„Nőként nem arra tanítanak minket, hogy valósítsd meg önmagad”
Kérdezett:Gyöngyi Annamária 2018. június 18. 11:22, utolsó frissítés: 15:11Zsigmond Ilka RTT terapeuta erdélyi nőket kérdezett a midlife crisis-ról. Kíváncsiak lettünk az eredményekre, de az is kiderült, melyek lehetnek az előnyei ennek az időszaknak.
Hogyan élik meg a nők az életközépi válságot? Összeszorított fogakkal próbálják túlélni, átvészelni valahogyan? Zsigmond Ilka szerint inkább ez a jellemző az erdélyi nőkre. Nemrég a Facebookon végzett egy kérdőíves felmérést 30 és 60 év közötti nők körében. Azért is, mert mind mondja, maga is ennek az időszaknak a kihívásaival szembesül.
Miért tartotta fontosnak, hogy ezzel a témával kezdjen el foglalkozni és éppen nőket kérdezzen róla?
- Személyes oka is van ennek, olyan szempontból, hogy én is egy középkorú nő vagyok, és sok jelenséggel most kezdtem el szembesülni, most tudatosodott bennem. A másik ok, hogy ezekkel a nőkkel könnyen megtalálom a szót, szeretek velük időt tölteni, beszélgetni. Társadalmi szinten köztudott, hogy a középkorú nőknek nagyon méltánytalan a helyzetük: munkabeosztásban, presztízsben, sok hasonló tényezőben. Miközben úgy gondolom, hogy nagyon könnyű lenne rajtuk segíteni, és nagyon megérdemelnék, hogy segítsünk rajtuk. Nagyon sok gondjuk és problémájuk abból ered, ahogyan gondolkodnak, amilyen nézeteket vallanak. Ezeket pedig látványosan meg lehet változtatni. És van egy olyan oldala is, hogy én elve irtózom az olyan helyzetektől, amikor azt mondják valamire, hogy nem lehet, bele kell törődni, nincs, amit tenni – ezt mindig egy kihívásként élem meg.
Van egy olyan oka is, hogy szerintem közösségként is túl könnyen beletörődünk, szenvedünk, lemondunk, megkeseredünk és áldozatokká válunk. Ez az áldozati létforma az, ami nekem egy nagy provokáció: ezen túl kellene lépnünk.
Úgy látja, hogy erre a mártírszerepre például különösen hajlamosak a középkorú nők?
- Úgy látom, hogy igen. Azért is mondtam, hogy én ebben a kicsit furcsa helyzetben vagyok, hogy egyszerre vagyok terapeuta és a jelenségnek az "elszenvedője". Ezt én is megélem, és nekem is sokan adnak tanácsokat az esetleges panaszaimra, pl. hogy: "de mit csináljunk?, ezt ki kell bírni, szorítsd össze a fogad, és túl leszel rajta". Ezekből nem is az jön le, hogy valaki nem tud esetleg jobb megoldást, hanem, hogy nincs is más megoldás. Ezen a mentalitáson szeretnék változtatni, hogy nekünk, nőknek, ez lenne a sorsunk - ezek azok a nehéz kérdések, amelyeket nagyon szeretek megkérdőjelezni.
A midlife crisis fogalma a köztudatban mintha inkább a férfiakhoz kapcsolódna, és talán hangsúlyosabban a kapuzárási pánik jelenségéhez. A nők esetében miben nyilvánul ez meg? Melyek lehetnének a lényeges különbségek a két nem között?
- Részben közösek az élmények, mert ez emberi léttel függ össze, hogy pl. mennyire fojtunk el dolgokat vagy mennyire éljük meg az érzéseinket, az életünket. De a férfiaknak megvan a sajátos világuk, és vannak sajátosan női vonatkozások is - és én ezek iránt a témák iránt vonzódom inkább, ezzel szeretnék foglalkozni. Szerintem létezik a nők között egy fajta segítő, női kapcsolat, amikor szeretünk és tudunk egymással beszélni az érzéseinkről, megosztani a problémáinkat. Érzem azt is, hogy nemcsak én segítek a női klienseimnek, hanem ők is rengeteget segítenek nekem. De természetesen férfiakkal is dolgozom, és szeretek is dolgozni velük.
Ők is - mint gyakran a nők is -, hajlamosak először inkább a külsőségeken változtatni. A változás igénye mindenkiben fellép, és nagyon csábító a fiatal feleség, az új autó, házcsere stb. Csakhogy az nem oldja meg a probléma gyökerét, nem ad választ arra, hogy mire szolgál ez a válság, mit akar elérni a mi életünkben.
Amit még fontosnak tartok kiemelni, hogy mindenféle válsághelyzetben rettenetes szegényes a választék nézőpontokban. Valahogy van egy uralkodó nézet – mint pl. ez az áldozati – és nem jelennek meg az alternatív gondolatok, pedig vannak. Tudnunk kell azt, hogy nem az a baj, ami velünk történik, hanem a jelentés, amit hozzácsatolunk, ahogyan értelmezzük. Ha pl. elmegyünk a játszótérre a kislányunkkal, és elered az eső, akkor mondhatom, hogy: "jaj, nekem semmi sem sikerül, bármit akarok, örökké kudarcba fullad" - és az akkor egy élmény. Ha pedig leveszem a cipőmet és táncolunk a pocsolyában, akkor az egy teljesen más élmény. Pedig az esemény az ugyanaz. Szerintem ha megváltoztatjuk a szemszögeket, az mindent megváltoztat. Olyan nézőpontok is vannak, amelyek az embert leépítik, lenyomják és depresszióssá, erőtlenné teszik, és vannak olyanok, amelyek az optimizmust, a kreativitást pártolják jobban.
A kérdőívben is hangsúlyozza, hogy vannak ennek a "válságnak" pozitívumai is, mégis a köztudatban mindenki a negatívumokra asszociál. A kapott válaszokból ez hogyan rajzolódik ki? Vannak, akik meglátják esetleg a pozitívumokat is ebben az időszakban?
- Megkérdeztem, hogy mi haszna lehetne, és elég sokan voltak, akik azt mondták, hogy nincs ilyen. Vagy volt, aki úgy gondolta, hogy ő még nem jött rá. Voltak ilyen általánosabb válaszok is, hogy tapasztalat, gondolkodásra kényszerít - de a gyakorlati életbe átültethető előny nem nagyon volt megfogalmazva. Kevés válaszban jelenik meg az egyértelmű pozitívum, de volt ilyen is pl., hogy: más minőség lett, vagy hogy megismered és felvállalod önmagad, nem a tökéletesség illúzióját hajszolod már, hanem megtanulsz elfogadni, elsősorban önmagadat.
Milyen főbb következtetéseket tud levonni a kapott válaszokból? Melyek az életközépi válsághoz leggyakrabban kapcsolódó fogalmak a válaszok között?
- Több előzetes elképzelésem is volt, amelyet le akartam tesztelni ezzel a kérdőívvel, és valóban sok esetben mást kaptam, mint amire számítottam. Például azt gondoltam, hogy sokan ezek közül a nők közül már az idős szüleiket gondozzák, de nem ez volt ez jellemző: csak 17-en válaszolták, hogy gondoznak egy vagy több idősebb személyt. Ugyanakkor 16-an voltak, akik jelenleg nem gondoznak gyereket sem. Nekem az volt az elképzelésem, hogy ez egy szendvicsgeneráció, aki a gyerekeket még és a szülőket már gondozza.
A válaszok alapján egyébként messze a legnagyobb probléma, amit a legtöbben, vagyis az 56-ból 28-an megneveztek az, hogy: "elégedetlen vagyok önmagammal". A második, 27 jelöléssel az elhízás volt. Nem számítottam erre, hogy ez a probléma ennyire jelen van - ez volt az egyik legnagyobb meglepetésem. A harmadik helyen a harag, méreg, düh és a sérelmek állnak (26 jelölés) és a negyedik az elfojtott érzések (24). 22-en mondták azt, hogy a stressz és a frusztráció lenne a legnagyobb gond, igaz, 10-en krónikus stresszről jeleztek. Csak 21-en említették a hormonális problémákat - a változó kor miatt én itt is többre számítottam. Viszonynyitásképpen a megfelelési kényszert és az öregedést csak 20-an jelölték be.
Arra is kíváncsi voltam, hogy egy ilyen jellegű, a középkorú nőket segítő, támogató kezdeményezésre szükség van-e – és bebizonyosodott, hogy nagyon nagy szükség volna rá. Még a bátrabbak és az elszántabbak is főleg átvészelni, túlélni akarják az életközépi válságot, pedig ez az időszak egy fantasztikus lehetőség a virulásra. Másrészt, hogy a problémák nagy része valóban onnan ered, hogy milyen nézeteket vallanak: hogy egyáltalán lehet-e jobban élni ebben a korban, van-e valamilyen értelme, vagy mit lehetne tenni, hogy legyen. És ha van változás, az nem csak magukra a nőkre hat, de a családjukra, barátaikra, ismerőseikre is – vagyis ennek a segítségnek lehet egy ilyen szóró hatása.
Mennyiben jelenik meg a válaszokban a időhiány, túlterheltség problémája? Milyen szerepet játszanak az anyagiak?
- Érdekes módon az időhiány nem tűnt olyan nagy problémának, mint ahogy azt én is gondoltam. A szabadidőre vonatkozó kérdésre 25% mondta, hogy van elég és 66%, hogy kevés, de azért van. Csak 5,4% állította, hogy nincs - nem erre számítottam. Azt hittem, hogy az időkrízis egy az általános jelenség. Arra is rákérdeztem, hogy konkrétan hány óra szabadidejük van van hetente: de úgy tűnik, nem olyan rossz a helyzet a válaszok alapján. Ugyanakkor az anyagi helyzet is nagyon jó: 55,4% szerint "lehetne jobb" az anyagi helyzete, de 44% pedig jól áll ilyen téren. Itt is rosszabb eredményekre számítottam.
Vannak olyan vélemények is, hogy a midlife crisis megléte igazából csak egy mítosz, egyáltalán nem nevezhető általános, normatív krízisnek, nincsenek tipikusnak mondható tünetek vagyis nem beszélhetünk róla egy általános jelenségként... Ön mit gondol erről?
- Nem tudok erre egy teljesen átfogó választ adni, de amit én tapasztalok, amit én látok magam körül, hogy egyértelműen történik valami az emberekkel ebben az korszakban, 30 és 65 év között. És másképp jönnek ki a másik végén, mint ahogy belemennek ebbe a folyosóba. Olvastam erről egy tanulmányt, hogy ezt úgy értelmezik, hogy tulajdonképpen egy második kamaszkor. Nekem valahogy ez ragadta meg a fantáziámat, ezzel kezdtem el foglalkozni. Ugye, van a hormonális, illetve mindenféle fizikai átalakulás, mint kamaszkorban, amikor az egész családot jól megrázzák a fejlemények, az átalakulások. És tulajdonképpen itt is ugyanaz a lényeg, mint kamaszkorban, hogy az ember megalkotja a következő énjét.
És mivelhogy a várható élettartam lassan felcsúszik 90 évre, 45 éves korban kb. a felénél vagyunk. De tegyük fel, hogy csak a kétharmadánál: még akkor is van egy jelentős életszakasz előttünk, amit egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan élünk meg. Az ember ilyenkor már nagyon sok mindennek megfelelt: szülők elvárásainak, férjez ment, esetleg elvált, a gyerekek megnőttek, a munkahelyen megmutattuk, amit megtudtunk - egy csomó minden ki van már pipálva, le lehet nyugodtan tenni. És akkor az ember oda tud figyelni arra, hogy mit keres itt a földön, mi az, amit ő leginkább adni tud. Érdekes módon nemcsak úgy lehet egy másik házasságban élni, hogy az ember partnert cserél - sztereotipikusan egy fiatalabbra -, hanem ugyanazzal az emberrel is tudsz egy másik házasságban élni, át lehet gondolni, átalakítani a meglevőt.
Ez a 30-tól 60-ig tartó intervallum elég tágnak tűnik. Mitől függ, hogy kinél mikor jelentkezik, mikortól beszélhetünk életközépi válságról?
- Pont azért ilyen nagy ez a periódus, mert nagyon sok az eltérés ember és ember között. Szerintem 30 évesen van az az időszak, amikor összeházasodtunk, jönnek a gyerekek, és minden vonalon próbálunk megfelelni az elvárásoknak, úgy, ahogyan megkapjuk őket. És amikor ezeket teljesítgetjük, és megvan a család, megvan a ház, megvan minden, akkor látjuk, hogy ez még mindig nem az, amire vágytam, vagy amiért én születtem. És akkor szokott fokozatosan előjönni a depresszió, a szorongás – és ez megjelenik a kérdőív válaszaiban is, kiderül abból, hogy mit jelöltek meg a legnagyobb veszélynek. Nagyon érdekes volt, mert egyértelműen a depressziót nevezték meg. Más kulcsszavak: önbizalom-hiány, rossz minden, szétesés, elvesztés, hiány, szorongás, elkeseredés. Vagy arra a kérdésre, hogy mi az a három szó, ami először eszedbe jut az életközépi válságról: a leggyakoribb a változás volt, de ott van a kiégés, öregedés, fáradtság, leltár, szorongás, rutin, depresszió, útkeresés, hiány, elégedetlenség, mulandóság, elhízás, felelősség, magány.
Az én célom az, hogy egy olyan programot indítsak el - akár előadásokat tartani, különböző női klubokban ezt népszerűsíteni, akár egy online előadássorozat keretén belül - amelynek segítségével ezeket a nagyon durva, nehéz, töményen negatív szavakat valami pozitívvá lehetne átalakítani.
Mennyire lehet ebben szerepe, hogy társadalmunkra jellemző a fiatalság-kultusz? Mindenhol ezt helyezik előtérbe, és ehhez képest nehéz lehet az öregedéssel szembenézni, elfogadni, próbálják ezt sokan talán minél tovább elodázni...
- Valami történik ilyenkor az emberrel: a testével, a lelkével, meghalnak a szülők, kezdenek meghalni a barátok, az ember szembesül azzal, hogy valami megváltozik. És akkor vagy lázad ellene, és újra miniszoknyában jár, és úgy tesz, mint aki azért sem hajlandó megöregedni, vagy pedig van olyan is, aki időnek előtte úgymond "feketébe öltözik és várja a halált". De ott van a lehetőség, hogy kialakítja magának a saját verzióját, ami az övé, az ő érett kora. Mert végül is ez egy gyönyörű szép periódus, hogy anyagilag nagyjából el vagyunk látva, a gyerekeink már a saját útjukat járják, végre figyelhetünk magunkra is. De ezt ki kell alakítani, ez magától nem születik meg. A társadalmi nyomás nem abba az irányba visz, hogy az ember pozitívan fogja fel, vagy keresse magát, mert, ugye, nőként nem arra tanítanak minket, hogy valósítsd meg önmagad. Hanem arra, hogy a nő feláldozza magát a családja érdekében, az a "jó anya", aki háttérbe állítja magát. Közben pedig a tapasztalat nem azt mutatja, mert az a "jó anya", aki a lányának, fiának a saját életével megmutatja, hogy milyen egy boldog ember, hogy azt könnyű legyen lemásolni. Nem az a jó anya, aki el tudja mesélni, hogy milyen az, ha valaki boldog, hanem, aki megmutatja. Követendő példát tud mutatni, mert az ilyen példa hatalmas erőt ad.
Ön szerint mi vértezheti fel a középkorúakat az életközépi válsággal szemben? Létezhet-e univerzális recept, hogy különösebb gondok nélkül átvészeljük?
- Ami átsegít ezen a válságon, hogy ne keresztülszenvedjen rajta, hanem hogy megalkossa a saját, következő énjét, az az, hogy megérti, hogy ennek értelme van, haszna, jelentése van. Hogy ebben a folyamatban mi nem szenvedőként veszünk részt, és közben nem értjük, hogy mi történik velünk, hanem ezt megalkotjuk. Ez egy fantasztikus kreatív folyamat, hogy te fogod és átvizsgálod az örökölt vagy a beléd oltott nézeteidet, és 45 éves korodban nyugodtan megteheted azt, hogy eldöntöd, hogy nem az a jó anya, akinek a csempéje mindig csillog, amikor rásüt a nap. Lehet, hogy nekem nem ez a sorsom, hogy csempét fényesítsek. Hanem az a feladatom, hogy milyen hangulat van a házban, hogy ezt megteremtsem. Az ember nyugodtan meg tud szabadulni az őt korlátozó mindenféle idejét múlt, elavult nézettől. Ez a szabadság, amit ez a stádium az életünkben adhat.
Mennyiben játszik szerepet ebben a folyamatban az a sokat emlegetett tény, hogy a nők az önbizalommal nagyon gyengén állnak...
- Valóban katasztrofálisan állnak önbizalommal. A hétköznapokban is tapasztalom, hogy olyan emberek, akiket csodálunk, akikre felnézünk, amikor elkezdenek magukról beszélni, rendesen összehúzódom... Nem értem, hogy tudnak így magukról beszélni, hogy: "hülye vagyok, nem vagyok képes semmire". Pedig valóban olyan emberek, akiket csak csodálni lehet. Egyrészt ez is egy olyan dolog, amit az ember át tud vizsgálni és le tud tenni, ha úgy dönt. Az RTT terápiára arra alapoz, hogy a tudatos agyam csak a döntéseimnek egy részéért felelős, a gondolataim vagy döntéseim többsége a tudatalattiból jön, automatikusan. De ezek nem véletlenül jönnek, hanem az én védelmem érdekében.
Például az egyik kliensemet kislányként hideg vízbe mártották, amikor lázas volt. Ebből ő azt értette meg, hogy elég nagy kell legyen ahhoz, hogy vele mások ne tehessenek azt, amit akarnak. Egész életében kövér volt, amíg ezt meg nem értette, de amikor ehhez a felismeréshez eljutott, szépen csendesen, lassan elkezdtek lemenni róla a kilók, anélkül, hogy diétázott vagy tornázott volna. Mert ez védelmi célt szolgált. Persze az a kicsi, 5 éves kislány nem látta át úgy az életet, hogy érdemben dönteni tudjon. De hozott egy ilyen döntést, és már rég elfelejtette, hogy mi történt, csak tartotta magát hozzá. Nagyon érdekes jelenség az átjárás a tudatos agyunk és a tudatalattink között: a tudatos agyunkkal be tudunk vinni gondolatokat a saját elménkbe, de hogyha valamit gyerekként nagyon sokat hallasz, azt nem is kell elfogad, beépül magától, programozódik. Például, ahogy halljuk az édesanyánktól, hogy kövér vagy, csúnya vagy, az úgy beleépül az ember énképébe.
És az, hogy mi is csúnyán beszélünk magunkkal, ez egy valóságos kulturális probléma. Tulajdonképpen, ha valaki szépen beszél magáról, azt már beképzeltnek tartjuk. Mintha versenyeznénk benne, hogy ki gyalázza jobban magát. Ha én mindig azt hallottam - mert a családban azt volt a szokás, hogy mindenki csak becsmérelte önmagát -, de 45 évesen szembesülök vele, hogy én is ezt csinálom, de ez nekem nem jó, és nem akarom ezt tovább folytatni, akkor végre megtehetem. Mert van egy választási lehetőség és tulajdonképpen ez a lényeg az életközépi válságban, hogy van egy választási lehetőséged, hogy végre úgy élj, ahogy te jónak gondolod, ahogy te akarod, ahogy neked való.
Hogy végre megszabaduljunk ezektől az előre megírt programoktól?
- Ezeket a programokat úgy fogadtuk be, hogy nemhogy nem döntöttük el, hogy jó vagy sem, hanem nem is tudtuk, hogy egyáltalán belénk vannak oltva. Vannak, akik azt mondják, hogy a gyerekek hároméves korukig szinte egyfajta hipnózisban élnek, minden, amit hallanak, beléjük ivódik, mint a szivacsba. Ezek nem tudatos folyamatok, semmilyen döntés nincs mögöttük. Mire döntésképesek leszünk, addigra ezek már helyben vannak. Viszont nagyon könnyen át lehet ezeket alakítani. Az egyik fontos szempont az önmagammal való beszéd. Hihetetlen, hogy milyen sok negatív üzenetet küldünk magunknak lépten-nyomon: kezdve attól, hogy nem vagyok képes valamire, mindenféle önkritika, az önbizalom aláásása. Pedig ezek döntésekkel felülírhatók: az ember eldönti, hogy nem vagyok hajlandó tovább becsmérelni magam. És ha ezután odafigyelek és amikor megint rosszat mondok magamra, akkor kijavítom, akkor egy idő után már nem jön majd automatikusan, hogy ezt tegyem.
A középkorú nőkre egyébként az a jellemző, hogy nem azért jönnek el terápiára, mert nekik jobb lehetne, hanem mert a lányuk, a férjük, az anyósuk... mindig valaki másnak akarnak megfelelni. És amikor elkezdünk ezzel foglalkozni, mindig kiderül, hogy magadnak kell megfelelj, mert az egészséges. Megtöltöd magad teljesen, és a fölöslegből adsz másoknak, és akkor ez egy végtelen forrás. Az utolsó erőd utolsó szikráját is szétszórod, elosztogatod, és aztán nem tudod, hogy miért nincs több. Az életközépi válság önmagában is egy befelé fordulást eredményez, de ez a folyamatot fel lehet gyorsítani és célirányossá lehet tenni.