Hogyan éljünk túl egy 11 órás vonatutat Bukarestbe?
Horváth-Kovács Szilárd 2019. július 04. 11:10, utolsó frissítés: 23:14Mikor este hétkor felszállok a vonatra, megcsap a fémes forróság, amilyen csak egy napon felejtett konzervdobozban lehet. Légkondi nuku. És ez még csak a kezdet.
Bár ott lehet mégsem olyan fülledt és nehéz a levegő, mint itt. Reggel pedig elgémberedve, zsibbadtan ébredünk. A fülkében 4-en már ülnek, a vonat indulás előtt már háromnegyedig tele van.
„Megint sokan vagyunk” sóhajt egyet egy középkorú nő, és kapkodóan legyezi magát. Senki sem válaszol neki, mindenki a csomagjait pakolgatja. „Egyetemisták és iskolások”, mondja végül egy fiatalember. „Nem, nem – igazítja ki a nő – nekik most van az államvizsgájuk, vagy a képességvizsgájuk”. Amíg mindenki berendezkedik ismét csend, és a melegtől remegő levegő. „De mi azok vagyunk” - néz körbe a fiatalember, lezárva a vitát.
A hőségen eleinte az sem segít sokat, hogy elindulunk. Egy ideig mindenki az okostelefonjába bújik, végül a nő megkérdi, hogy ki hova megy. Bukarest – hangzik mindenfelől, én már csak bólintok. Mindenki oda megy. „Ez azt jelenti, hogy 11 órát együtt leszünk” - jelenti ki bizakodva, majd el is indít egy kedves kis felszínes fecsegést a háziállatokról, a teknősbékáról és a kutyusokról. A többiek vonakodva, de becsatlakoznak.
Végigsétálok a vonaton, hátha találok szabadabb, levegősebb helyet, de reménytelen. A vonat zöme tényleg egyetemista, akik vagy hazamennek, vagy kirándulni.
S amint ezt nyugtázom magamban, és megkérdem egy szorosabb csoport egyik tagját, egyből kiderül, hogy tévedek: színisek, és valamilyen projekten fognak dolgozni a fővárosban. „Sőt, lehet tüntetünk is, mert baj van” - teszi egy másik hozzá. „Ebben az országban mindig valaki kell tüntessen”,mondja egy nyúlánk lány, talpig feketében, olyan hangsúllyal, hogy abban összekeveredik a tárgyilagosság, és az (ön?)irónia.
A dési állomáson egy mezítlábas, láncos, tetkókkal borított fiatalember cinikusan félrevonja a kalauzt, és harsányan megkérdi: „Főnök, mennyit állunk itt?”„Amíg el nem indulunk!” - kiáltja vissza éppoly harsányan, majd komolyan is elmondja, hogy olyan 15-20 percet, majd meglátjuk. Meg kell várni a másik vonatot. Erre a barátunk a forró piskótaköveken ugrabugrálva elmegy bevásárolni az útra.
Nemsokára egy nagy szatyor dobozos sörrel és jó pár csomag napraforgómaggal érkezik vissza.
Ismét monoton kattogás, most már nyolcan ülünk a nyolcszemélyes fülkében, ahol a téma annak a megbeszélése, hogy ha már kiábrándult a lány a japán filológiából, akkor inkább spanyol vagy olasz szakra menjen át? Abban, hogy mindkettőben nagy jövő van, teljes a konszenzus.
Egy másik vagonban egy idős ember törölgeti izzadt homlokát. Fekete szövetnadrág, fekete ing, fekete lakkcipő és kalap. Feltűnő az élénk-lila zsebkendője, folyton szorongatja, belekapaszkodik a szédítő klímában. „Én temetésre megyek, de lassan az az érzésem, hogy a sajátomra” - mondja felháborodva.
A kalauz menet közben kinyitja a vagon ajtóit, „csinálok egy kis légkondit, mert ez tényleg tűrhetetlen”, magyarázza teljesen átizzadtan. Majd elmagyarázza nagyon okos tekintettel, hogy nem a meleg az igazi probléma – higgyek neki, már megtapasztalta – hanem, hogy most mindenki kimelegedik, de mire megszoknák, lemegy a nap, s hideg lesz a sok nyitott ablak miatt.
Egy fiatal elmeséli, hogy ő úgy utazik, hogy keres egy üres fülkét, fertőtlenítőszeres nedveszsebkendővel mindent letöröl, majd olvas, vagy táncol. Erre visszakérdek: igen, a fülessel zenét hallgat, s ha senki sem látja, akkor táncol. Másképp olvas és zenét hallgat, vagy nem is hallgat zenét, de akkor is fülhallgatót használ.
Az útitársak között van két nagyon fiatal is: az egyik alig néhány hónapos, a másik talán 2 éves, az első egy kínai, a második egy afroamerikai páré. Csendesen mondja egyik utastársunk: szegény turisták, nem tudták mi az a CFR. Kissé kultikus csend övezi a jelenséget, ami feltűnést keltett. Alusznak, a gyerekek is, a párok is. Kíváncsi voltam honnan-hova mentek, de nyilván nem költöttem fel őket. Aztán Brassó után már nem voltak a vonaton. Vagy átmentek a „kusétába”?
Közben itt a 3-as vagonban a mezítlábas barátunk rendszeresen sunyin a budi fele lopakodott, addig amíg utána nem lopakodott a kalauz is. Hangosan veszekedve megbeszélték a dolgot. Az este további részében is lopakodott tovább, gondoltam megkérdem, hátha nyilatkozik. Tájékoztatott, hogy félreértettem, most nem cigizni volt. Csak túl gyorsan, túl sok sört ivott. Értem, mondtam, amire ő felháborodott: „Nem értesz te semmit, hányni voltam, nem hugyálni!”. De éppolyan hirtelen megnyugodott, mert van sok-sok napraforgómag, az segít. Néhányszor az éjszaka folyamán még láttam lopakodni a budi fele, egy darabig rossz színben volt, aztán ismét cigizni járt, miután kialudta magát.
Így is az egyik legtisztább és legelviselhetőbb cfr-budi maradt az a helyiség. A következő, viszonylag tiszta lelkiismerettel ajánlható három vagonnal arrébb volt. De addigra már eldöntöttem, hogy nem fogom végignézni a többit, és nem is írok róluk. Nincs rá gusztusom, és amúgy is a vonatvécék toposzok kis hazánkban.
Elég sokan olvastak, kezdve a könnyed kis francia lektűrtől, a KRESZ-t, szakkönyveket,
egy helyen még újságot (igazi printet!) is böngészett egy hölgy. Ennél is többen telefonoztak: chateltek, játszottak, olvastak, filmet néztek. Egy fiú – csodáltam a türelmét - humoros giff-mémeket nézett vagy 3 órán át, fapofával, unottan. Aztán elaludt.
A vonat nagy része aludt: összegabalyodva, elkülönülve, diszkréten, elterülve, lehetetlen pozíciókban, egymásra dőlve, már megszáradt izzadságszagban, a monoton kattogás, a lágy rázkódó-lengedező vonatban. Egyszerre volt ez a kép embertelen és mélyen emberséges. Ezzel a gondolattal én is elszenderedtem. Ekkor még az út fele hátravolt.
Kisebb zajjal felszállt egy roma család, gyorsan bevackoltak, s már aludtak is. Senki sem nézett csúnyán rájuk, sőt egy idős pár kedvesen rájuk mosolygott: „tiszta a lelkiismeretük”, magyarázta nekem az öregúr.
Csíkszereda és Brassó között egy csoport székely embertől volt hangos a vagon.
Az utasok kissé morgolódnak. Aztán újra csend, és keserves alváspróbák. Mert eddigre kiderült, hogy nem igazán alvás, amit itt csinálni lehet. De most már mindenki aludni próbált, nem látni se könyvet, se okostelefont a kezekben, a kártyások se kártyáznak már, a sörös flakonok üresek.
Ploieșt körül már hajnalodik, a táj lassan kezd laposodni, ez már nem Erdély. Hideg van, minden tag el van gémberedve, az emberek egyszerre megmozdulnak, öltözködnek, nyújtózkodnak, már sor van a használhatóbb vécéknél. Senki sem türelmetlen már, csak simán morcos. Már csak egy órát kell egy helyre zárva lenni, annyit most már mindenki kibír.
A CFR-rel egyébként ma már hétszer kevesebben utaznak, mint a nyolcvanas években. Arról, hogy hogyan jutott ilyen tragikus helyzetbe a román vasúti közlekedés, itt írtunk.