2018. november 16. péntekÖdön
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Elmentek a világ végére, ami pont Magadanban van, hogy más emberként jöjjenek haza

Gál László Kérdezett:Gál László 2018. augusztus 30. 14:31, utolsó frissítés: 15:22

Solymosi Zsolt és Mátyás-Metz Dávid Kolozsvárról utazott Szibériába a Csontok útjához.


65 nap, 14 ország, 10 főváros, 30400 kilométer után augusztus közepén visszatért Magadanból Solymosi Zsolt, a János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója, vallástanára és korábbi tanítványa, a mérnöknek tanuló Mátyás-Metz Dávid. A Balkánon, Törökországon, Közép-Ázsián, Mongólián és Oroszországon át jutottak el a hírhedt, gulág-foglyok által épített Csontok útjáig, majd azon keresztül Magadanig, hogy onnan visszafordulva átvágjanak Oroszországon, majd Észtország, Lettország, Lengyelország és Szlovákia érintésével, életre szóló élmények sokaságával érkezzenek haza. Ezekből már akkor kaptunk egy ízelítőt, amikor az érkezésük után tartottak egy beszámolót a Transylvania to Magadan Facebook-oldal által (persze nem csak) köréjük szerveződött rajongóknak. Az erről készült videót itt nézhetitek meg:



Ezután ültünk le velük beszélgetni, hogy formálisabb keretek között is megbeszéljük a motivációikat, a tapasztalataikat, illetve a soha el nem fogyó élményeiket. Elkezdtünk interjúzni, aztán egyszer csak abbahagytuk a beszélgetést, mert másképp biztosan soha nem értünk volna a végére.

Látom, hogy még mindig gratulálnak, megveregetik a vállatokat. Feldolgoztátok már az élményt? Mennyire lehet feldolgozni egyáltalán?


Dávid: Még nem. Sokkal több idő az ilyesmi, ameddig rájön az ember, milyen messze ment el, hol is járt.

Zsolt: Hazafele már elkezdtük processzálni a dolgokat, elkezdtünk mindenféle lecsapódásokat észlelni, de nem tudtuk feldolgozni, és lehet, hogy nem is kell. Furcsa volt, hogy megpróbáltuk mindig az erdélyi tájhoz hasonlítani azt, mit láttunk. Kerestük a magyar, a román vagy az erdélyi analógiát hozzá, és ahol nem találtunk semmit, az volt az igazán különleges, mert mindentől eltért.

A megérkezés utáni pillanatokA megérkezés utáni pillanatok


Dávid: Nekem akkor maradt meg élénken egy kép, ha egy illat, egy szag, egy életérzés kapcsolódik hozzá. És így is kattannak vissza. Ha van egy ugyanolyan szög, egy tér, akkor visszakapcsolok egy emlékhez, amit átéltem, láttam az út során.

Testileg már visszatértetek, de szellemileg sikerült már visszatérni?

Zsolt: Még nem. Kimentem a Lovasi-koncertre, de 5 perc után már el kellett jöjjek, mert hangos és zajos volt, nagy tömeggel. Szibéria után nem tudsz könnyen akklimatizálódni. Előfordult, hogy reggel 8 órakor beültünk az autóba, és délután 6 órakor láttunk újra embert. Nagyon nagy a váltás. Bár minket már részben akkor megütött ez a dolog, amikor jöttünk hazafelé. Valahol a Bajkál-tó után, de még az Urál előtt tűnt úgy, hogy újra kezd körülvenni a civilizáció, kezd szaga lenni. Kezdtek jobboldalról előzni az autók, ha volt egy hosszabb kocsisor.

Nem mondom, hogy nem volt jó hazajönni, de még nem vagyok itthon. A színházba beültem az Apáczais diákok musicaljére, mert meghívtak, és nagyon jó élmény volt, de a mellettem ülő hölgytől meg kellett kérdeznem, hogy nem-e vagyok büdös. Pedig a színház előtt zuhanyoztam, csak a szindróma volt erős. A szlovák barátom mondta, hogy 14 napig viselte ugyanazt a nadrágot. Abban aludt, vezetett, feküdt. Más dimenziók vannak Szibériában, mint itthon.

Már a megérkezésetekkor tartott beszélgetésen említetted a szlovák barátodat, akivel menet közben ismerkedtél meg. Akkor azt is említetted, hogy ő azért vágott neki az útnak, mert úgy érezte, hogy ki van égve, és feltöltődésre van szüksége. Ti miért vágtatok bele az utazásba?

Zsolt: Nem vagyok kiégve, de azért égek én is. Környezetet kellett váltanom. Olyan tanárember vagyok, aki egész nap a iskolában van, programokat szervez másoknak, még nyaranta is mások életéért felel. Teljesen megszállott életet élek már 20 éve, és imádom, ilyen a habitusom. Ezt nem lehet egy tengerparti nyaralással kompenzálni. Nem tudok a kék tenger habjait nézve borozni vagy sörözni. Ezért valami olyasmit kerestem, ami igazán vad és újszerű, és nem is vágyik rá senki, és nem is érdekel senkit. Mondjuk, most utólag azt gondolom, hogy nagyon is sok embert érdekel Magadan. Attól félek, hogyha Kubába megyek, akkor repülővel utazom és idegenvezetőt fogadok fel. Ha Kínába vagy Indiába megyek, akkor ugyanez az helyzet lett volna.

Ezen az úton a magam ura voltam. Beültünk az autóba, és végigmentünk a megtervezett úton. És azt kell mondjam, hogy szinte percre pontosan be tudtuk járni a tervezett 14 országot, minden állomást meg tudtunk nézni úgy, ahogy akartuk. Ez hatalmas szabadságot adott.

Erre nekem még rátevődött egy olyan háttérsztori is, hogy az utazás előtt még meg kellett írnom egy fokozati dolgozatot, ami nem az erősségem. Az adott hozzá kellő motivációt, hogy elmondhattam: ha befejezem a dolgozatot, akkor mehetek Szibériába autóval. Tehát fizikai és lelki felfrissülés mellett ez is hajtott. Utólag azt mondom, hogyha valaki újra akarja indítani magát, akkor ez egy erős impulzus lehet hozzá. Nekem százszor többet adott, mint amit gondoltam, hogy adni fog.

Dávid: Számomra úgy kezdődött, hogy Zsolt meghívott erre az útra. Annyit kérdezett, hogy van-e kedved Szibériába jönni? Már régóta néztem, hogy jó lenne a transzszibériai expresszel átszelni egész Oroszországot Vlagyivosztokig. Vagy valami hasonlót teljesíteni. Nagyon jól tudja Zsolt, hogy az a típus vagyok, akit az ahhoz hasonló vadság tölti fel, amit ő is említett. Sokkal inkább ez, mintsem hogy Miamiban egy 5 csillagos all inclusive szállóban töltsek el 1-2 hetet. A biciklitúrákon is rengeteget ültünk egy autóban, tudtuk, hogy ez működik köztünk.

Napra pontosan tudtad, hogy merre kell haladjatok? Mennyire volt részletesen megtervezve az utazás?

Zsolt: Mindent tudtunk. Az is egy motiváció volt, hogy éjszakákon át kerestem és olvastam az új-zélandiak, ausztrálok és angolok blogját arról, hogy mi van Szibériában. Attól elkezdve, hogy a vámokon miként tudunk átjutni egészen odáig, hogy Mongóliának, amely egy irdatlan nagy ország, csak három olyan határátkelője van, ami a külföldiek számára is járható. Olyan másfél évet dolgoztam ezen. Dávid ezzel párhuzamosan az autó-projekten dolgozott.

Két nomád motorossal valahol Mongóliában.Két nomád motorossal valahol Mongóliában.

Mongol táj Mongol táj

Asztrakhán város egyik legkiválóbb autós szakijával Alexander Efremovval, aki ma reggel befogadott a műhelyébeAsztrakhán város egyik legkiválóbb autós szakijával Alexander Efremovval, aki ma reggel befogadott a műhelyébe


Hozzáteszem, bármennyit is tervezed, fognak meglepetések érni, és változtatni kell az útvonalon. Egy egyszerű esőzés egy 1500 kilométeres kanyart hozhat be a képbe. És ez egy olyan 31 ezer kilométeres útvonal volt, amelynek esetenként konfliktuszónákon vezetett át, így Észak-Oszétián, Dagesztánon, Ingusföldön. Ezeken a területeken pedig orosz katonák hivatottak arra, hogy kordában tartsák a feszültséget. 10 kilométerenként szűrők vannak az úton, ahol pontosan el kell mondani, hogy hová és miért mész. Mongóliában meg nem voltak utak. Sajnos, már aszfaltozták mellettünk, de mi még a semmiben kanyarodtunk. Egy-két év múlva már Mongóliában sem lesz kihívás menni, csak ha kumiszt (kancatejből készített alkoholos ital - szerk.) akar inni és lóhúst akar enni az ember.

És mindezt úgy kellett végigcsinálni, hogy a kaland akkor kezdődött el igazán, amikor megérkeztünk a célunkhoz. 15 ezer kilométert vezettünk ahhoz, megérkezzünk a Csontok útjához. Ott leálltunk, vettünk egy mély levegőt és belevágtunk a semmibe, abba a 2000 kilométerbe, amit ugye a rabokkal építtetett Sztálin, és már egy része teljesen járhatatlan. Óriási kihívás motorbicikliseknek és autósoknak egyaránt. Az volt a legextrémebb dolog, amit teljesítettünk, hogy nemcsak végigmentünk, hanem vissza jöttünk rajta.

Dávid: Zsoltnak már volt ugyan egy terepjárója, de amikor egy kicsit utánanéztem, hogy ez az utazás terep szintjén mit jelentene, mennyire kell strapabíró legyen az autó, akkor mondtam, hogy azt a 2007-est gyorsan cseréljük le egy '94-esre. Így született meg az az ötlet, hogy egy 80-as Land Cruiserrel menjünk, ami az expedíciók terén a leginkább bevált autó. Ha egy '94-es autót vásárol az ember, akkor annak biztosan vannak finomításra váró részei, de egy év alatt volt időnk mindent megtapasztalni, hogy miként viselkedik hosszú és rossz úton, illetve mindent pontra is tudtunk tenni. Nem is volt semmi komoly gond az autóval az utazás során, sőt, most is első pöccintésre indul. Ez volt az én feladatom, előkészíteni az autót az útra.

Te is említetted a beszélgetésen, hogy általában az emberek nem ezt az útvonalat választják, ha Magadanba utaznak. Volt valamilyen célotok ezzel, hogy Közép-Ázsián keresztül közelítették meg Magadant?

Zsolt: Megterveztem a magunk útját, és csak után szembesültem azzal, hogy mindenki másképp megy. A legtöbben azt csinálják, hogy nyílegyenesen átvágtatnak Oroszországon. A többség még Kelet-Európában is Ukrajnán megy keresztül, és nem Törökországon át, délen. Napok alatt eljutnak a Csontok útja elejére, amelyen átmennek. Aki visszafelé autózik vagy motorozik, még feltérképezi Mongóliát és Közép-Ázsiát, mások hazarepülnek. Erre az az egyetlen magyarázat számomra, hogy az emberek nem akarnak hullafáradtan érni a Csontok útjához, és ott azzal szembesülni, hogy fizikailag már képtelenek végigmenni rajta, mert tönkrement az autó.

Mi teljesen nyugodtan mentünk 45 napon keresztül át Közép-Ázsián. Többet is megtettünk, mint amennyit akartunk. Az egyik legemlékezetesebb többletünk az Aral-tó megkeresése volt. A legtöbb turista lefotózza magát a hajóroncsokkal, és kipipálja a desztinációt. Minket viszont az is érdekelt, hogy hol van a tó? Az pedig 110 kilométert húzódott bennebb 40 év alatt, és most is 30 métert húzódik vissza évente. Mi egy egész napot szántunk rá, hogy a kiszáradt medrében a kőolaj-finomítók között vezetve - nem puszta a tó medre, mert a Halliburton és a Chevron ott vannak már - megkeressük a tavat.

Kötelező fotó az Aral-tó roncsaivalKötelező fotó az Aral-tó roncsaival

Az Aral-tó partjánAz Aral-tó partján


Olyan élménykavalkáddal érkeztünk a Csontok útjához, hogyha nem sikerült volna végigmenni, akkor sem lett volna nagy csalódás. Én örülök, hogy nem vágtattunk át Oroszországon. Sőt, utólag így visszagondolva, milyen jó volt hazavágtatni, mert ott a sztyeppén nincs mit nézzél. Az ember 2000 kilométert tud levezetni úgy profi utakon, hogy nincs semmi látnivaló. Csak 17 napot jöttünk.

Arrafelé viszont rengeteg látnivaló volt. Üzbegisztánban nem akarod kihagyni se Kivát, se Buharát, se Szamarandot, és a fővárost, Taskent se, amelynek nekünk csak a piaca volt fontos. Kiva és Buhara között nincs több, mint 300 kilométer, és a városban olyan sok a néznivaló, a palota és a medresze, hogy egy egész nap eltelik vele. Tehát nyilván lassabban haladtunk arrafelé, de visszafelé már 2011 kilométer volt a rekordunk. Ahogy az egyikünk érezte, hogy koppan le a szeme, cseréltünk, és nyomta a másik a gázt.

Taskent leglátványosabb piacán, a Chorsu bazárban Taskent leglátványosabb piacán, a Chorsu bazárban

Szamarand főterénSzamarand főterén

A Csontok útjánA Csontok útján


Említettétek, hogy az oroszon kívül nem nagyon beszéltek más nyelven, Dávid mégis órákon át tudott az autókról beszélni szerelőkkel. A kommunikáció milyen volt?

Zsolt: Az alapkövetkeztetés az, hogy semmilyen nyelvet nem kell tudni. Nagyon jót tett nekünk, hogy orosz órákra jártunk, jó, hogy nagyon jól beszélünk angolul, az is, hogy Dávid jól beszél franciául, és mindketten beszélünk egy keveset németül, de semmire az égvilágon nem mentünk vele. Két órán keresztül el ehetett beszélni egy emberrel úgy, hogy ő csak oroszul beszélt, mi meg kézzel-lábbal magyaráztunk, rajzoltunk, festettünk, integettünk. Totál harmónia volt. Hozzáteszem azt is, minél inkább nyugatabbra jöttünk, annál nagyon fogyaték volt, hogy nem tudunk oroszul. A kasszás nő egyre dühösebben nézett ránk, és egyre ingerültebb volt.

Magadanban az út szélén teljesen mindegy volt, hogy beszélünk-e oroszul. Mondok egy példát. Eső után mentünk a Csontok útján, ami azt jelenti, hogy a por sártengerré változott. Egyszer elállta az utat egy 40 tonnás, az út egyengetésére használt jármű, aminek el volt törve a tengelye. És ott volt mellette - nevezzük így - Oleg. Megállított cigivel a szájában. Neki világos volt, hogy nem vagyunk oroszok, mert az autón egy H betűt írt, ami általában norvégot vagy hollandot jelentett. Cigivel a szájában folyékony orosz hadarásban elmagyarázta, hogy mondjuk meg a kollégának, lerobbant az autója, és valamit kellene csináljanak. Legalábbis ezt érettük. Mondtuk, hogy írja be a telefonomba mire is lenne szüksége, de inkább papírt kért. És gyöngybetűkkel leírta, a 81-es kilométernél eltört a tengelyem, gyertek értem. Pontosan 21 kilométerre rá, ahogyan mondta, ott is ültek a kollégái.

A Csontok útján segítséget kérő útépítő munkásA Csontok útján segítséget kérő útépítő munkás


Dávid: Odaadtam nekik a papírt, elolvasták. Megmutattam a telefonnal készített fotót a csávóról, mert mondta, hogy fényképezzük le, hogy biztosan tudják, hogy kiről is van szó. Megvonták a vállukat, és mondták: Pászivá! Azzal eljöttem. Valószínűleg segítettek a csávón.

Zsolt: A csávónak tökmindegy volt, hogy tudunk vagy nem tudunk oroszul, neki az volt a fontos, hogy a hírt vigyük el. Az fel sem merült, hogy nem adjuk oda azt a papírt a kollégáinak, és szarban hagyjuk a semmi közepén. Ott nem merül fel olyasmi, hogy a másik nem szeretne, vagy akar segíteni.

Dávid: Visszatérve a kérdésre, az autóról is nagyon egyszerűen lehet 2 és fél órát beszélni. A motorkódok minden nyelven ugyanazok, csak az számokat kell oroszul mondani. Az is érdekes volt, ahogy az első ilyen szerelésre sor került Asztrahánban. Egy Land Cruiseres fórumon ajánlottak be Alexanderhez. Ő valamennyire tudott angolul. És közben kiderült, hogy ő is ismeri a Youtube-ról azt az orosz származású, de Svédországban élő pasast, aki Mercedeseket tuningol, és akinek én is követem a csatornáját. Azokkal, akik szeretik az autókat, főleg a gyors autókat vagy a terepjárókat, mindig sok téma akad.

Zsolt: És nem vett el pénzt tőlünk az az ember. Egész nap vitt, hozott az autójával, illetve szerelte és javította az autónkat, és nem vett el semmit tőlünk. Az maradt meg a legmélyebben róla, hogy neki a magyarokról az Ikarus busz jut eszébe, mint a legjobb tömegszállítási eszköz. Különösen a csuklós, piros Ikarusok. Most azzal vagyok elfoglalva, hogy miként tudok postára tenni neki egy piros csuklós Ikarus makettet úgy, hogy egy-két héten belül meg is kapja, és azt gondolja, hogy nem feledtük el.

A beszélgetésen is felvetettétek már, hogy Magyarországról két dolgot ismernek: az előbb említett Ikarus buszt, illetve a debreceni kolbászt. Romániáról mit tudnak? Hát Erdélyről?

Zsolt: Nem tudnak egyikről sem semmit. Még Drakulát sem ismerik, pedig többször is próbálkoztunk vele. Amerikában nem tudtam, hogy miként szabaduljak meg Drakulától, de amikor Oroszországban említettük, csak furán néztek, hogy az mi lehet. Viszont ott tök mindegy, hogy ki vagy. Nem esett nehezünk azt mondani, hogy románok, magyarok vagy erdélyi magyarok vagyunk, mert őket ez nem érdekelte. Két szerencsétlen embert láttak, akiken látszott, hogy ázottak, nyúzottak, és érződött, hogy büdösek, akiknek enni kellett adni, illetve meg kellett mondani, hol van az egyetlen néni a faluban, aki kiad egy szobát.

Egy-két barátunkkal nem is találkoztunk élőben, mert egy internetes Land Cruiseres fórumról ismerjük őket. Létrehoztak egy WhatsApp csoportot, hogy segítsenek. Engem is bevettek ugyan, de csak oroszul beszéltek benne. Amikor hazajöttem, megmutattam egy barátomnak, hogy fordítsa le nekem. És az egyik azt írta: gyertek fiúk, mutassuk meg nekik a nagy orosz lelket! Ezek az emberek egy nappal azelőtt, hogy megérkeztünk volna Novoszibirszkbe, már eldöntötték, hogy ezek az emberek nem fognak minket megvágni, ezért mindent megtettek értünk.

Minden, amit tudunk Oroszországról, téves. Van bennünk egy beidegződés a II. világháború óta, és most is látjuk Putyint a tévében - és tegyük nyilvánvalóvá, hogy érződik, ő a főnök -, de az egyszerű orosz emberi lélek csodálatos. Csehov, Dosztojevszkij, Szolzsenyicin pedig erről írt, és Viszockij (aki két nap erejéig Magadanban is megfordult, és írt róla dalokat - szerk.) erről énekelt. Ez nagyon erős élmény volt, és annyira jó érzéssel tölt el, hogy mi ezeket az embereket megismertük. Ezek az emberek a világ végén a nyomorban élnek, úgy, hogy a 20. század mindent elvett tőlük, még így is boldogok.



Erre is mondok egy példát. Egy szálloda előtt - miközben Dávid szerelte az autót - én tehetetlenségében elkezdtem takarítani az ablakokat és stopokat. Úgy döntöttük, hogy az autót csak Magadanban és itthon mossuk le, mert igyekeztünk hazahozni a szibériai sarat. Amikor a recepciós őr 10 méterről látta, hogy papírtörülközővel kezdem törölni az autó lámpáit, akkor hozott egy veder forró vizet és egy rongyot, és nyújtotta felém. Pedig nem kértem.

Vlagyimir Viszockij magadani szobránálVlagyimir Viszockij magadani szobránál

Egy csöpp csehovi világ Irkutszk járásban, már hazafelé
<br />
Egy csöpp csehovi világ Irkutszk járásban, már hazafelé

Moszkvában a Vörös térenMoszkvában a Vörös téren



Volt halálfélelmetek?

Zsolt: Nekem öt olyan esetem van, amit annak nevezek. Mind az öt egy olyan félelemről szólt, hogy mi van, ha... Mi van, ha megtámadnak a banditák, és kalasnyikovval ripityára lőnek a sivatagban. Akkor is ilyet éreztem, amikor a kihallgatótiszt, aki 3 órán keresztül vallatott, közölte velünk, hogy hülyék vagyunk, mert normális orosz ember és turista nem csinál olyat, hogy Magadanba megy. Talán azt akarta elérni, hogy visszaforduljunk. Azt minden esetre elérte, hogy még jobban koncentráltunk az úton, nagyon-nagyon odafigyeltünk, hogy ne csináljuk hülyeséget. És még azt is elérte, hogy még jobban megszeressük Magadant és a Csontok útját, mert azt mondta, hogy ott a bűnözők és a bűnözők leszármaztatottai laknak. Én viszont azt gondoltam, hogy a gulágokban szenvedő emberek és leszármazottaik nem bűnözők.

Hasonlót éreztem Kadikcsan szellemvárosában is, olyan lesújtó és nyomasztó volt. Egy 10 ezer lakosú várost képzelj el, aminek egyetlen élő lelke sincs. A kocsi még a garázsban, a virágváza az ablakban, a könyvek a könyvtárban, de senki nem él benne. Egy vasvillát vettem a kezembe, hogy biztonságba érezzem magam. Azt mondtam, bármi mozog, azonnal döfök. Nyilván medvére vagy valami hasonló vadállatokra gondoltam, nem rablókra. Ha gyerekek vagyunk, és nem érezzük ezt a félelmet, akkor valószínűleg mindent meg akarunk nézni, de így egy adott pillanatban úgy döntöttünk, jobb ha elmegyünk, bár 1 százalékát sem láttuk a városnak. Csak az iskola épületébe merészkedtünk be, de nem láttuk a főterét, a játszótereket, a lakóházakat, megnézhettük volna még a mozit, a vendéglőt és sok minden egyebet. Amikor visszafelé jöttünk, már nem is tudtuk rávenni magunkat, hogy bemenjünk. Kiástunk 4 fenyőfát a város széléről, és azt reméltük, hogy azokból valami majd az életre emlékeztet, és nem a pusztulásra.

Kadikcsan szellemvárosábanKadikcsan szellemvárosában

Itt is Kadikcsan szellemvárosábanItt is Kadikcsan szellemvárosában

Vasvillával KadikcsánbanVasvillával Kadikcsánban


Mi van, ha érzésem volt akkor is, amikor éjszaka vezettünk, mert van egy olyan szabálya a nyugatiaknak, hogy éjszaka nem vezetnek. Mindenki leteszi az autót, mert nem ismeri az utat. Mi kétszer is beleszaladtunk az éjszakába. Egyszer szándékosan Mongóliában, mert késében voltunk, és úgy döntöttünk, addig nyomjuk, ameddig reggel lesz. Azt tudni kell Mongóliáról, hogyha van 15 ösvény, akkor az kacskaringósan mind felvisz a hegyre, és azok fent találkoznak, de ameddig nem jutottál fel, addig nincs ahonnan ezt tudd. Elindultunk egy ilyen ösvényen. Az esetek 99 százalékában beváltak az ilyen ösvények, arra vittek, amerre kellett. Egyszer viszont megtörtént, hogy Dávidnak iszonyatosan le kellett fékeznie, mert az út hirtelen eltűnt.

Dávid: Nekem is ez jutott eszembe a halálfélelmekkel kapcsolatosan. Nagyon tisztán emlékszem, hogy Zsolt mondja, ne menjek olyan gyorsan, mert halálfélelme van. Pontosan ezt a szót használta. És pár percre rá elfogyott az út. Láttam, mintha valami vonal lenne az úton, és befékeztem. Pedig általában várok, ameddig már biztos, hogy van ott valami. Egy szakadék volt. Valami útjavítás lehetett, kikotorták egyszerűen a földet, de nem volt semmi kitéve. Másra én nem is emlékszem, ami halálfélelemmel kapcsolatos.

Zsolt: Nappal ez a szakadék látszott volna, de éjszaka csak 10-20 méterre előre láttunk. Ez volt egy nagyon feszült pillanat.

Mindig az félt jobban, aki nem a volánnál ült. Amikor fogod a kormányt, biztonságban érzed magad, mert uralod a helyzetet. Én mindig kifogtam, hogy a legrosszabb pillanatokban nem voltam a volánnál.

A másik sztori, amikor éjszaka hajtottunk, Üzbegisztánban történt. Nem akartunk ott elesteledni, de nem kaptuk meg a visszautat az Aral-tó medrében. Már este 6 óra volt, amikor találtunk egy települést, és megállapíthattuk, hogy jó irányba megyünk, és nem tévedtünk át Kazahsztánba, viszont az aszfalt még mindig 70-80 kilométerre volt. Ott három óra telt el adrenalinban, ameddig megtaláltuk az aszfaltozott utat. Olyankor nem tudtunk Punnany Massifot hallgatni az autóban. Nem így terveztük, de nem lehet egy nap alatt megnézni és megfürödni Aral-tóban, ebédelni is, és még napvilág visszaérni a főútra.

A korábban már említett szlovák barátod most teljes nyugalomban kalitkát fest. Titeket hogyan változtatott meg az út?

Zsolt: Olyan belső békét és nyugalmat burkolt körém Szibéria és az ott élő emberek, hogy úgy érzem, ezt meg tudom tartani. Az orvosom mondta, hogy néha fél órára üljek be a székbe, és gondoljam azt, hogy kelkáposzta vagyok, és segíteni fog. Nekem soha nem jött össze, hogy a fotelben kelkáposztának képzeljem magam, de annál könnyebb lesz a szibériai emberekre gondolva végezni a munkám.

A szlovák motoros barátokkalA szlovák motoros barátokkal


Lebontott olyan előítéleteket, amit a világ nem képes lebontani. A beszláni túszdráma helyszínén is jártunk, megnéztük a tornatermet, a gyomorszorító képeket. Két órára rá viszont már csecsenekkel ebédeltünk, akik teljesen természetesen beszélnek a kultúrájukról és az életükről. Vannak csúnya foltok a világon, és ezeket valószínűleg soha nem fogjuk kijavítani, de alapvetőn az emberek nagy része jó, segítőkész és önzetlen. Ezt ezen az úton újratanultam. Ha nem láttam volna semmit, ha nem tudtam volna megcsinálni a Csontok útját, ha nem jutunk el Közép-Ázsiába, de a megismert emberek által gazdagodom, már az is mindent megért volna.

A Lenin feje emlékműnél Ulan-Ude városában. A szobrot a Guiness Rekordok Könyvében is számon tartják A Lenin feje emlékműnél Ulan-Ude városában. A szobrot a Guiness Rekordok Könyvében is számon tartják

A sztálini atrocitásokra emlékeztető alkotás előtt. Az emlékmű azon a dombon áll, ahol a hajóval érkező foglyokat szétosztották a különböző Gulág munkatáborokba.A sztálini atrocitásokra emlékeztető alkotás előtt. Az emlékmű azon a dombon áll, ahol a hajóval érkező foglyokat szétosztották a különböző Gulág munkatáborokba.

Kolima mentén egy elhagyott terület, ahol 1951-ig egy Gulág fogolytábor működött, átlagban 500 foglyot dolgoztatva egy közeli ólombányában. Bár a barakkokból nem maradt semmi már, azért helyenként egy-egy tűzhely, ablaküveg darabok, néhány rozsdás kanál és cipőtalp jelzi, hogy itt emberi sorsok hányódtak.Kolima mentén egy elhagyott terület, ahol 1951-ig egy Gulág fogolytábor működött, átlagban 500 foglyot dolgoztatva egy közeli ólombányában. Bár a barakkokból nem maradt semmi már, azért helyenként egy-egy tűzhely, ablaküveg darabok, néhány rozsdás kanál és cipőtalp jelzi, hogy itt emberi sorsok hányódtak.


Dávid: Kellemes meglepetés volt levetkőzni azokat az előítéleteket, amelyek az ilyen nyugati ember szemében - ha nevezhetjük így magunkat - Ázsiával, Közép-Ázsiával és főleg Oroszországgal kapcsolatban élnek. Mindenki azt hiszi, hogy nagyon durva emberek. Én is próbáltam előítéletek nélkül elindulni, de csak volt egy elképzelésem, hogy milyen lesz. Láttam, hogy milyen a Lada. És láttam, hogy a vasat nem sajnálják a dolgokból. Tudtam, hogy nem mindent számolnak ki, nem mindig precízek, mert sokkal inkább az erőre koncentrálnak. Inkább az ilyen grandiózus dolgokat kötöttem hozzájuk, és nem az érzékenységet és a vendégszeretet, amit végül is megtapasztaltam.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS