2019. október 15. keddTeréz
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Amikor a munkahelyi sérülések magánüggyé válnak...

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. június 24. 11:18, utolsó frissítés: 12:04

A munkabalesetek, szabályozások, felelőtlen beállítódások lélektani hátteréről, a romániai munkamentalitásról kérdeztük Plesek Zoltán pszichológust.


Az Európai Unió A 2014-2015-ös statisztikái szerint szerint Románia az első a halálos kimenetelű munkabalesetek számában, viszont a nem-halálos balesetek között a legutolsó. Amit nyilván inkább az magyaráz, hogy ez utóbbiakról nem történik bejelentés, nem kerülnek be a statisztikákba. De hogyan is állunk nálunk a munkakultúrával, lélektanilag mi állhat e jelenség mögött?

Romániában milyen a munkakultúra, és ennek milyen lélektani előzményei-hatásai vannak a munkabalesetekre vonatkozóan?

Plesek Zoltán: Itt gondolkodási tipológiákról van szó, pontosabban arról, hogy van egy embertípus, amelyet egy rosszul értelmezett „pozitív gondolkodás” jellemez: „a bajra jobb nem gondolni, és akkor az nem következhet be”. Úgy viselkednek, dolgoznak, mintha nem történhetne semmi baj, nem látjuk be a kockázatokat. Ez a mentalitás pedig jelentősen megnöveli a balesetek valószínűségét és gyakoriságát. Ennek egy szélsőséges esete, amikor a munkabiztonsági szabályokat, előírásokat egyszerűen fölöslegesnek tartják. Ez a mentalitás nem csak a munkában nyilvánul meg, gondoljunk csak a hazai közlekedésre...

Másrészt, a főleg az Amerikában kidolgozott munkapszichológia eredményei-kísérleteit használják azok szabályozásokba alakulnak át. Ezeket a munkavállalók, a cégek, vagy különböző intézmények, végrehajtó szervek nyakába varrják. De milyen ezeknek a modelleknek a hazai valósággal való kapcsolata? Az általános munkavédelmi szabályok nem nagyon veszik figyelembe, hogy pontosan milyen munkáról van szó, hogy a munkás milyen képzettségi szinttel rendelkezik. Ha óvatosak vagyunk a villanyáram csatlakozókkal, a tűzvédelmi szabályozásokkal és a munkagépekkel, akkor úgy tekintik biztonságban vagyunk. A dolgok pontos leírása és lepapírozásán van a hangsúly. Ezért gyakran csak írott dokumentumok gyártásáról és azok aláírásáról van szó.


Így már nem a munkaegészségről, a munkabiztonságról van szó, hanem arról, hogy létezik egy szabályozás, aminek a kihágása büntethető. Sok esetben az állami szabályozás inkább egy anyagi erőforrást látnak a munkavédelem területét, hiszen a szankciók bevételt jelent. Nem látjuk, hogy törekednének arra, hogy megoldják a problémákat csak a felelősséget osztják le.

Harmadrészt nagy kérdés, hogy például vállalkozóként vagy leterhelt vezetőként hogyan tekintesz a szabályok betartására, betartatására. Például ha vállalkozóként anyagilag és érzelmileg leterhelt, instabil vagyok, fenyeget a kiégés, akkor mennyi hajlandóságom marad arra, hogy még egy zsebvágást bevállaljak és a biztonsági felszereléseket is mind megvegyem? Már csak azért is, mert látom a munkások mentalitását, hogy a munkavédelmi felszerelést úgysem használják. Ez az állapot is rossz irányba visz, s növeli a munkabalesetek kockázatát.

A praxisodban biztos találkoztál azzal, hogy a munkahelyen szerzett lelki zavarokat például a rendszer csak magánügyként kezeli.

- A lelki megbetegedések és a lelki zavarok, nagyon gyakran kezelhetetlenek a mi ipari, szolgáltatási – kapitalista rendszerünkben. Munkahelyi körülmények között is lelki nyomás alatt lehetünk. De ehhez sokszor öntudatlanul mi magunk is hozzájárulunk, mert a lélek dolgaiban nagyon zártak vagyunk. Egy kollégához, aki láthatóan rosszul érzi magát, odamenni, hogy mi a baj, szeretnék segíteni: azt gyakran annyira intimnek fogjuk fel, hogy értelmetlennek tűnik. Nincsenek erre érvényes modelljeink. Hogy én megengedjem, hogy te hozzányúlj a szorongásaimhoz, depressziómhoz, ahhoz első sorban nagyon erős bizalomra lenne szükség. Tanácsot mindenki ad, azt már kevésbé vesszük figyelembe, hogy az segít-e az embernek vagy sem. Onnan kezdve az ember oldja meg a gondját és ne fárasszon többet minket. És éppen azért vannak ilyen gondok, mert a bizalmi rendszer már tönkrement. Ilyen kettős csapdák vannak. És akkor a munkahelyi és munkaügyi sérülések magánüggyé válnak.

Másrészt megszoktuk a panaszkodást, mesélni arról, hogy megaláztak, zaklattak, és hogy mit érezzük. Ez azonban nem mindig a teljes kép. Ha a problémákat hallgatjuk, a két fél általában két ellentétes történetet mesél. Ha nem tudjuk, hogy a két eset összefügg, azt gondolhatnánk, két külön eset. Gyakran nem veszik figyelembe, hogy egy közösség dolgaihoz mindenkinek hozzá kell járulnia, mert mindenki csak a saját szempontját látja. Beszélünk róla, de gyakran a két történet nem találkozik. Mindkét fél marad a saját sértődöttségeivel.

Ebben a rendszerben leginkább akkor van magányügyként kezelve a helyzet, amikor eldurvulnak azok a lelki zavarok, amikor valakiről kimondjuk, hogy „bolond”. A "bolondság" fogalma a mi kultúránk számára misztikus maradt, nem értjük rendesen és ez félelmet kelt. És a gyógyíthatatlanság mítosza társul hozzá. A társadalmi elvárás továbbra is az, hogy nincs mit kezdeni vele, és kórházba kell zárni. Ha a családban történik meg a baj, akkor gyakran a düh vagy a szégyen a reakció.

Szervezeti pszichológia szintjén mit lehet erről elmondani?

- Nem véletlenül az amerikai modellekhez nyulunk a szervezeti pszichológia esetében, hiszen ezek a legletisztázottabb, legkönnyebben értelmezhető kutatásokat. Nem hiába támogatja ezt az akadémia és az ipar is, mert jól pontozható, jól értékelhető dolgokról van szó. Új és divatos, de főleg mindig könnyen érthető.

De az új módszerek önmagukban véve gyakran felületesek. És lehet, hogy a régebbi szakmai megközelítések sokkal jobbak lennének, sokkal árnyaltabb képet nyújtanának, de azok nem olyan könnyen átláthatóak, nem olyan könnyen oktathatóak, alkalmazhatóak. És nem túl „modernek”, nem most dolgozták őket ki, és az szakmai reakció gyakran a hárítás: „most 100 éves módszerekkel jössz...”. E helyett könnyebb átvenni a nyugati modelleket, csakhogy abban nincs benne a kontextuális helyzet.

Meg az is kérdés, hogy tulajdonképpen kinek az érdekei mentén vannak kidolgozva? Mert mondhatjuk azt, hogy a munkások érdekeit védi, de valójában ez mindig kérdéses marad. A munkás, a vállalkozó és az állam érdekei mindig eltérést mutatnak, a mindenkinek jó típusú elvek – gyakran a hatalmat és a pénzt mozgatók érdekeit védik. Ugyanilyen kérdés, hogy a vállalkozás biztonságának a kérdése megfizettethető az alkalmazottal? Azt, hogy ezt meg kell oldani, dolgozni kell, azzal könnyű visszaélni. Mindkét részről. A vállalkozó is meg kell oldja a munka elvégeztetését, de a munkás ideje és energiája sem végtelen. Érzékeny és nehezen megtartható egyensúlyi helyzetekről van szó. Anyagi függőségről is beszélünk. A vállalkozónak a profit, a munkavállalónak a fizetése az amitől a megélhetése függ.

Ha mi nagyon szűkre szabott szakmai döntésmodelleket használunk ezen a téren, akkor nagyon gyors és sok megoldást látunk, de közben azok nem is a problémát kezelik. Olyankor meg áthárítjuk a felelősséget: „Igen, mert ezekkel az emberekkel nem lehet”, vagy „mert nálunk más a kultúra”.

Tragikomikus, hogy körben forognak ezek a módszerek, 10-20 évente váltják egymást. Mindig van egy új módszer amiről azt hirdetik, hogy az a tuti és az ami mindent megold. Aztán eltelik egy pár év és pont a régi szemlélethez térnek vissza. Hiszen egy új megoldás pont azért fog megoldásként feltűnni, mert felgyűlnek a hiányosságok, és akkor váltanak egy másik modellre. Az elméletek 20 évente változnak, ha régebb az „érzelmi intelligencia” volt divat, jelenleg a „soft skillek”, de már vissza is tértek a klasszikus készségek figyelésére, mint a figyelem összpontosítása, az áldozatvállalás, az értékek figyelembevétele, vagy a kötődéselméletek stb. Mindig aktuális kifejezéseket használnak, nagyon menő dolgok ezek, de lehet, hogy jobban járunk ha a teljes képre is tudunk figyelni.



Hogy állunk a veszélyesebb munkákkal? Nagyobb a lelki terhelés?

- Nagyon sokféle veszély van. Mert az is veszély, hogy 10-20 évet építek egy karriert, és egy nap úgy maradok munka nélkül, hogy gyakorlatilag teljesen nulláról kell a karrieremet kezdjem, s erre erőm, időm már korlátozott. Tipikusan ilyenek a magas beosztású és a politikailag meghatározott pozíciók. Látjuk, hogy néha elég valakivel csak összeszólalkozni, jogos kritikát megfogalmazni és máris a rendszeren kívül ébredünk. Másrészt meg ott vannak a fizikailag veszélyes munkák is, ahol a fizikai veszteség, a baleset bekövetkezése néha percek kérdése.

Mindkét esetben nagyon fontos, az ember támogató környezete. Hogy látja, hogy vannak ezek a veszélyek, de a háttérből vigyáznak rám, támogatnak, segítenek, hogy amennyiben lehet a veszélyeket elkerüljük, vagy a kockázatokat csökkentsük. Az sem mellékes, hogy milyen az anyagi biztonság-háló, és itt a pénzbeli biztosítások is szóba kerülnek. Fontos, hogy megfizethető és reális, hasznos biztosításokat, és támogatást érezzen az ember maga mögött.

Pár éve divatossá vált cikkezni a világ legveszélyesebb szakmáiról, a nagyvárosi biciklifutárról, a teherautósofőrökről, katonákról vagy akár a jeges-tengeri halászatról. Gyakorlatilag percek, pillanatok kérdése az élet vagy halál. És nyilvánvaló, hogy fiatalon az ember belekezd, mert izgalmas, gyorsan jó pénzt is össze lehet szedni, de egy adott ponton felébredhet az ember, hogy veszélyek is vannak. Tudatosíthatja, hogy van család, gyerekek várják haza, a szülök idősek-betegek, már nagyon nem mindegy, hogy az a pénz mire megy. Vagy látja barátait, kollégáit meghalni vagy komoly veszteséget megélni. Ez a helyzet a katonasággal is. A technológiák miatt a katonák halála egyre kevésbé látszik, de valójában ott vannak a terepen a harcban álló emberek, a veszteségeket megélő civilek, és amikor egyszer csak jön egy golyó, vagy aknára fut az autó, és annyi, az emberi életnek vége.

Ezekben az esetekben nagyon fontos a cél, hogy mit – miért vállalunk, csináljuk, valami nagyon komolyan vett értelem és érték kell e mögé. Lehet, hogy a cél az csak pénz, ilyen is van. A pénz is tud igazán fontos lenni. De jobb, amikor az ember érzi, hogy a munkájával más értéket is teremt a pénzen kívül. Ha egy nemzetközi vöröskeresztes orvosról van szó, aki válságövezetben dolgozik, ott a vállalt veszélyek megkövetelik, hogy az ember lássa munkájának azonnali hatását. Ha ez nem látszik, az ember képtelené válik vállalni azt, ami ott történik.

Vagy az újságírók…

- Igen, az ők munkájuk is lehet nagyon veszélyes. De éppen ezért nem mindegy, hogy milyen az ember tipológiája, karaktere. Hogy egy jó fotóért még kidugja a fejét a fedezékből és ez az életébe kerül, akkor mit nyer vele? A szakmai profizmus itt a kockázat-menedzsmentet is feltételezi. Tudni kell meddig lehet elmenni, és mikor van az amikor a Pulitzer-díjat át kell engedni másnak, aki védettebb helyen van. A külső nyomást is kell tudja kezelni. Őt a story-ért küldték, fizetik a munkáját és az utazással járó költségeket. Persze, hogy nagyok a vele szembeni elvárások. De van egy pont, amikor már nemet kell mondani és azt vállalni.

...azért hoztam fel az újságírókat, a vöröskeresztesek mellé, mert ott a veszélyeztetettség egyszerre pszichikai és fizikai is.

- A lelki terhelés mindig ott van. Gyakran a tagadás szintjén. Mert amikor a biciklis-futárok megindulnak, akkor azt mondják, hogy hát én tudok vigyázni magamra. Ilyen esetben a kockázat és a valóság tagadásról van szó, ami sok balesethez vezet. Hiszen kizárom a tudatomból a veszély lehetőségét, de attól még az ott marad, akkor is, ha nem veszem figyelembe. És a lelki elfojtásra majd válaszol a test, pszichoszomatikus és egyéb megbetegedésekkel. A túlterhelt zongoristáknál előáll az ínhüvelygyulladás, részben mint pszichoszomatikus zavar. Olyan gyulladást kap, ami miatt nem tud majd zongorázni. A biciklis esetében is vannak hasonlóak.

A testi és lelki terhelés leggyakrabban együtt jár. Csak nekünk sokkal könnyebb megérteni a fizikait, ezért gyakran csak azt vesszük észre. Egyszerű esetekben azt mondja ilyenkor a munkavezető, hogy menj haza és pihend ki magad. Mert nálunk nincs meg az a tudatosság, vagy kultúrszint, hogy kezeljük a lelki zavarokat. Vagy nagyon könnyű elcsúszni vezetőként ott, hogy úgy gondolkodunk, ha nekem dolgozik, és felült a biciklire, akkor ő vállalta a kockázatokat. Ez egyszerűen nem igaz. Munkavezetőként mindig nehéz, érzelmileg leterhelő, hogy teljes felelősséget vállaljak az embereimért. Folyamatosan átélni azt a feszültséget, hogy mi lesz az nagyon fárasztó. Ráadásul ez csak a bekövetkezett balesetben igazolódik. Ezért tűnnek sokkal hatékonyabbnak azok a vezetők, akik nem élik át a veszélyt, amiben az embereiket dolgoztatják. Ez felelőtlen magatartás, de az ilyen karriere sokszor sikeresebb, mert hatékony főnöknek tűnik.

A kultúránkban a munkabaleset kapcsán van egy nagyon erős áldozathibáztató beállítódásunk: miért ment oda, miért nem vigyázott jobban...

- Igen, ez az emberi gondolkodás sajátossága, hogy baj esetén nem az igazi okokat azonosítjuk, hanem a felelősséget hárítjuk. Ezek a klasszikus bűnbakképzés társadalmi mechanizmusai. Ha valami nagy veszteség ér, akkor valaki hibás kell legyen, s meg kell büntetni. Kezdve a boszorkányoktól egész a mai napig, ami az összeesküvések virágkora. Ha valami veszély van, valami komoly probléma van, akkor biztos valaki vagy valakik a háttérben csinálták ezt. A nagy járványok esetében külföldiek azok, akik szándékosan terjesztik a vírusokat, hogy minket gyengítsenek. Ezek ugyan nem valós dolgok, hanem összeesküvés-elméletek, amelyek megpróbálják megmagyarázni a sors eseményeit. Viszont csökkentik a feszültséget, ezért mindig felbukkannak az emberi gondolkodásban, valahányszor katasztrófa következik be. Ilyenkor hiába ellenérvelünk. Az emberek hinni akarnak ezekben, és nem gondolkodni.

Aki munkabalesetet szenvedett, az hogyan éli meg pszichológiailag a helyzetét?

- Mindenképpen nehezen. Hiszen egy munkabaleset után, főleg ha súlyosabb, akkor a teljes életet újra kell értékelni, szervezni, kezdeni. És ez nem egy gyors folyamat. Először magát a fizikai veszteséget meg kell tanulni elfogadni, vinni. Aztán utána át kell építeni a saját a világot. Lehet, hogy soha többé nem tudsz majd járni, vagy nem végezheted azt a szakmát, amiről azt hitted, hogy nyugdíjig fogod csinálni. Újra kell tanulni az életet, újraszerveződnek a társas kapcsolataid. Akikre eddig nem is nagyon figyeltél, ők segítenek túlélni, és a nagy barátok elsorvadhatnak, hiszen nem jársz többé abba a világba, ahol ők vannak. Szó szerint egy másik világban ébredhetsz. Az hogy ez, hogyan alakul tovább, az attól is függ, hogy a környezet mennyiben erősíti meg az embert. Mennyiben erősíti meg abban, hogy rá továbbra is szükség van, és fontos. Vagy az, hogy a balesetet szenvedett ember milyen modelleket talál arra, hogy újraépítse életét és új értelmet adjon annak.

Nincs meg mindenkiben az az előzetes tudás arról, hogy mi lesz akkor, ha a baj bekövetkezik. És ezen túlmenően, a válaszok megtalálása még nem elég, ezt meg is kell valósítani. S minél nagyobb volt a tagadás, annál nagyobb nehézséget okoz a belehelyeződés.

Nyitókép: kadarka.net

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS