2018. december 15. szombatValér
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Gyötrődöm, sírok, Facebookozok, szenvedek. Hogyan élik meg a magányt az erdélyi fiatalok?

Kovács Bea 2018. november 22. 09:11, utolsó frissítés: 2018. november 24. 10:42

Y generációs felnőttekkel és pszichológussal beszélgettünk az egyedüllét nehezebbik oldaláról.


„Nem tudom, miért van mindenki úgy rápörögve erre a magány-témára”, mondja egy barátnőm szombat este a vásárhelyi törzskocsmában. Amint elkezdjük boncolgatni a témát, hamar kiderül, hogy egyre több ismerősünk számol be arról, hogy nyomasztja őket az egyedüllét. Fogódzók után szimatolva utánajártam, hogy miért érzik magukat egyedül generációm fiataljai, melyek a magány jó oldalai és mi a teendő, ha felemészt az elszigeteltség.

Az Y generációról számtalan cikk, tanulmány és statisztika készült, a különleges hópelyhek nemzedékének is kikiáltott fiatalokban annyi mindenképp közös, hogy valamikor 1980 és 1994 között születtek, de sok felmérésben ez az időintervallum is változik. Olyan fiatal felnőttekről van szó, akiknek felnőtté válását végigkísérte már a technológiai fejlődés, a mobiltelefonok és a szélessávú internet elterjedése. Míg a milleniálisok gyerekkorát a technológiamentesség, az analóg világ jellemezte, az őket követő ún. Z generációt már születésétől fogva kíséri és kísérti a virtuális világ. Ez a bizonyos Y nemzedék tehát még emlékszik azokra az összeülésekre, bulikra, randikra és kirándulásokra, ahol nem voltak okostelefonok és a hi5 még remek, innovatív közösségi médiának tűnt (a kapcsolati státuszhoz be lehetett például írni, hogy „később megmondom”, míg a Facebookon ez „bonyolult” –tá alakult át).

Krizbai Tímea pszichológus megkeresésünkre a nemzedék digitális technológiában való jártassága mellett rámutatott a valós és virtuális kontaktusok közötti különbségekre is. A digitális generáció tagjai nehezebben tudnak fizikai kapcsolatot teremteni társaikkal, emberi kapcsolataik elszegényesednek. Nagy részük egy megváltozott nevelési stílusban részesült, szüleik általában sokat hiányoztak, amikor pedig jelen voltak, főként dicsérték őket. Ezért irreális képük alakult ki saját képességeikről - hívja fel a figyelmet egy generációs tulajdonságra a szakember. A fiatalok legtöbbször a munkaerőpiacra lépve kényszerülnek szembesülni reális kompetenciáikkal, ennek következtében pedig gyakran ürességet éreznek, elszomorodnak.

Kapcsolataink nagy részét a virtuális valóságban bonyolítjuk le. Fotó: GeekbootsKapcsolataink nagy részét a virtuális valóságban bonyolítjuk le. Fotó: Geekboots


A közösségi felületeken való kommunikáció térhódítása és az erőteljes individualizáció is hozzájárul tehát ahhoz, hogy a nemzedék tagjai gyakrabban érzik magukat magányosnak. Mi változott a tinédzserkor óta és mit él meg egy fiatal felnőtt, amikor úgy érzi, teljesen elszigetelődött barátaitól, közösségétől? Hogyan kovácsolódhatnak közösséggé a szegregált egyének?

„Szükségünk van igazi, hús-vér találkozásokra, minőségi együtt töltött időre”,

mondja Hilda, egy huszonöt éves lány, aki jelenleg Kolozsváron él barátjával. Viszonylag sok ismerőse van, de mégis magányosnak érzi magát. Az egyetem lejártával a barátok elköltöztek, szétszéledtek, mindenki a saját életét egyengeti. Úgy tűnik, mind a személyes időből csípnek le, állapítja meg a lány, aki hiányolja a közösségi tapasztalatot, ami az egyetemista évek alatt még megvolt és amit egy szelfi vagy egy sms nem tud már helyettesíteni. Hilda egyke, és úgy emlékszik vissza, hogy már az oviban is fontos volt számára a társaság, de felnőttként is mélyebb kapcsolatokra vágyik. Egyetem mellett dolgozott, így több meghívást is vissza kellett utasítania, ezek egy idővel aztán elmaradoztak. Szabadidejében inkább pihent, és mivel a túlságosan gyakori kocsmázás nem vonzotta, értelmetlennek és kimerítőnek találta, a közösségi felületeken kereste a társas élményeket.

Az urbánus közegre mindig is jellemző volt az elszigetelődés. Edward Hopper Automat című festménye 1927-ből.Az urbánus közegre mindig is jellemző volt az elszigetelődés. Edward Hopper Automat című festménye 1927-ből.


„Egy idő után észrevettem, hogy órákat töltök el facebookozással, Instagrammal meg egyéb felületeken. Amellett, hogy a távol élő barátaimmal tartottam a kapcsolatot, kerestem egy kapcsolódási pontot az emberekkel. Egy hozzászólásban, egy lájkban, egy megosztott tartalomban mind ott volt számomra a lehetőség, hogy valakivel megismerkedjek, beszélgessek. Ez függőség”, vallja be Hilda, aki közben felismerte, hogy negatív spirálba került és mostanában igyekszik hagyományos módon barátkozni. „Elhívom az embereket kávézni. Aki nyitott, akit érdekelnék, az biztosan szorít időt munka mellett is”, mondja a lány.

A fiatalok társadalmi szintű elmagányosodása kapcsán Krizbai így fogalmaz: „nálunk nem annyira veszélyes a helyzet, mint Amerikában, de itthon érződik ennek a hatása. Közösségi szinten ez úgy érhető tetten, hogy ezek a fiatalok egyre kevésbé lesznek szereplői a reális közösségi életnek, mert számukra ez virtuális térben zajlik. A kettő viszont nem összehasonlítható. A párkapcsolatok és a munkahelyi elvárások nagyban befolyásolják [az elmagányosodást], de nem látom túlságosan feketének a helyzetet, egy másfajta életstílus ez a régebbiekhez képest”, mondja a pszichológus.

János és Andrea harmincas éveik elején járnak, János programozó, Andrea pedig szabadúszó alkotó, így javarészt egyedül dolgoznak. János a mindennapos emberi kapcsolatok hiányában látja az elmagányosodás okát, illetve a felnőtté válás, a prioritások megváltozásával érvel a mellett, hogy régebbi kapcsolatai felszínessé váltak vagy elmaradoztak.

„Egy idő után elégedetlen lettem azzal, amit az alkalmankénti kocsmázások nyújtottak: felületes beszélgetések, komolytalan témák. Emiatt aztán egyre ritkábban mentem ki,” vallja be János, aki beismeri, hogy az elszigeteltség és a magány megélése néha depresszió közeli állapotot eredményez nála. Párjával él együtt és családjával is egy városban van, a barátokkal ápolt, gazdag viszonyok ettől függetlenül hiányként jelennek meg az életében. Elmondása szerint túlságosan elmélyültünk a digitális világban és emiatt szegényebbek lettek a kapcsolataink.

A kilencvenes évek kultikus sorozata, a Jóbarátok magasra tette a mércét az offline barátságot illetően. Fotó: Travel+LeisureA kilencvenes évek kultikus sorozata, a Jóbarátok magasra tette a mércét az offline barátságot illetően. Fotó: Travel+Leisure


Alkotóként Andrea számára fontos az egyedüllét, az ún. kreatív magány, és fontosnak tartja megjegyezni, hogy attól, hogy egyedül van, még nem lesz magányos, illetve a társaság nem garancia arra, hogy egy ember nem fogja egyedül érezni magát. Szerinte a magány részben alkati dolog és belátja, hogy ő maga is lehetne nyitottabb, ám paradox módon, amikor nyit mások felé, gyakran gátakba ütközik:

„Régebben elő-előfordult, hogy szeretettem volna közös programot szervezni valakivel, de senki nem volt vevő azok közül, akiket hívtam. Ma már nem annyira jellemző ez, talán azért, mert hamarabb kimozdulok egyedül, minthogy elkezdjek társakat keresni egy-egy programhoz.”

Andrea a közösségi médiákat chat-opcióját főként arra használná, hogy találkozásokat, közös programokat egyeztessen, ne pedig a tényleges szociális életét bonyolítsa le ott.

Kérdésemre, hogy mit tesz, amikor rátör a magány, János így felel: „Gyötrődöm”, mondja, „és gyakran nem teszek semmit ellene. Ez az a pont, amikor érzem, hogy cselekedni kellene, de hiányzik az akaraterő. Az alvás szokott segíteni. Vagy ha épp elég tudatos vagyok és rájövök, hogy elszigetelődtem az utóbbi napokban, akkor elhívom az egyik barátomat kávézni.”

„Fáj a magány, nem vagyok elég fontos, szerencsétlenül érzem magam, sírok, szenvedek, FB-ozok, felhívok valakit, megpróbálok kapcsolatba lépni valakivel, találkát kezdeményezni”,

mondja Andrea, majd hozzáteszi: „Érdemes alkalomadtán régebbi barátságokat feléleszteni, odafigyelni másokra ahelyett, hogy folyamatosan elmerüljünk a saját magányunkba. Foglaljuk le magunkat értelmes tevékenységekkel! Sokszor jót tesz egy séta.” János ugyancsak a kimozdulásban látja a rosszféle magány feloldásának lehetőségét: a barátokkal való találkozás mellett a kezdeményezés, a változtatás fontos, de beismeri, hogy környezete nagy mértékben befolyásolja, és számára egy intellektuális közeghez való tartozás sokat jelentene.

Technológia ide vagy oda, semmi nem pótolja az együtt töltött, minőségi időt. Fotó: VideoBlocksTechnológia ide vagy oda, semmi nem pótolja az együtt töltött, minőségi időt. Fotó: VideoBlocks


Krizbai Tímea, aki elmondása szerint épp az Y generáció határán született, fiatalabb munkatársaiban több generációs pozitívumot is megfigyelt. A kollégákban egy egészséges függetlenséget lát, van bennük felelősségtudat, elvégzik a munkájukat, de nem kényszerülnek bele egy mókuskerékszerű, teljesítményorientált szorongásba. Rugalmasan kezelik a munkaidőt és a pszichológus számára ez egyfajta lazaságot is jelent.

Krizbai szerint fontos, hogy megalapozzunk egy egészséges digitális műveltséget, így nemcsak időt spórolnánk, hanem megfelelő korlátokat állítanánk fel a közösségi hálók és a valós kapcsolatok között. A pszichológus figyelmeztet, hogy a valóságban is gyakran megszépítjük életünket, nemcsak a közösségi médián, de egyetért azzal, hogy a virtuális viszonyok miatti elidegenedés nem egy jó dolog. Fontosnak tartja a kocsmázáson kívüli, egészséges közösségi élet létrehozását.

„Nincsenek közösségi terek, a kocsmákban nincsenek nyílt asztalok, egymáshoz átülések, ismerkedések. Lefoglalják az asztalt előre, és senki sem tér haza új ismerősökkel”,

fakad ki Juli. Ő szabadúszóként dolgozik egy kisvárosban, és legközelebbi bizalmasait leszámítva nincs meg az az ismerősökből álló holdudvara, ami megkönnyítené a társasági életben való részvételét. A harmincas évei végén járó nő ugyanakkor súlyos betegségben szenved, fél a megbélyegzéstől, ezért is választja sokszor az elszigetelődést. Vigaszt és örömöt az alkotásban, munkájában és a művészetekben talál: „Sokat olvasok, főként szépirodalmat. A munkám közben, ha olyan a hangulatom, rádiót hallgatok. Vigasz tud lenni néha, hogy Herta Müllernek is csak a könyvek voltak a barátai, és Nádasnál éreztem először azt, hogy nem vagyok egyedül a boldogtalan gyerekkorral sem.”

A magányos és beteg művésztípus egyik emblematikus alakja Frida Kahlo, aki súlyos gerincsérülés miatt ágyhoz kötötten festett. Fotó: FotográficaA magányos és beteg művésztípus egyik emblematikus alakja Frida Kahlo, aki súlyos gerincsérülés miatt ágyhoz kötötten festett. Fotó: Fotográfica


Beszélgetőpartnereim kérik, hogy identitásuk maradjon rejtett, és valahogy ebben a kérésben is észrevehető, hogy a magány társadalmi megítélése még mindig negatív, és azok, akik gyakran érzik magukat magányosnak, ráadásként a szégyen érzését is megélik emiatt. Krizbai Tímea azonban megjegyzi, hogy ez a generáció, ha megtanul megfelelő módon viszonyulni a virtuális világhoz, több értelemben is hozzájárulhat a társadalmi fejlődéshez. Értékes emberekről van szó, emeli ki a pszichológus, akik boldogulni tudnak majd abban a digitális világban, ami ránk vár.

Nyitókép: Olivia Linn

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS