felháborítónak tartják. Ezek a munkásosztálybéli emberek, akik valóban hasznos munkát végeznek, amit úgy éreznek, hogy lefölöz a liberális elit.

Ugyanakkor minden utálja a politikusokat, akiket - és szerintem a legtöbb esetben jogosan -, egy halom csalónak gondolnak. De az eltérő nézetek és a neheztelések miatt nehéz egységesen fellépni ez ellen. A társadalmat inkább az irigység és a neheztelés tartja össze, ez a közös pont: az irigység nem feltétlenül a mások gazdagsága miatt van, hanem sok esetben inkább amiatt a morális fölény miatt, amit mutatnak, vagy a neheztelés azok felé, akik erkölcsi fölényt követelnek maguknak, de akiket tulajdonképpen képmutatónak tartanak.

A The Economist kérdésre, miszerint van-e okunk azt feltételezni, hogy az emberek valóban sokkal elégedettebbek lennének, ha nem kellene robotolniuk, Graeber azt válaszolja, hogy ami a legmeglepőbb volt a számára, hogy milyen sok ember milyen nehézen szokik hozzá a viszonylag olyan csekélyebb problémákhoz, mint a céltalanság érzése vagy az unalom. Mert miért nem mondják egyszerűen csak azt, hogy “ezért a munkáért cserébe, bármennyire eredménytelen is, mégis fizetést kapok. Bízom benne, hogy a főnök nem jön rá erre”. Ehelyett szánalmasnak tartják magukat, aggódnak, depressziót, pszichoszomatikus tüneteket produkálnak, ami varázslatos módon abban a pillanatban eltűnik, amikor egy felelősségteljes munkát kaptak.

"Pszichológiailag megközelítve a saját következtetésem erről az, hogy az embereknek nem az a céljuk, hogy dolgozzanak, hanem sokkal inkább az, hogy érezzék, megváltoztatják maguk körül a világot, oly módon, hogy valamilyen pozitív változást érjenek el a többi ember számára. Valamilyen módon ezt jelenti embernek lenni. Ha ezt valaki megvonja tőlük, elkezdenek szétesni. Ahogy Dosztojevszkij is megfogalmazta valahol: ha tönkre akarsz tenni rabot, rá kell venni arra, hogy ásson egy lyukat, majd betömje, aztán kezdje újra az egészet. Ezt gyakorlatban is kipróbálták a gulágon, és nagyon hatékony volt, az emberek majdnem megőrültek tőle. Az alkalmazottak a nagyon unalmas munkát is elvégzik abban az esetben, ha valami megfelelően motiválja őket" - fejtette ki ennek kapcsán.

Mint antropológus, úgy véli, hogy a pihenés önmagában nem probléma. Nagyon sok olyan cég van, amelynek alkalmazottai nem dolgoznak többet napi 2-3 óránál, és ennek ellenére is nagyon sok érdekes módot találnak arra, hogy eltöltsék az idejüket. Az emberek végtelenül kreatívak tudnak lenni, ha elég idejük van gondolkodni.

Graeber számára a valódi kérdés az, hogy ez egy ennyire sok ember érintő jelenség, akkor miért nem fogalmazódott meg nagyobb méretű társadalmi problémaként? Gondoljunk csak bele, milyen mértékben fejlődne a zene, a kultúra, a tudományok abban az esetben, ha ezek az emberek, akik ma bullshit munkát végeznek, valóban azzal foglalkoznának, ami szerintük is fontos - veti fel. Meglátása szerint mindenkinek olyan mértékű keresetet kellene biztosítani, amivel az alapvető szükségleteit fedezi, a többi idejével és erőforrásaival pedig úgy rendelkezhetne, hogy kitalálhatja, mivel tudná jobbá tenni a világot.

Véleménye szerint akkor elmondhatjuk, hogy az emberek felelősek azért, amit kitaláltak, az ötleteikért és biztosan sok olyan elképzelés is születne, aminek nem lenne sok értelme, de ugyanakkor szerinte az is megszűnne, hogy az alkalmazottak 40-50%-a értelmetlen dolgokat csinálna, ahogyan ez ma megtörténik. És ha ennek köszönhetően egy újabb Einstein vagy Miles Davis, Freud vagy Shakespeare kerülne ki, akkor máris azt, mondhatjuk, hogy ez a befektetés megérte.

Nyitókép: photo by Armando Arauz on Unsplash

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS