2019. május 20. hétfőBernát, Felícia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Én mindent a nőktől tanultam.” Egy nőközpontú nőgyógyász ars poeticája

kérdezett: Szőcs Kinga Zsófia 2019. január 31. 10:02, utolsó frissítés: 10:07

Dr. Bálint Sándorral, az „Otthonszülés a kórházban” kezdeményezés atyjával beszélgetett Szőcs Kinga Zsófia Kolozsváron élő pszichoterapeuta, szülésfelkészítő, dúla.


Túlmedikalizáltuk a szülést, mondják a bábák, dúlák és a szülészeti erőszak ellen küzdő szervezetek, és igazuk van. Egyre riasztóbbak a statisztikák a szülészeteken: rutinszerűen alkalmazzák a császármetszést, lassan a szülések felét így bonyolítják.

Szerkesztői bevezető

Romániában a legmagasabb, 40% a császármetszések aránya Európában, és nyilván nem azért, mert a romániai nők „kevésbé tudnának szülni”, mint más országokban. Magyarországon is majdnem 40% a császármetszéssel szülők aránya; eközben az Egészségügyi Világszervezet 15%-ban határozta meg a császármetszések „egészségesnek” számító arányát egy országban. Nyilván, életmentő tud lenni a császármetszés bizonyos esetekben, tehát ez a 15% arra vonatkozik, amikor valamilyen orvosi ok, egészségügyi kockázat miatt valóban szükséges a műtét. Itt viszont egy rendszerszintű eltolódás figyelhető meg, ami sem a szülő nők, sem a születendő gyermekek érdekeit nem szolgálja. Elég sok tanulmányt lehet arról olvasni, hogy a császármetszés nagyobb egészségügyi kockázattal jár, mint a hüvelyi szülés.

Eközben ráadásul a természetes (hüvelyi) szülés lassan mindkét országban elképzelhetetlen rutinszerű gátmetszés, oxitocin-injekció és/vagy epidurális érzéstelenítés nélkül. A szülő nőket nemcsak az autoritással rendelkező egészségügyi személyzet, de már saját mikrokörnyezetük is arra szocializálja, hogy alávessék magukat (lehetőleg kérdezés és különösebb igények kifejezése nélkül) az elkerülhetetlennek és szükségesnek ítélt procedúráknak, „a gyermek érdekében”. „A lényeg, hogy egészséges legyen”, intézik el egy legyintéssel a negatív, sőt sokszor traumatikus szülésélményüket megosztani próbáló nők történeteit. Mesterséges burokrepesztés, szülés gyorsítása, ballonos vagy kézzel történő méhszájtágítás és társai: ezek a beavatkozások az azokat elszenvedő anyák számára gyakran a szülészeti erőszak minősített esetei. (Az ezt tematizáló magyar oldal linkje itt található.)


First world problem? Nem kell egyik túlzásból a másikba esni, és a magas csecsemőhalandóságú fejlődő országok minden egészségügyi szaksegítség nélkül szülő nőit irigyelni, viszont nem ártana a fókuszt ismét visszahelyezni a szülő nőre, és az ő döntéseit támogató, otthonos és meleg közeget teremteni számára a várandósság és szülés, valamint az azutáni gyermekágyi időszak alatt.

Mielőtt mindenki egy otthon, átlátszó vízzel teli tartályban vajúdó, családja által támogatóan körülvett nő képére asszociálva felcsattanna, hogy hát azért ne túlozzunk, ez extremitás, minek annyit hisztizni, hiszen ahogy nagymama, anya, nagynéni és szomszédnő is kibírta, úgy mi/te/ő is ki kell bírnunk, íme, itt egy középutas megközelítés az amúgyis mesterséges „otthonszülés versus kórházban szülés” vitában. (B.D.T.)

A beszélgetés résztvevőiről
Dr. Bálint Sándor. Fotó: Nők LapjaDr. Bálint Sándor. Fotó: Nők Lapja


Dr. Bálint Sándor háromszéki születésű, Budapesten élő és dolgozó szülész-nőgyógyász, pszichoterapeuta. 49 év szakmai gyakorlat áll mögötte. Tagja a Magyar Nőorvos Társaságnak, a Magyar Hipnózis Egyesületnek, a Magyar Szexuális Medicina Társaságnak, valamint a Magyar STD Társaságnak. A nőkben és a szülésben vetett hite igen meghatározó. Szőcs Kinga Zsófia, Kolozsváron élő pszichoterapeuta, szülésfelkészítő, dúla az alábbi interjúban erről kérdezte őt. Az interjú készítője két kislány édesanyja.

Szőcs Kinga ZsófiaSzőcs Kinga Zsófia


Szőcs Kinga Zsófia: - Mióta hisz a szülés természetes folyamatában, mióta gondolja és hiszi azt, hogy a nők képesek beavatkozások nélkül is szülni?

Dr. Bálint Sándor: - Valószínű egy orvos sem így születik, hogy ezekben hisz. Inkább feltételezi, hogy van ilyen, de a képzés – érthető módon – nem ezzel foglalkozik elsősorban, hanem azzal, hogy a szülés közben esetleg föllépő problémák hogyan oldhatók meg. Én is így tanultam ezt nagyszerű mesterektől, és nagyjából 10 éve voltam a gyakorlatban szakorvosként, amikor láttam, hogy vannak könnyen és gyorsan szülő asszonyok és vannak, akik nagyon nehezen szülnek, holott semmiféle különbség nem volt köztük: sem fizikai értelemben, sem a gyerek méretét illetően, még végzettségét tekintően sem, és mégis különböző volt a szülés lefolyása. Emiatt kezdtem el én foglalkozni azzal, hogy érdemes picikét utánanézni, hogy mi lehet ennek az oka.

Sok minden érdekelt: valláspszichológia, pszichológiai irányzatok stb., mígnem a hipnózissal kapcsolatos ismereteim vittek egyre mélyebb és nagyszerű – sokszor számomra ingoványos – vidékre, és itt éreztem, hogy itt valami olyan titok van, amit keresek, de nem találom. Eljutott hozzám Leboyer Frederick A gyöngéd születés című könyve, amelyben leírja, hogy a gyermek egy érző lény, és így, ami történik számára, nem biztos, hogy felhőtlen boldogság, az viszont igen, ha találkozik az édesanyjával és békében, nyugalomban születik meg.

Jó hosszú út volt, amíg ennek a könyvnek a hatására még mélyebbre mentem és jutottam olyan helyekre, ahol a valóságban is lehetett tapasztalást szerezni. Egy bécsi magánklinikán volt a képzésem most már 30 éve, és ott láttam, hogy ha az asszonyokat hagyjuk és abban segítjük őket, hogy jól és biztonságban érezzék magukat, akkor a szülés lezajlik anélkül, hogy az orvosi beavatkozás valamilyen formában megtörténne.

A kitolási szakaszban mindig ott volt egy orvos (én csak megfigyelőként voltam), láttam a biztonságot, de nem volt rá szükség. Úgy 30-35 éve gondolom és fontosnak tartom, hogy mindenütt elmondjam, hogy az asszonyok természetes és nagyszerű szülése igenis valóság. Régen ezt ösztönnek hívták, manapság – Jung elmélete alapján – ez egy archetípus, egy őskép, amivel minden asszony rendelkezik, és ezt az ősképet segíti az a biztonságérzet, amit az asszony megkap a szülésnél, és ennek megfelelően az asszony abban a helyzetben és olyan módon szül, ahogy az neki kellemes.

Nyilvánvalóan ez azokra az asszonyokra is jellemző, akiknél biztosra tudjuk, hogy eleve császármetszést kell végezni, ők is képesek és tudnának szülni, csak a biológiai és egyéb okok ezt nehézzé tennék, sőt végzetessé is. Tehát minden asszony rendelkezik ezzel a tudással, és abban kell őket segíteni, hogy ezt el is higgyék.

A statisztikák sajnos mást mutatnak, de az orvosok a képzésükben ezekről nagyon keveset tudnak. Aknaszedésre vannak kiképezve, és feltételezik, hogy a szülés közben olyan sok eldugott kockázatos akna van, hogy ezeket föl kell fedezni. A képzés erre irányul, érthető módon az orvosok ezt keresik.

Mit gondol, miért bíztak/bíznak meg Önben a nők szüléskor? A visszajelzések alapján mi az a plusz, amit Ön tud nyújtani szülés alatt?

Ott vagyok, mint egy biztonsági öv. Partnernek tekintem az asszonyt, és mindenben segítem, hogy jól érezze magát. Hangsúlyozottan mondom: hogy jól érezze magát. Tehát mindaz, ami a szüléskor zajlik, ha elfogadom én is (és miért ne fogadnám el, hogy az asszony képes erre, hiszen ezt mondom hosszú évek óta), akkor ő saját belső hangjaira, testének jelzéseire figyel. Én ezt visszajelzem, megerősítem szavakkal, ha kell mozdulatokkal (kommunikáció, szuggesztió), hogy jól csinálja: „Nagyon jó! Csak így tovább! Folytassa! Minden a legnagyobb rendben van!”. Nagyon remélem, hogy a későbbiekben az orvosoknak az lesz a dolguk, hogy a természetes szülés valamilyen okból való végre nem hajthatósága esetén a megfelelő segítséget megadják.

Miben különbözik a mostani szemlélete a 30 évvel ezelőtti Bálint Sándorétól?

Abból indulok ki, hogy az asszony egy olyan tudással, egy olyan tökéletességgel rendelkezik, amiről ő nem tud. Én már a legelső találkozáskor, amikor eljön hozzám, hogy babát vár, már ezekről beszélek, hogy az asszonyi tökéletesség máris megnyilvánult abban, hogy megfogant, és íme, itt a bizonyíték, hogy sok mindent tud anélkül, hogy tudná. A méhnek sem mondja senki, hogy mit csináljon, hogyan haladjon tovább, és valószínű, hogy a gyermek megszületésének a tudása is megvan benne. Nyilvánvaló, vannak nehezebb helyzetek, vannak betegségek, ezeket orvosok segítségével lehet megoldani.

Mit gondol arról a tényről, hogy a legtöbb kórházban a babát elválasztják az anyukától születés után? Ilyenkor azzal érvelnek, hogy az anya kifáradt és pihennie kell, illetve azzal, hogy a kisbabák ilyenkor úgysem tudnak még szopni, hiszen nincs még teje az anyának.

A válaszomat nem kezdem azzal, hogy nagyon-nagyon rossznak gondolom ezt, ugyanis ez megint az előzőleg ismertetett tények alapján alakult ki. Azt látták az elődeink vagy mestereink, hogy tényleg az anya kifárad, és a kifáradt embernek pihenni kell, és a babák úgysem tudnak szopni, hiszen az anyának a teje nagyjából csak két nap múlva indul meg. Tehát nem adtak időt arra – sem a képzésbe, sem a mindennapi gyakorlatba nem került ez be -, hogy várjunk egy picit, hátha az újszülött is tud valamit.

Nem véletlen, hogy a magyarországi kórházak egy részében, ha nincs anyai vagy magzati kizáró ok, „kötelező”, lágyabban fogalmazva nagyon ajánlatos az aranyórát biztosítani az anya és gyermek találkozására, a találkozás mélyítésére, az öröm átélésére. Természetesen közben az anyai és magzati figyelésre is szükség van, de kiderül, hogy a gyermek, ha békén hagyják, szépen felébred ebből az utazásból, és ha rajta van az anya pocakján, akkor elindul és pár perc alatt megtalálja az emlőt.

Hangsúlyozottan mondom, hogy a kórházak és orvosok sem tehetnek róla, hogy a képzésbe ez nem került bele, örvendetes viszont, hogy erről egyre több helyen tudnak. Annál is inkább, hogy tudvalevő, hogy a babák gyomra cseresznyenagyságú, tehát nyilvánvaló, hogy néhány csepp előtej, kolosztrumkorty bőven elég, hogy a pici kis cseresznye megteljék, és ennek következtében a gyerek egyrészt érezze, hogy megtalálta azt, aki a számára a legfontosabb, a gyomra is megtelik, és az elkövetkezendő időben valóban megindul az anyatej.

Pszichoterapeutaként hogyan látja, a lelki tényezőknek van-e köze a szüléshez? Másképpen fogalmazva: hogyan hat a szülés folyamataira az anya lelkiállapota?

A szülés komplex folyamat: dinamikus, egyénre szabott, fizikai és lelki állapotot igen erősen befolyásoló. Éppen ezért a lelki tényezőknek igenis van köze a szüléshez, ami abban nyilvánul meg, hogy ha az asszony fél, ideges, fél attól, hogy fájni fog a szülés, fél attól, hogy baja lesz a gyermekének vagy akár neki, akkor érthető módon az izmai feszesebbek lesznek, állandóan attól retteg, hogy ebből valamiféle szörnyűség lesz. Tehát ha ez a folyamat valamilyen formában kevesebb együttműködést, odafigyelést és energiát kap, akkor óhatatlanul döcögni kezd.

Egyszerűbben, ha az asszony biztonságban érzi magát, akkor arra figyel, ami a testében zajlik, így 100%-osan tud együttműködni. Ez úgy modellálható, hogy ha jön egy hullám, akkor két dolgot tehetünk: ellenállunk, és akkor valószínű elterít, elsodor bennünket, ha pedig felülünk a hullámra, átvesszük a ritmusát, akkor ez akár örömteli is lehet. Tehát a legfontosabb – és ezt most pszichoterapeuta szakorvosként mondom –, hogy a biztonság nem csak abból adódik, hogy ott vannak a műszerek, ott van az orvos, hanem abból is adódik, hogy az a környezet, amiben van, az milyen: megnyugtató, csendes, meleg.

A szülésznő, bába nőként vagy akár már anyaként érthető módon összehangolódik a vajúdó nővel, és erről már rengeteg tanulmány készült, hogy ha ez a biztonság, főleg a kíséréssel, az ottléttel kapcsolatosan megvalósul, akkor szignifikánsan kevesebb a beavatkozás, kevesebb fájdalomcsillapításra van szükség, kevesebb műtét lesz, az anya fizikálisan nem fárad ki annyira, és a gyerek állapota is kifogástalan. Hamarabb hazamehet, szoptat... Tehát van köze a lelki tényezőknek, nagyon sok köze van, olyan formában, hogy hogyan és milyen módon tudjuk segíteni az asszonyt.

Szülészorvosként mit tanult a nőktől? Tanulhat-e egy férfi orvos a szülő nőtől?

Igen, én mindent a nőktől tanultam. Kezdőorvos koromban olyan bábaasszonyoktól, akik annak idején még otthonszülésben dolgoztak, bábatáskával járták a falvakat, városokat. Budapesten egy olyan kórházban kezdtem, ahol nem volt műtő, tehát szülőotthonként működött, és ennek megfelelően láthattam, tapasztalhattam, hogy igenis működik ez a rendszer, hogyha türelmesek vagyunk és jelen vagyunk. Tehát mindent nőktől tanultam, vajúdó asszonyoktól és szülésznőktől.

Igen, tanulhat a szülészorvos a szülő nőtől, hogyha elfogadja, hogy az asszony tud valami olyat, amit ő nem, illetőleg ő csak tanul arról, hogy ez a folyamat milyen. Ilyenkor szoktam viccesen elmondani, hogy előző életemben vagy hét gyereket szültem vagy pedig bábaasszony voltam.

Hogyan látja, kellene-e változtatni a magyarországi/romániai szülészeteken uralkodó állapotokon? Ha igen, kérem, röviden fogalmazza meg a legfontosabbakat.

A kérdés első részére a válaszom: igen, nem csak kellene, hanem kell is változtatni.

1. A legfontosabb, hogy minden szülésnél legyen egy segítő szakember még akkor is, ha a szülésznőnek lejár a szolgálati ideje. Az anya, a vajúdó asszony az új szülésznővel folyamatosan a kapcsolatot tartva, kísérve legyen.

2. Azok a protokollok, amit - a legjobb szándékkal – az aknaelhárítási rendszerek révén nagyon sok kórházba és szülészeti szobába beépítettek, lehetőleg ne legyenek elől, és ne szuggeráljak azt, hogy itt baj is lehet. A szülőszobában nem feltétlenül kell ott legyen a vákuum, a műszerek, a fogó, az infúziós állvány, tehát ne arra hívjuk fel a figyelmét, hogy itt probléma is lehet.

3. Hagyjuk a szülést a saját ritmusában lezajlani. Ne vezényeljük (amit én is hosszú éveken keresztül megtettem, mert úgy gondoltam, hogy az asszonynak erre szüksége van), hanem engedjük, hogy az asszony – figyelve a testét – saját maga ritmusában vajúdjon, illetőleg azt is, hogy abban a testhelyzetben szüljön, ami a számára azt a bizonyos biztonságos és legjobb hatásfokú szülési pozíciót jelenti.

Nyilvánvalóan most kérdezhetik, hogy akkor mi van a fájdalomcsillapítással? Ha eleve egy gerincközeli érzéstelenítést (EDA – epidurális érzéstelenítést) kínálok fel, akkor érthető módon az asszony azt mondja, hogy „Köszönöm szépen, én azt kérem”. A fájdalomcsillapítás nem gyógyszeres részeiben, ha a bizalom és a kölcsönös tisztelet megvan a szülőnő és a szülésznő között, illetőleg az orvos is része ennek a csapatnak, akkor a masszázs, az aromaterápia, a légzések, a testhelyzet-változtatások, a vízben való vajúdás bőségesen – és erről is rengeteg tanulmány készült már – a fájdalom-ingerküszöböt olyan mértékben emeli, hogy az elviselhetőség határán belülre kerül.

De ne legyen kudarc az sem, ha valaki gyógyszeres fájdalomcsillapítást kér, mert gyógyszerek vannak, akár injekciós formában is. Nyilvánvaló, hogy ezek már orvosi kompetenciát igényelnek.

4. A gátmetszés lehetőleg ne legyen kötelező. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha az asszonyokra bízzuk a kitolási szaknak a megválasztását, akkor legtöbbször nem hanyatt fekve szülnek, hanem valamilyen vertikális helyzetben. Igaz, hogy a négykézlábas póz nem vertikális, de a magam gyakorlatában ez körül-belül 60-65%-ban a legkedvesebb, leggyakrabban alkalmazott, asszonyok által választott pozíció volt.

Ön Magyarországon újított, az egyik ilyen újítás az „Otthonszülés a kórházban” program. Hogyan fogadták ezt általában a várandós/szülő nők, és mit szóltak hozzá a szakmabeli kollégák? Van erre igény?

Ez a szlogen annak a csatának a terméke, ami 20-25 éve Magyarországon zajlott, ami arról szólt, hogy hol jobb szülni. Hogy a kórházban micsoda dolgokat művelnek az asszonnyal, hogy az otthonszülésnél pedig mennyire felelőtlenek, és mindenki kígyót-békát mondott a másik oldalra – de ha lecsupaszítjuk a dolgot, akkor két fogalom mindkét irányzatban megvan, mégpedig az otthonszülés jelszava az intimitás, a kórházé pedig a biztonság. Innen jött az ötlet – amit természetesen én csak viccnek szántam –, hogy Otthonszülés a kórházban.

A kollégáktól kaptam hideget-meleget, hogy micsoda marhaság ez, mert olyan, hogy otthonszülés nem lehet a kórházban. Nagyon sokszor nagyon türelmesen el kellett magyaráznom, hogy ez csak szimbólum. Az otthonszülés az intimitás, a kórház pedig a biztonság. Ehhez pedig bizonyos dolgokat meg kellett változtatni. Úgy kellett kialakítani a szülőszobát, hogy a környezete is azt sugallja, mintha az asszony “otthon “lenne. Pl: franciaágy, bordásfal.

Sokan örömmel fogadták, de sokszor azt is tapasztaltam – és ez is teljesen természetes–, hogy vannak, akiknek biztonságot ad, ha látják az életmentő készülékeket, és érthető módon ők nem óhajtottak ebbe a szobába bemenni, ami nem is volt a cél. A legfontosabb mégis az, hogy a szemlélet változzon meg, mert nem kell ahhoz 5 csillagos szállodai színvonalat létrehozni ahhoz, hogy az asszony jól érezze magát. Ha a vele való kapcsolattartás, a rá való figyelés és a tapintat, tisztelet, alázat, szeretet, együttműködés ott lebeg és megvalósul abban a helységben – ami lehet többágyas, régi csempézett szoba -, akkor a folyamat működni fog. Igen, van erre igény, és bárhol történt a szülés, és az asszony biztonságban érzi magát és nem a protokollok szerint vezetik – beöntés, borotválás, infuziós oxytocin, hanyattfekvés, gátmetszés -, hanem a saját tempójában szülhet, akkor a szülési kedv nő (ezt skandináv tanulmányok is bizonyítják).

Amikor a nők megválaszthatják a kitolási pozíciót, melyiket választják leginkább? Ön szerint miért van az, hogy a legtöbb szülészeten még mindig az egyik legkényelmetlenebb pozícióban kell világra hozniuk gyermeküket a nőknek?

A nők a leggyakrabban a négykézlábas kitolási pozíciót választják.

Ha a szülészeti tankönyvekben nincs benne, hogy másképp is lehet, akkor az egyébként képzett szülésznő vagy orvos nagyon ritkán jut olyan tapasztalathoz, hogy az asszonyok nagyszerű dolgokra képesek. A teendő ebben az esetben a türelem. Nem szabad a cél érdekében senkivel sem háborúzni. Fontos, hogy az orvosok/szülésznők elmenjenek olyan helyekre, ahol láthatják, hogy ez működik, és vigyék haza ezt a tudást, és igyekezzenek beépíteni a saját gyakorlatukba. Jómagam is így kezdtem: főorvosi ellenszélben, éjszakai ügyeletben, szülésznőkkel maximálisan együttműködve csak ámultunk, amikor visszajöttem a bécsi tanulmányútról (nyilván láttam egy csomó mindent), és kiderült, hogy a magyar asszonyok is képesek erre.

Mi a szép a szülésben? Önnek mi szép a szülés folyamatában?

A csoda. Az a szép számomra, hogy megtapasztalhatom a spiritualitást, ami a szülésben van, azáltal, hogy látom, hogy az asszonyok ebben a módosult tudatállapotban az ősi tudásra támaszkodnak. A szülés folyamatában pedig szakmailag az, hogy ha türelmesek vagyunk, mindennek megvan a maga ideje és a ritmusa, mert az asszony képes valami olyanra, amit úgy hívunk, hogy teremtés. Nem véletlen, hogy a férfiak évezredekkel ezelőtt sem tudtak mit kezdeni az asszonyok tökéletességével, és most sem nagyon tudnak, mert az asszonyokat a Jóisten vagy az evolúció úgy teremtette, hogy képesek legyenek megfoganni, a kis sejtecskéikből a babát a méhükben támogatva nevelgetni, és utána képesek világra hozni. Aztán képesek a testükkel táplálni és képesek felnevelni.

Annak idején mértük az időt. Kötelező volt az először szülő asszonyok kitolási szakának 30 percen belül lezajlani. A többedszer szülő asszonyoknak 20 percen belül. Most épp egy tanulmányt írok, és a legújabb ajánlások (2018-as) azt mondják, hogy a kellő biztonság és szakmai háttér biztosítása mellett az először szülő asszonyoknál, ha az anya és a magzat állapota kifogástalan, akkor a kitolási szak akár három óra is lehet, a többedszer szülőnél pedig kettő.

Ön szerint miért fontos a megszületés módja?

Sok elmélet szól arról, hogy ahogy születünk, az meghatározza későbbi életünket. Én ezt hipotézisnek tartom, amiről kiváló pszichológusok és pszichiáterek sokféle elméletet állítottak fel. Egyetértek akár még Stanislav Grof, a transzperszonális pszichológia egyik alapítójának négyszakaszos elméletével is, miszerint a szülés egy nagyon nagy teher, és a gyerek csak szenved a szülőcsatornában, és ha az a szenvedés nem oldódik fel, akkor ez problémát jelenthet a későbbiekben.

Egy szülész az anyákat csak nőgyógyászati vonalon követi, gyerekgyógyászatilag kevésbé, ennek következtében csak tanulmányokra tudok hivatkozni. Tény az, hogy ha a szülésnél az történik, amiről az előbb beszéltem (minden zökkenőmentesen zajlik), ott az anya testi-lelki regenerációja és a gyereknek az a bizonyos beilleszkedése érthető módon sokkal gyorsabb lesz, és jobb lesz az anya-gyerek kapcsolat. Az apával való együttszülések kapcsán is elmondható, hogy az apával való kapcsolat is jobbá válik.

De óva intek mindenkit attól, hogy bármilyen is volt a szülés, azt végzetesnek tekintse, és a későbbiekben a saját esetleges életében jelentkező nehézségeket mindig a szüléssel kapcsolatosan hozza létre. Én nem vonom kétségbe ennek a feltételezésnek akár az abszolút alapját sem, de biztosan nem végzetes. Ha bármilyen gyanú merül fel ezzel kapcsolatban, akkor azt a pszichoterápia módszereivel nagyon szépen meg lehet változtatni.

Anyák mondták a Geréb Ágnes-ügy kapcsán, hogy a császármetszés biztonságosabb a baba számára, és vannak nők, akik számára diszkriminatív a hüvelyi szülést “természetesként” említeni. Erről mi a véleménye?

Ha egy nő – és ezt most megint a pszichoterapeuta mondja – a hüvelyi szülést nem tekinti természetesnek, azt tiszteletben kell tartani, ez az ő véleménye.

De ha valaki esetleg ilyen helyzetben van, akkor egy kicsit talán el kellene gondolkodnia, hogy az ő saját magáról alkotott véleménye, az ő női volta az ő számára jelent-e értéket. Az érték pedig érthető módon összetett dolog, és hogy ezeket a súlyos szavakat picit enyhítsem, vannak olyan szülészorvosok, akik azt mondják, hogy a természetes szülés a hüvelyen történik, a másik meg a császármetszés. Én meg azt mondom, hogy a természetes szülés az – és egyezik a véleményem az Angol Bábaszövetséggel –, ahol a szülés lezajlik mindenféle külső beavatkozás nélkül, természetesen hüvelyi úton.

Előadásaiban gyakran említi, hogy a szülés egy beavatás egy nő életében. Pontosan mire gondol?

Várandós asszonyokkal való egyéni, illetve csoportfoglalkozás kapcsán mindig elmondom, hogy a várandós asszony a világ közepe, hiszen annak a csodának, amit az emberiség több évezredes fennmaradása bizonyít, a nők központi szerepet játszanak. A várandós asszony testében találkozik a múlt, a jelen és a jövő. Az az üzenet, amit az őseinktől kapunk, az minden egyes generáció szerelmes öleléseivel adódik tovább. A jelenben az aranyosan mosolygó várandós asszony domborodó pocakjában ott van az az üzenet, amit több ezer évvel ezelőtt az ősei elindítottak.

Amikor egy fiatal lány életében először megjelenik az első tavaszt jelentő menstruációja, akkor az az első beavatás, hiszen akkor ő nővé válik. Nem véletlenül tartom mindig nagyon fontosnak elmondani: ez ünnep legyen! A következő nagy lépés, amikor párkapcsolatba lép. Ennek beteljesülése, amikor ő maga is megtapasztalja, hogy az az üzenet, amit kapott, az az ő fizikai, testi és lelki együttműködésével valósággá válva, a gyermek megszületését jelenti.

Egy bátorító üzenet a nők számára, akik nagyon félnek a szüléstől?

Üljön le egy fotelbe, csukja be a szemét, figyeljen a légzésére és engedje meg magának azt, hogy ábrándozzon, hogy elképzeljen dolgokat. Képzeljen el egy virágos rétet, egy sétát, egy nagyszerű tengerparti heverészést a napon, és amikor már a teste is jelzi ezeket az érzéseket – hiszen az emlékképet elő lehet hívni –, mikor érzi a nap melegét, a kellemes szél simogatását, a tengerparton a sirályok hangját stb., akkor nézzen körül, hogy lát-e ott valakit, és ha úgy adódik a helyzet, hogy igen, akkor hívja oda és nézze meg, hogy fontos-e ez az ember. Ha nem tudja eldönteni, akkor képzelje el, hogy valamelyik családtagja van ott, aki fontos. Ha ez is megvan, akkor azzal a személlyel kapcsolatosan idézzen fel valami nagyon kellemes, jóleső, mind a két fél számára emlékezetes pillanatot. Ha ez is megvan, tegye a kezét a pocakjára, és kérdezze meg a babáját: szeretnél-e te is itt lenni ezen a tengerparton, ezen a helyen? Ha igen, akkor adj egy jelzést. Úgy nagyjából a hatodik/hetedik hónap környékén már meg is mozdulnak ilyenkor a babák.

Csak annyit mondjon a babájának, hogy: “Én vagyok itt, aki beszélek hozzád. Az édesanyád. Nagyon szeretlek és tudom, hogy te is szeretsz engem. Nem csak most, hanem mindig támogatni és segíteni foglak, mint ahogy eddig is tettem. Nem sokára olyan szép nagy leszel, hogy úgy érzed, szeretnél már találkozni velem. És akkor mindig gondolj ezekre a szavakra, amiket most mondok. Én meg tudlak szülni, én érzem, mert azért vagyok várandós, mert tudom, hogy képes vagyok arra is, hogy megszüljelek, hogy világra segítselek. Nem kell engem semmire sem tanítani, mert mi ketten együtt pontosan tudjuk a dolgunkat. Nagyon várom a találkozást és nagyon szeretlek.”

Címoldali fotó: ByTom Adriaenssen - https://www.flickr.com/photos/inferis/110652572/, CC BY-SA 2.0, Link

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS